Lőcsei Péter

„KEDVES FŐTISZTELENDŐ ÚR”

Weöres Sándor levelei Székely Lászlóhoz

Weöres Sándor szombathelyi középiskolásként a húszas évek második felében kiváló tanárokkal, hitoktatókkal, papköltőkkel, a város kulturális életének szervezőivel került kapcsolatba. Ők voltak verseinek első felnőtt értékelői, és rövid időn belül ők lettek első bizalmasai. Amit szüleivel, diáktársaival nem oszthatott meg, nekik elmondhatta, leírhatta. Az iskolai botladozások mellett vallhatott költői, írói terveiről, később pedig leendő köteteiről. Az 1928/29-es tanév során Pável Ágoston kosztos diákja volt. Bensőséges kapcsolatukat versek, levelek, könyvismertetések, dedikált kötetek és fotók dokumentálják. Osztályfőnökének, dr. Kardeván Károlynak a hozzá írott meleg hangú levelét a Vas Megyei Levéltár őrzi. Géfin Gyula szombathelyi teológiatanárral, egyháztörténésszel pécsi egyetemi évei idején is tartotta a kapcsolatot. A vasi megyeszékhelyen ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Bárdosi Németh Jánossal és Székely Lászlóval.
A matuzsálemi kort megélő Székely László (1894–1991) szemináriumi prefektus, teológiai tanár, papköltő, műfordító 1928-tól 1932-ig a Szombathelyen működő Faludi Ferenc Irodalmi Társaság elnöke volt. A húszas évektől sorra láttak napvilágot verseskötetei (Orgona, Miskolcz, 1921; A szirtnek álma van, Szombathely, 1929; A parton ülők panasza, Szombathely, 1932; És a mi lelkünk nyughatatlan, Szombathely, 1934; Sziromeső, Szombathely, 1937), prózakötetei (Táltoslovak hátán, Szombathely, 1929; Felhők felett, Budapest, 1934) és fordításai, átdolgozásai (Énekek éneke, Rákospalota, 1935; Jób könyve, Budapest, 1943). Versei, könyvismertetései elsősorban a helyi folyóiratokban és újságokban (Vasi Szemle, Irott Kő, Vasvármegye, Hír, Nyugatmagyarország) jelentek meg. Székely fontos szerepet töltött be a város irodalmi életének szervezésében. Elnöksége alatt a Faludi Társaság számos országos hírű vendéget fogadott, emellett a helyi fiatal írók, költők bemutatásáról is gondoskodott. Székely László 1928 őszén vagy 1929 első hónapjaiban találkozott először az iskolai önképzőkörben már rangot szerző Weöres Sándorral. Ennek hozzávetőleges idejéről Weöres levelének egyik megjegyzése tanúskodik: „…ami a »Dunántúl«-ban megjelent »Valaki meghalt« címü versemet illeti, ezt ötödikes koromban írtam, hát előbb mint mióta Főtisztelendő Úr ismer engem” (1929. XII. 4.).
1929. március 10-én a Vasvármegye című szombathelyi újság közölte Budakeszi W. Sándor versét, Az égi vándor-t. (A költemény az Egybegyűjtött írások-ban nem szerepel.)

AZ ÉGI VÁNDOR

A Hold az égen vörösen úszik.
Lefelé kúszik
A lég tetején.

Ablakomon át nézem, nézem…
Ó! tudom, hogy soha el nem érem
s a szellő oda fel sohsem ér…

Felette, alatta felhőgomoly,
ajkán a dermedt, fagyos mosoly:
felhő-váz tetején halálkoponya.

Holt gömb a tudósnak, költőnek arany
bárka, melyben a boldogság suhan
ott, hova az ember fel nem ér soha.

Ki tudja, mióta? ki tudja, hova?
úszik az égnek régi vándora
s a szél, amire felérne, elül.

Elérhetetlen magas honában
unottan úszik az éjszakában
örökre – egyedül.

A vers alatt ez a megjegyzés olvasható: „A szerző a szombathelyi főreáliskola VI. osztályú tanulója. Székely László dr. a Kultúregyesület mai irodalmi délutánján a fiatal vasi költő-tehetségekről tartandó előadásában róla is megemlékezik, mint a vasi irodalom egyik értékes ígéretéről.” (1929. március 10. 4. o.)
A következő időszakban újabb versek láttak napvilágot az ifjú költőtől, műveit pedig a „Kultúregyesületben” is többször méltatták. 1929. március 15-én a Vasvármegyében Budakeszi Weörös Sándor aláírással jelent meg a Himfy-strófák című verse (5. o.). Az itt közölt öt versszakból a Hideg van című kötetben csak a 2. és a 4. szakasz szerepelt; az Egybegyűjtött írások-ban hosszabb szövegváltozata található.
1929. március 31-én Weörös Sándor aláírással szerepelt A Percvonat című költeménye (5. o.). Ez korábban Karácsony Sándor lapjában (Az Erő, 1928. szeptember, 7. o.) jelent meg. Tudomásom szerint később egyik Weöres-kötetbe sem került be.

