Jónás Tamás

A NŐ, AKIVEL FOLYTON SZERETKEZNEM KELL

Részletek egy idős ember kalandjaiból

Szeretkeznem kell vele. Ez a mániája. Ha férfi lenne, megérteném magam, a húzódzkodásomat, a térdem remegését, amikor ott babrál, lent, a sliccnél, és benyúl, miközben felnéz rám (majd’ egy fejjel alacsonyabb), mosolyog, csillog a szemében a hit, a közeljövőbe vetett remény, én meg visszamosolygok rá, csupán álcából, igyekszem magabiztosnak látszani, ugyan előtte nincs titok, nem lehet. A busz zsúfolt.
Szóval ha férfi lenne, megérteném a zavaromat, így viszont nem értem sem magam, sem őt. Pedig ő tiszta, titoktalan, okos nő (talán ezért van, hogy nem értem), szeret engem (ki tudja, sose mondta, annyira okos, hogy tudja: nem kell ezt kimondani, tehát: szeret, biztos), annyira szeret, hogy még a nagy orrom, a hiányos fogazatom és az öt-hat kiló (egyes vélemények szerint tizen-) súlyfeleslegem sem zavarja.
Nekem nem jut rá időm, hogy elgondolkozzam: szeretem-e. Annyira kedvelem. Amit csinál, azt jól csinálja, jókor. Mellettem van, ha mellettem kell lennie, nincs, ha nem kell. Nincs időm rá, hogy szeressem, mert nem hagy hiányt bennem, így aztán van is (Budapesten, a Margit körúton), és nincs is (álmomban, sóvárgásaimban). Ha álmodom, inkább a CBA-s eladólányról álmodom, ha sóvárgok, inkább az egy emelettel feljebb lakó orvos feleségéről vagy lányáról. Nem tudom eldönteni, melyik melyik lehet, csak a hangjukat hallom, és többnyire csak a hátukat látom, ugyanúgy szaladnak le a lépcsőn, el a konyhaablakunk előtt, lent kocsi várja őket, brummog az autó, felbőg, eltép – ebből gondolom, hogy inkább az orvos lánya lehet. De nem vagyok benne egészen biztos, mert egy alkalommal maga az orvos szaladt le, s ugyanaz a kocsi brummogott, bőgött fel, csikorgott, s húzott el.
Szeretkeznem kell vele, ez a mániája. Felcsönget a kaputelefonon, ha a feleségem veszi fel, bemutatkozik, kedves hangon közli vele, hogy engem keres, és kér a telefonhoz, negyedórát is eltrécsel velem, a feleségem persze feltűnően ideges (hosszú barna haja van, vastag, fekete keretes szemüvege), ilyenkor gyakrabban jár a vécére (a vécéajtó mellett van ugyanis a kaputelefon), én nevetek, mert a nő, akivel szeretkeznem kell, okos nő és humoros, így aztán látszólag jól érzem magam, a feleségem papucsot húz (mezítláb jár otthon, pedig már két petefészek-gyulladása is volt, nem tudom, hogy a mezítláb járás okozhat-e petefészek-gyulladást, de én azért óvatosabb lennék a helyében), s kijelenti, hogy ő most lemegy, és elkergeti azt a kurvát, mit képzel, meg ilyenek. Le is megy, de aztán együtt jönnek fel, a feleségem mosolyog, sőt, amikor belépnek az ajtón, hangosan felnevet, s ez engem zavar, gyanakvó típus vagyok, azt hiszem, rajtam nevetnek. Együtt vacsorázunk. A feleségem végül azt mondja:
– Gyere el hozzánk máskor is, drágám! – a feleségem már nem mai csirke (említettem, ugye, hogy vastag, fekete keretes szemüvege van?), nem bír leszokni a „drágám”-okról, a „szörnyű, ki hallott ilyet”-ekről s a „hogyne, lenyűgözött engem is”-ekről.
