Bazsányi Sándor

SZÜKSÉGBŐL ERÉNY

Az értelmezés szükségessége.
Tanulmányok Kertész Imréről
Szerkesztette Scheibner Tamás
és Szűcs Zoltán Gábor
L’Harmattan, 2002. 220 oldal,
az ára nincs feltüntetve

„…értelmezésre, éreztem, mindenképpen szükségem lenne” – szól könyvünk mottója. A Kertész Imre Jegyzőkönyv-éből kölcsönzött mondatfoszlányból ered tehát a tanulmánykötet címe, amely viszont (többek között a birtokjeles igenevesítésnek köszönhetően) már jóval ridegebben hangzik: Az értelmezés szükségessége. És ha csak a címet néznénk mottó nélkül, abból leginkább talán az értelmezés kényszere érződne, mely érzést csak fokozná a szerkesztők előszavának részletező alapossága, ahogyan a Kertész-pályát körüljáró értelmezéseket ismertetik, mi több, értelmezik röviden, vagy éppen Radnóti Sándor (egyébként jó okkal csatolt) „Nobel-díj utáni” utószava. (A tanulmányok egyébként még a díj odaítélése előtt születtek, egy – mondhatnánk – érdek nélküli Kertész-konferenciát követően.) De mivel én most elsősorban nem a barátságtalan címre, hanem az alapul szolgáló Kertész-mottó átfogó tapasztalatára, következésképpen a mottó jegyében szerveződő Kertész-elemzések gondolati teljesítményére, végső soron a tanulmánykötet ívére figyelnék, a továbbiakban az alábbi kérdés megválaszolására szorítkozom: mi a garanciája annak, hogy az értelmezés – úgymond univerzális – képletén belül, Kertész írásművészete okán, azazhogy jóvoltából a szükségből nem kényszer lesz, hanem erény, az értelmezés erénye?
Tudható, hogy Kertész egész életművében mást sem tesz, mint – számos áttételen keresztül – értelmezi Auschwitzot, értelmezi önmagát, továbbá értelmezi értelmezett önmagát… Vagyis értelmezi magát az értelmezés folyamatát. Keresi az értelmét mindannak, ami neki (és nekünk, most már nem is annyira kor- vagy sorstársainak, mint inkább olvasóinak) adatott. Minduntalan felveszi az értelmezői távolságot, és erre biztatja olvasóit is. Persze úgy, hogy – elsősorban modoros mondatai jóvoltából – megtartja a távolságot velük (velünk) szemben is, s így többféleképpen értelmezhetővé teszi azt a szakadékot, amely tehát nem csupán az alapélmény és a mű, hanem a mű és az olvasó (továbbá egyik olvasó és másik olvasó, sőt egyik és másik értelmezőtábor) között is húzódik. S ez a szakadék bizony felszámolhatatlan. Viszont áthidalható. Vagy éppen tovább mélyíthető. Elsősorban innen ered a Kertész-recepció (formális vagy informális regisztereinek) ambivalenciája, amelynek a Nobel-díj csupán élesebb kontúrokat adott. A Sorstalanság (vagy éppen a Kaddis) dermesztő idegenségéből, egyszerre művi és megrázó nyelvi-szemléleti teljesítményéből, sőt stiláris provokációjából fakadó botrány: egyeseknek evidencia, másoknak nem. S hogy kik vannak többen, kik az okosabbak, kik a felkészültebbek, kiknek a véleménye mérvadóbb – nos mindez egyáltalán nem érinti a tagadhatatlan tényt: Kertész botrányos író, ha nem is az újszövetségi „botrány” értelmében, de profán hasonlataként mindenképp. A valódi botrány pedig mindig megszelídíthetetlen, hiszen csak addig botrány, ameddig vannak olyanok, akik megbotránkoznak rajta. Mondhatni, Kertész csak addig maradhat érvényes egyesek számára, ameddig másokat elriaszt vagy felháborít. De nem a már eleve meglévő kulturális és ízlésbeli szembenállások szépirodalmi leképezésével, hanem a közös megszokások és kollektív egyetértések, jelesül az Auschwitzot övező humanisztikus, moralizáló, sőt olykor szépelgő közhelyek erősen retorikus megkérdőjelezésével. A megosztás igazibb, eredetibb, noha profán értelmében.
