Kicsi Sándor András

TEGEZÉS A MAGYARBAN

A szociolingvisztika egyik legfontosabb felismerése, hogy magához a nyelvhez hasonlóan a nyelvhasználat is rendszert alkot, amely a nyelvi rendszernél jóval érzékenyebben reagál a nyelven kívüli hatásokra. Minden nyelvben – ha a nyelvi rendszerben nem is, a nyelvhasználatban mindenképpen – kifejezést nyer a társadalmi rang és státus. Ez a társadalmi rangjelzés nem korlátozódik az emberekre, hanem érvényes lehet állatokra, élettelen tárgyakra, szituációkra, a beszéd közönségére stb. A társadalmi státus kódolása számos formában megnyilvánulhat, minthogy maga a státus is számos társadalmi jelenséghez kapcsolódik, amelyek mindegyike elvben külön kódolható. Ilyen társadalmi jelenség az udvariasság, a távolságtartás, formalitás, szimpátia, közömbösség stb. A társadalmi státus általános tulajdonságai közé tartozik, hogy stabil (merev), szorosan strukturált, fokozatos és többféle módon kódolt.
A tegezést a magyarban – miként sok más nyelvben – meglehetősen bonyolult rendszer szabályozza. Bár a tegezés az ősibb és a több – például morfológiai – szempontból jelöletlen (angolosan unmarked, default), a felnőtt magyar ember addig ismeretlen, felnőtt beszédpartnerét az ismerkedéskor és gyakran ezen túl is, még ha például egykorú és azonos nemű kolléga is, általában magázza. A magázás csak a XVI. századtól, a társadalmi rétegződés növekedésével terjedt el a tegezés rovására. Bár a magázás a nyelvjárásokban nem látványosan elterjedtebb, mint a köznyelvben, egyes vidékek nyelvhasználatára kimondottan jellemző. (Például Erdélyben, ahol gyakran, hagyományosan a falvakban a nem ismert gyereket is magázva szólítják meg a felnőttek.)
Ha a magázást tekintjük adottnak, jelöletlennek, legalább kétféle fő csoportba sorolhatók a tegezve megszólíthatók. Ide tartoznak egyrészt a valamilyen értelemben (rokonság, ismeretség, foglalkozás, életkor stb.) hozzánk közel állók, akikkel gyakran – például a más nemű, más korú kollégák esetében – kuszának tűnő preferenciák szerint tegeződünk vagy magázódunk. Ráadásul szintén bonyolult – és olykor csak egy-egy szituációra érvényes – szabályok szerint dől el, hogy a tegezés kötelező vagy lehetséges, egyoldalú vagy szimmetrikus, intimitást vagy megvetést fejez-e ki stb.
A tegezettek körét kijelölő másik fő szabály a nem teljes értékű kommunikációs partnereket fogja egybe: ide tartoznak az állatok, a gyerekek, a nyelvünket nem vagy alig értő idegenek, sőt maga Isten is. Ide kapcsolható és a hatalommal való visszaélés egyik megnyilvánulása, hogy egyes ápolók tegezik a magatehetetleneket, kijózanításnak kitett részegeket, egyes őrök foglyaikat, egyes rendőrök az eljárás alá eső személyeket. Számos irodalmi – elsősorban folklór – műfajban a tegezés (mivel részben archaizálás is egyben) jóval gyakoribb, mint a köznyelvben. (Például a népmesékben sokszor minden szereplő tegeződik.)
Az ismertetett két fő szabály mellett számos más tényező is befolyásolhatja a tegezést, s ezeket illetően a nyelvközösségen belül is különbségek lehetnek. A bajusznak például igen jelentős szerepe volt a hagyományos magyar népi kultúrában (Herman, 1906), s legalábbis egyes vidékeken a tegezést-magázást meghatározó tényezőként szerepelt. Például a Kapos mentén „A fiatalabb gyerkőcök azt a legényt, akinek serkent a bajusza, már magázták. A hajadon lányok, ha pedig tegezték is a legényt, amikor megjelent a bajusza, ekkor már magázták. […] A bajusz tekintélye nagy volt, a szőke férfiakat, akiknek szőrzete gyérebben látszott, a lányok is későbben magázták, sőt tegezték még idősebb legény korában is.” (Gelencsér, 1972: 50.) A tegezés-magázás ráadásul bajusztípustól is függött: a „kese »szákóci bajszú« embert nem
is igen kérdezgették az életkoráról, hanem csak egyszerűen letegezték, még ha idősebb volt is. Ez pedig a fiatalabbat is, »a söprűbajszút« bátyámnak, bácsinak szólította”. (Gelencsér, 1972: 51.)
Látni való, hogy a tegezettek körét kijelölő főbb szabályok többféle, heterogén elemekből összeálló interakciós keretet igényelnek (közelség, nem teljes értékű kommunikációs partner, bajusztalanság vagy általánosítva a beszédpartner személyes megjelenése).
Végezetül érdemes megemlékezni a pertu szóról, ami azért különösen érdekes, mert valószínűleg ez a legtöbb szófajú szó a magyarban, s ilyen értelemben egészen rendkívüli poliszémiát mutat. 1798-tól adatolható, valószínűleg a német per du (’tegezve, tegezően’) hatására alakult ki a latin per prepozíció és a tu ’te’ névmás összetételéből. Már a XIX. században több jelentéssel fordult elő: (1) ’tegeződés, tegező viszony’ (főnév); (2) ’tegezőtárs, tegező viszonyban levő’ (főnév és melléknév); (3) ’tegeződve, tegező viszonyban’ (határozószó); (4) ’egészségedre!, szervusz!’ (mondatszó, általában koccintáskor pohárköszöntőnél stb., a német Prosit!, Schmollis! stb. megfelelőjeként). (A magyar egészségedre! pragmatikai érdekessége, s valószínűleg magyar specialitás, hogy koccintáskor és tüsszentés utáni jókívánságként is szokás használni.) Pertut inni gyakran és tipikusan a tegező viszony kezdetét jelenti; a pertut iszik kifejezésnek régies, németes párjai a brudert iszik, bruderschaftot iszik. A pertut ivásnak kanonizálódtak (s mára talán már el is vesztek) bizonyos velejárói: pohárral a kézben kart karba fonás, a pohár kiürítése után csók. Érdekes még a csendőrpertu kifejezés is, ami az aszimmetrikus tegeződés kifejezésére volt használatos, nyilvánvalóan arról tanúskodik, ahogy a csendőrség intézményének képviselői viselkedtek (viselkedhettek) környezetükben.

 

 


Irodalom

Gelencsér Sándor: Népi megszólítások és a tiszteletadás nyelvi formája a Kapos mentén. Somogyi Honismereti Híradó (Kaposvár), 1972/1: 50–52.
Herman Ottó: A magyar bajusz. Magyar Nyelv, 2(1906)1: 30–33.
Horpácsi Illés: A szerbusz és a tegezés. Magyar Nyelv, 63(1967)2: 199–203.
Kertész Manó: Szállok az úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. Révai, 1932.