– Ugyan minek? – kérdezi sajátos kedvességgel a nő, miközben csak rám néz, legalábbis úgy sejtem – csábítóan, kitágult pupillával –, a fejem ugyanis lehajtva, szándékosan leettem magam, hogy legyen elfoglaltságom. A puding hálás étel, könnyű leenni magunkat vele, el is lehet kenni, ha ügyetlenkedünk egy kicsit. Nyomot hagy, komoly dolognak tűnik. És a feleségem minden vendéget pudinggal kínál, sejtem, hogy több hétre elegendő pudingkészlet vár bevetésre a hűtőszekrényben. (Vendégeink ritkán jönnek: félévente egy, évente kettő, másfél évente három – mind ugyanaz: a feleségem édesanyja.)
– Imádok a férjeddel szeretkezni.
A nő kissé talán közönséges – a feleségem szerint. Én inkább bátornak nevezném, csodálom. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire magabiztos, szép és arcátlan egyszerre.
A nő, akivel folyton szeretkeznem kellene, gondos véletlenséggel elrejtette a címét tartalmazó kis cetlit az előszobában hagyott barna félcipőmben. Arra is ügyelt, hogy mindenképpen észrevegyem: egy apró töltetlen savanyúcukorkát is rakott a cetli mellé. Sajnos előzőleg már szopogatta, így az beleragadt az én öreg, de kényelmes lábbelimbe, sokáig küzdöttem vele, hogy kiszedjem.
– Mire elindulsz, elfogy a tej – szólt rám a feleségem.
Való igaz: már negyedórája azzal vacakoltam, hogy kiszedjem a töltetlen, kemény cukorkát, de feleségem félelme, hogy elfogy a tej, alaptalan volt. Amíg falun laktunk, valóban előfordult egyszer-egyszer, hogy az élelmesebb fiatal vásárlók elkapkodták előlünk a tejet, de ez sosem okozott olyan nagy problémát, mivel én tejet nem iszom (hasmenésem lesz tőle), a feleségem pedig a macskáknak adja, de azok meg annyira el voltak látva minden más finomsággal, hogy még csak bele sem kóstoltak a színültig töltött tálkákba.
Aztán egy éve városba költöztünk, mert édesanyám meghalt, itt hagyott hátra egy nagy lakást, a mi falusi házunk meg fáradtan leheveredett. Elefántok dőlnek így el, amikor lelövik őket, tévében láttam. Anyám nyolcvanhét éves volt, boldog, szabad szájú asszony, aki jól érezte magát még a háborúk idején is, soha senkit és semmit nem veszített el, egyedül az életét.
A lakás szép, nagy és világos. A macskákat ide nem hozhattuk magunkkal, a tejet azonban továbbra is be kellett szereznem minden reggel. Én már nem kérdeztem meg, miért. Végül is egy-egy liter tejet megengedhetünk magunknak, anyám színésznő volt (egyesek szerint örömlány), sok pénzt hagyott ránk. Reggel hétkor felkelek, lecsoszogok a napokkal korábban megvásárolt, megromlott, bontatlan tejeszacskókkal a szemeteshez, aztán elmegyek a sarki boltba, szép lassan vásárolgatok, nem szabad sietnem. A feleségem ugyanis, nem tudom, természetes-e ez vagy sem, reggelente magához nyúl. Ötvennyolc éves, vastag, fekete keretes szemüveget viselő asszony, kissé talán boldogtalan. Egyszer el is határoztam, hogy megkérdezem tőle, valóban így van-e, de nem mertem, mert éppen tévét nézett, és olyankor nem hallja, amit mondok, hangosan bömböl a készülék. Ötvennyolc évesen már nem hall olyan jól az ember. Egyszer, amikor még nem tudtam, hogy reggelente lassan kell bevásárolnom, pár perc alatt végeztem a bolttal, s jöttem nagy sietve, hogy mielőbb a hűtőbe rakhassam a tejet, amikor furcsa szuszogást, hörgést hallottam a hálószobából. Bekukkantottam, lassan, óvatosan, nehogy felzavarjam a feleségemet, gondoltam, rosszat álmodik, vagy méltatlankodik valami reggeli tévéműsor miatt. Nem aludt. Az ablak előtt állt, hálóingét felhúzta magán, bal kezével tartotta, másik kezével pedig a bugyogójában turkált. Egy kicsit megrogyasztotta a térdét, s miközben dörzsölgette a lába közét, valamit nagyon vizslatott az ablakon át. Mellé léptem – nem illetlenségből, akkor még pontosan nem is értettem, mit csinál –, azt hittem, gondja van, s talán a segítségemre szorul. Ő közben egyre gyorsabban és hangosabban nyüszített, aztán horkantott, s térdét összeszorítva kilehelte magából a levegőt, a fejét pedig lehorgasztotta. Azt hittem, szívrohama van. De ha már ott voltam, én is kikandikáltam az ablakon, s láttam, hogy a szemközti ház ablakában egy fiatal, izmos fiú súlyzózik, majd egy gépre állva szalad, végül egy korlátba kapaszkodva megszámlálhatatlanul sokszor felhúzza magát, mintha fizetnék érte.