Mindebből az következik – egyfelől történelmi és kulturális önismeretünkre, másrészt Kertész prózájára nézve –, hogy a távolságfelvétellel egylényegű értelmezés előtt két megkerülhetetlen nehézség áll, amelyek közül az egyik biztosan megoldhatatlan, a másik viszont talán megoldható. 1. Auschwitz tapasztalata maradéktalanul nem integrálható, sem a történelem valós logikájába, sem a széppróza fikciós logikájába. 2. De vajon hogyan integrálható az integrálhatatlanság tapasztalata mind történelmi-kulturális emlékezetünkbe, mind a szépirodalom közegébe? S ha csak a művészet szféráját tekintjük, akkor mondhatnánk Hegellel, hogy a történelmi-kulturális tudás nem konzerválható, nem foglalható végérvényesen a műalkotásba. Miként a régi korok funkcionális-szimbolikus műalkotásai, akként az Auschwitzra emlékező-emlékeztető művek is előbb-utóbb egyfajta kiüresedett formává válhatnak, olyan puszta formává, amelyet nekünk, olvasóknak kell újra és újra jelentéssel telítenünk, értelmeznünk. S hogy a jelentéstulajdonítás ne önkényes legyen, legalábbis ne bántón önkényes, ahhoz meg kell tanulnunk emlékezni, meg kell teremtenünk az Auschwitzra emlékezés egyszerre személyes és közösségi rituáléját, hiteles anyanyelvét. S ez már nem „csupán” irodalomértelmezői kvalitásokat kíván. De visszatérve az értelmezés szűkebb problémájához, az irodalmári kvalitásával hiteles(ítő) tekintélynek számító Margócsy István kivételével a kötet szerzői olyan húszas-harmincas éveiket taposó fiatalok, akikre jócskán érvényes lehet a kiüresedés vagy éppen – annak rossz alternatívájaként – a közhellyé válás tapasztalata. A kiüresedés vagy közhellyé válás ellen hadat üzenő értelmezés pedig mindig többesélyes vállalkozás, telis-teli veszélyekkel és zsákutcákkal. Hiszen – játsszunk a szélsőségekkel! – ha a műalkotást üres formának vagy látszatnak, jelen esetben puszta nyelvnek tekintjük, akkor máris felmerül a riasztó értelmezői szűkkeblűség, egyfajta szövegideologikus látás (jobban mondva vakság) kísértete. És hogy ezt elkerüljük, ahhoz már nem elég csupán az értelmezés categoricus imperativusának, belső szükségességének külsővé tett kényszere, hanem bizony rászorulunk az értelmezés erényének külső-belső fegyelmére és eleganciájára is. Vegyük példának kötetünkből Vári György szelíd és okos kiegészítését, amely éppen egy olyan Kertész-dolgozatra vonatkozik, amely viszont mintha kizárólag a szükséges-kényszeres feladatvállalást tekintené az értelmezés lényegének. Nézzük tehát az egyoldalú vélemény ismertetését: „[…] – mivel a Sorstalanság nem mimetikus igényű, areferenciális szöveg, és így a benne megjelenő Auschwitz nem azonos a történelmi Auschwitzcal – nyilvánvaló, hogy egy »ilyen jelenséggel […] szemben nem lehetnek erkölcsi értékszempontjaink«.”
S lássuk a rá következő kommentárt: „Természetesen lehetnek, hiszen magának a műnek, noha mimetikus igénybejelentése valóban nincs, erkölcsi igénybejelentése annál inkább van, hiszen Kertész Auschwitzot a jóról és rosszról szóló egyetemes példázattá, a kinyilatkoztatás megerősítésének via negativájává szeretné változtatni szövegeiben.” (132.) A tanulmányíró feltehetően birtokolja és gyakorolja azt a tudást, mondhatni minimális bölcsességet, amelyet az általa kommentált írás szerzője mintha még csak nem is érzékelne: a fikció botránya ugyan mindig radikálisan zárójelbe teszi saját előzetes „erkölcsi értékszempontjainkat”, de nem azért, hogy megszabaduljunk tőlük egyszer s mindenkorra, hanem azért, hogy újra és újra rákérdezzünk azok érvényességére, s ha kell, újra és újra értelmezzük azokat, tisztítsunk vissza azok gyökeréig. A kötet írásainak éppen ez volna az egyik közös erénye: elhárítják az értéksemleges szövegértés kísértését, de úgy, hogy szembesülnek az „értékszempontok” állandó veszélyeztetettségének Kertész-féle (de mondhatnám úgy is: Kafka-féle, Beckett-féle vagy Pilinszky-féle) tapasztalatával. A már említett kétszeres távolságból adódó ismeretkritikai-nyelvi problémáról (hogyan beszéljünk valaminek az elbeszélhetetlenségéről), annak komolyanvételéről volna tehát szó, az utószóíró Radnóti kifejezésével: a kertészi „írói és gondolkodói radikalizmusnak” (213.) megfelelni igyekvő olvasói-értelmezői radikalizmusról. S ez a radikalizmus legalább két szinten érvényes, amennyiben Kertész prózájában szervesen öszszefonódik 1. Auschwitz történelemfelettiségének: eszkatológiájának, valamint 2. a róla való beszéd nyelvnélküliségének: fenomenalitásának az ikertapasztalata. Vegyük hát sorra immár a kettős radikalizmussal szembesülő s így remélhetően szintúgy radikális tanulmányokat.