A feleségem zavarba jött, amikor felfedezte, hogy mellette állok, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit, leültem a fotelbe, s panaszkodni kezdtem neki az utcát elborító sok kutyagumi miatt. Ő pedig megértően bólogatott, és gyorsan felöltözött.
Azóta lassan, ráérősen vásárolgatok, s ha mégis hamarabb jövök haza, mint kellene, leülök az előszobában, s hosszasan játszadozom a cipőfűzőmmel, mintha be lenne gabalyodva. De néha tényleg be is van.
A nő, akivel folyton szeretkeznem kell, ennek az izmos tornászfiúnak az édesanyja. Egy reggel a boltban futottunk össze, illetve ő futott nekem, én meg bárhogy igyekeztem is, nem bírtam talpon maradni, belezuhantam a mélyhűtőszekrénybe, ami szerencsére még nem volt olyan hideg, mivel a sarki boltban minden este kikapcsolják, így spórolnak. A nő kisegített az este még fagyott, ám reggelre levet eresztett csirkék, gyümölcsök, fagylaltok közül, és rám mosolygott. Amolyan elnézést kérő mosollyal. Nehezen tudnám leírni, hogy az milyen. A fürdőszobában szoktam próbálgatni, de valahogy nekem sehogy sem sikerül, én inkább azt mondom: bocsánatot kérek, ha bocsánatot akarok kérni.
Aztán hazakísért, fecsegett magáról, rögtön kiderült, hogy kinek az anyukája, én persze hallgattam róla, hogy milyen különös viszonyban vagyok a fiúval – nem szeretem túlbonyolítani az életet. Bonyolódik az magától is.
Végül is nincs gond a szeretkezésekkel. Vettem egy bérletet, villamossal húsz perc alatt ott vagyok nála, ő lenge ruhában fogad, leteper, rám ül, s két-három perces fészkelődés után végzünk is, hamar elélvez, néha sikongat, dicséri a férfiasságomat, hogy a korom ellenére is bevetésre kész, ha kell. Ez így is van. Nem tudnám megmondani, miért, keményedik, ha kell. De többre már képtelen. Egyetlen örömöm a nő öröme, aki folyton szeretkezni akar velem. Eleinte még kérdezgette, nem baj-e, hogy csak neki volt jó, és mondtam neki, hogy dehogy, jó ez így, örülök, hogy jó vagyok még valamire, valakinek. Aztán leszokott a kérdezősködésről: ajtót nyit, rám ül, izeg-mozog, lefordul rólam, hanyatt vágja magát a szép nagy franciaágyán, és panaszkodni kezd a férjéről, aki nem olyan régen halt meg. Kérdezem, mikor, azt mondja, a múlt héten, pontosabban szombaton. Akkor hétfő volt. Furcsállottam a dolgot, de nem kérdeztem semmit, ötven fölött már jobb, ha nem kérdez az ember semmit, minden nap ajándék, minden élmény ajándék, minden kérdés útravaló. Ötven fölött az ember már a kérdésekből tanulja a világot, nem a válaszokból – leszokik hát feltenni a nagy ritkán felbukkanó kérdéseit. Még megválaszolja valaki, s oda az útravaló, elvész a varázs.
Így hát azt se kérdeztem meg a nőtől, aki folyton szeretkezni akar velem, hogy mi a neve, mi a foglalkozása, minek dolgozik annyit a fia a nyitott ablaknál, van-e unokája, apja, anyja. A kijelentő mondatokra szorítkozom, békés tőmondatokra, s nincs őneki ezzel semmi baja.
Egy furcsa van csak ebben az egészben, hogy semmi furcsát nem látok ebben az egészben.
Egy dolgot szeretnék csupán: megkérni a nőt, akivel folyton szeretkeznem kell, hogy kedden, csütörtökön adjon nekem pihenőnapot, vasárnap pedig hadd menjek kicsit később, a megszokott négy óra helyett ötkor. Kedden rendel ugyanis a kerületi orvosom, el-eljárnék hozzá, ötven fölött mindig van valami az emberben, amin lehet igazítani. Csütörtökönként a közeli iskola pályáján összejönnek a kamasz fiúk, és focizgatnak egy-két órát, egyetlen nézőjük lennék, jó lenne, ha elmehetnék, drukkolhatnék nekik. A vasárnapi öt órát pedig csak a változatosság kedvéért kérném, úgy tapasztaltam, fontos, hogy különbözzenek a napok egymástól.
De nem hiszem, hogy mindezt elmondom neki, az utóbbi időben egyre gondterheltebb a nő, akivel folyton szeretkeznem kell. Egyszer elsírta magát, másszor meg hatalmas tábla csokit majszolt, amikor odamentem hozzá, és nem ült rám, nem vinnyogott el. Valami lelki gubanc. Vagy a klimax.
Szerintem festőnő. Egyszer festékes volt a keze, és rengeteg kép lóg nála a falakon. Aztán egyszer eltűnt az összes, ő zokogott, az ölembe hajtotta a fejét, megijedtem, hogy majd a szájába akarja venni a micsodámat, de nem, csak sírt. Igaz, így is rendesen összenyálazta a nadrágomat, hazafelé a villamoson takargathattam. Könnyen azt hiszik, hogy egy magamfajta öregember összevizeli magát. És végül is van ebben igazság. Mindenben van. Mindenben van valami. Ez az igazság.
Ja, a nőt, akivel folyton szeretkeznem kell, Sárának hívják. Ami, ugye, ha nem tévedek… mert azért szoktam néha, főleg itt a városban, alig marad az embernek ideje gondolkodni, figyelni kell, mikor kell leszállni a villamosról, jól ad-e vissza az a magas, hátragumizott hajú zöldséges, villog-e a zöld lámpa a zebránál, vagy csak én szédelgek megint, olyankor kis foltok jelennek meg előttem – nem vagyok teljesen ép, na, ez az igazság, mondtam, nem?, hogy mindenben van igazság. Szóval a Sára szó jelentése, ha nem tévedek, Úrnő, héber vagy kelta, mit tudom én, milyen szó. Ábrahám felesége, Izsák anyja. Na, most erre mit mondjak? Jób hallgatni, még próbára tesz engem is az Úr – kell a fenének a próba. Anyám mondogatta ezt: kell a fenének a próba. Mondtam már, nem?, hogy színésznő volt. Vagy kurva, ki tudja. Nem szerette a próbákat. Mi lenne, ha engem tenne próbára az Úr? Buknék. Mert ugyan még ennél a Sára nevű Úrhölgynél állom a sarat! Akivel folyton szeretkeznem kell. Meséltem, ugye?
Na, már csak Izsák kérdése jutott eszembe, amit apjának tett fel, áldozati hegynek fölfelé menet:
– Az áldozati bárány hol van?
– Majd Isten gondoskodik róla.
– De miért mindig Isten van a dologban? Te nem tudsz felelni a kérdéseimre?
– Nekem csak cselekednem kell, felelnem nem.
Na persze, ez már halivudi történet, hepiend, minden, az Isten leszól, engedékeny. Nem mint a jegyellenőrök. Engem megbüntettek pár napja a villamoson, pedig volt bérletem, csak nem találtam, ott volt a szatyor alján, a paradicsom, paprika, tej alatt. Hogy került oda, nem tudom. Mindig a bal oldali hátsó zsebemben hordom.
Engem már csak az érdekel, mit akar az élet tőlem. Mert én tőle már csak ennyit: tudni, hogy ő mit akar. Érdekes ember lenne ez az élet, ha ember lenne. Tudnék mit mesélni róla. Beszélgetni vele már nem annyira. Mesélni róla, azt igen. Lenne mit.
Mit veszíthetek… Talán majd egyszer meghallgat ez a Sára. Most még ugyan kis teher. Hátizsák. Hát-Izsák. Ha lenne cimborám, nevethetnénk ezen. De nincs.