Kaposi Dávid nyitó tanulmányában máris a radikális megszakítottság oldalán teszi le a voksát, vagyis a zsidó sors megannyi közösségi mítoszát teszi – természetesen Kertész narratív provokációja, a „narratívátlanság” által – problematikussá. S ehhez meggyőzően hívja segítségül az identitásteremtő kulturális emlékezet egyéni-közösségi működésmódjára, annak fikciós logikájára rákérdező teorémákat. A nem csupán Kaposi tanulmányára, de a kötet valamennyi írására jellemző teoretikus-módszertani megdolgozottságról a továbbiakban már nem beszélnék, legyen szó akár előrevetett traktátusról, akár szolidan adagolt háttértudásról (Kaposi szövege egyébként az első, népesebb csoportba tartozik). Kalocsai Katalin a kertészi radikalizmussal szembesülve sajátos radikalizmusra vállalkozik: egyfajta művészetterápia révén próbálja mintegy megszelídíteni, humanizálni, integrálni a „sorstalanság” kíméletlenül integrálhatatlan(nak tűnő) tapasztalatát, ahogyan ezt tanulmányának alcíme is jelzi: Az identitás építésének nehézségeiről egy szélsőségesen fenyegetett helyzetben. A következő négy tanulmány, Kovács Béla Lóránté, Proksza Ágnesé, Schein Gáboré és Vári Györgyé Auschwitz történelemfelettiségének tényét járja körül különböző perspektívákból. Proksza Ágnes és Schein Gábor egyaránt hivatkozik Tatár György fontos tanulmányára (A kivételes állapot, Pannonhalmi Szemle, 1999, 2.), s nyugodtan tehetné ezt Vári is, ellentétben Kovács Béla Lóránttal, aki jóval szűkebbre veszi vizsgálódása terepét, minek köszönhetően a Sorstalanság időszerkezetére vonatkozó, kissé szenvtelen, noha vitathatatlanul érvényes megállapításai nélkülözik azt az eszmetörténeti távlatot, amely a Tatárt idéző tanulmányírónő kierkegaard-iánus gondolatából sugárzik: „Amennyiben azonban a soá metatörténeti esemény, úgy kikerülhetetlenül egy máig is tartó döntési szituációt tart fenn, hiszen metatörténetisége épp azt jelenti, hogy lehetetlen vállalkozás a történelem normál menetébe tartozó – megértett – múltként tekinteni rá. S mivel kivétel, »nem tud elmúlni, mert az elmúlás normái sem érvényesek rá«.” (82.) A Sorstalanság egyszerre eszmetörténeti érdekeltségű és szövegirányultságú olvasásmódjának legmeggyőzőbb példája kötetünkben a már idézett Vári-írás, amelynek végén jó okkal olvashatjuk az utalást a „kierkegaard-i értelemben vett egyidejűség poétikájának kidolgozására”. (136.) Hiszen a „sorstulajdonító figuratív művelet[ek] hazug voltának belát(tat)ásán, e műveletek defigurál(ód)ásán” túl: „a Sorstalanság ambíciója nem több, mint megóvni Auschwitz eredeti értelemnélküliségét akkor, amikor az elfogadhatatlan narrativizációk, a nyelv ideologikussága okán »Auschwitz emléke ritualizálódik, instrumentalizálódik, absztrahálódik«. Ez pedig nem más, mint a fenséges esztétikai kategóriájának reaktiválása, a holokauszt irodalmának áthelyezése a fenséges művészetébe”. (127.)
A kötet második felében a nyelvnélküliség kertészi körülbeszélésének, a Sorstalanság-nak a továbbíródását követhetjük nyomon – az életművön belül Vaderna Gábor és Teslár Ákos A kudarc-ról szóló tanulmányaiban, továbbá az életmű szűkebb és tágabb környezetében Molnár Sára és Margócsy István elemzéseiben. A két befejező írás közül az előbbi Kertész Jegyzőkönyv-ét és Esterházy Péter Élet és irodalom című ikertörténetét veti össze, s így, ha tetszik, kiterjeszti vagy éppenséggel relativizálja a „sorstalanság” egyszeriségének radikális időn kívüliségét; az utóbbi pedig „az elbeszélés nehézségei”-vel szintúgy szembesülő Ottlik-próza másmilyenségére vet alapos pillantást, s ezáltal mintegy viszonylatba helyezi, topográfiailag viszonylagosítja a kertészi életmű szigetszerűségét, s beszédes címe így szól: Minden nincs meg. Az utóbbi két tanulmány többek között azt bizonyítja, hogy a kertészi „sorstalanság” és nyelvtelenség radikalizmusát egy bizonyos radikalizmus írhatja csak felül: az irodalom történetiségének radikalizmusa – mint folyamatok, egymást oda-vissza értelmező hagyományrétegek, életművek, művek és természetesen olvasók közös játéka. Mely játék súlyosságát éppen az olyan művek adják, mint a Sorstalanság – a radikális folytathatatlanság tapasztalatának nyelvi emlékműveként. Mely emlékmű viszont mégiscsak folytonosságot teremt, hiszen megteremti a nyelvi-kulturális tradíciótlanság tradícióját. Mely tradíciót az értelmezés szükségessége s jó esetben, jelen esetben: erénye tarthatja csak életben.

Bazsányi Sándor