A PERCVONAT

Körül az ég, a lila ég,
robog, robog a Percvonat.
Kereke tüz, kereke láng,
kereke vad.
És – róla leszállni nem szabad.

Ég a kazán, a tüzkazán,
rakja a Fütő szüntelen.
Körül a lég oly mozdulatlan –
Körül oly néma a nagy ég
a Rejtelem.

És száll a füst, fekete füst,
egy szörnyü kémény ontja egyre.
Ég a kazán, a tűzkazán
és tünik a füst
a Végtelenbe.

És ég a tüz, lobog a tűz,
robog a Percvonat előre, tova.
Száll a füst – de ég a parázs!
– Repül a Percek örök vonata
előre, a ködbe… Ki tudja, hova?

A Veríték Budakeszi Weöres Sándor írásaként szerepelt a Vasvármegye 1929. április 16-i számában (3. o.). A Hideg van című kötetben helyesírási változata olvasható.
A következő évben már Weöres Sándor aláírásával jelent meg a Kip-kop: a vér című verse (Vasvármegye, 1930. január 1. 9. o.). Későbbi kiadásáról nincs tudomásom.

KIP-KOP: A VÉR

Hajtsd ide fejed. – A vérem: érzed?…
a szivem: hallod? – Zúgva, zihálva
(kip-kop), kip-kop), hogy siet az élet…

Ó forró tenger! Rab tüzek árja!
Ó, déli rónák tikadt zenéje,
örök folyamok égő danája…

Örök folyamok nagy dereglyése
szivem… Hallod? (kip-kop) szakadatlan
Nem kérdi tőlem: merre? mivégre?

Az evezője habba csattan
dalolva dobban a tüzes árba.
Ott messze, kéken, ködbe vakoltan

a fekete Part már várja, várja. –
Ő megy… Locsogó habok dalolnak:
(kip-kop):… a lassu halál danája…

De a folyamok örökre folynak.

*

Weöres Sándor 1929-ben, hogy elkerülje a bukást, búcsút intett szombathelyi alma materének; tanulmányait Győrben folytatta. Ettől számíthatjuk levelezésének kibontakozását. Többször is beszámolt róla, hogy hiányoznak számára a szombathelyi felnőtt „barátok”-kal folytatott komoly beszélgetések. Ezeket most a levélpapír pótolta. A „barát” szóról pedig rövid idő múlva minden további nélkül eltűnhetett az idézőjel; kapcsolatai egyenrangú, meghitt irodalmi párbeszédekké változtak. Kölcsönösen írtak egymás munkáiról is. Pável Ágoston kötetét Weöres Sándor ismertette a Nyugatban (Pável Ágoston: Vak völgy ölén így zsolozsmázok. Nyugat, 1934. I. 460. o.). Székely László könyvéről is ő szólt ugyanott (Székely László: Énekek éneke. Nyugat, 1935. július 55. o.). A Hideg van című Weöres-kötetről Pável Ágoston írt méltatást a Vasi Szemlében (1934. 267–268. o.); A teremtés dicsérete című kötet értékeire Székely László hívta fel a figyelmet (Vasi Szemle, 1939. 183–185. o.).
Weöres Sándor mindig a legnagyobb tisztelettel szólt Székely Lászlóról. Pável Ágostonhoz írt leveleiben „Székely Laci bácsi”-ként említette; Fülep Lajosnak pedig ekképp mutatta be: „Székely László, katolikus papköltő, akit mint kristálytiszta embert becsülök” (1947. február 27.).
A papköltőhöz intézett leveleinek másolatára (1–20.) Rózsa Béla szombathelyi könyvtáros, szerkesztő hagyatékában találtam rá. Nem tudható, hogy mikor, miképpen került oda. Talán közlés céljából adta át neki a levelek címzettje. Az biztos, hogy az Életünk hasábjain nem jelentek meg ezek a kiemelkedően értékes források. Az utolsó három levél (21–23.) eredetijét Szombathelyen, a Vas Megyei Levéltárban őrzik. Ezeknek a származása is bizonytalan, ez ügyben nem tudtak hitelt érdemlően tájékoztatni. Elképzelhető, hogy Székely László iratai közül emelték át ebbe a gyűjteménybe. (Vas Megyei Levéltár, XXXI. 7.) A levéltárba tekintélyes mennyiségű, Weöreshez írott levél (Somlyó Györgytől, Hamvas Bélától, Berda Józseftől, Lovász Páltól, Takács Jenőtől, Karácsony Sándortól, Örley Istvántól stb.) és Weörestől származó rajz, feljegyzés, versvázlat, levél került. Ezeknek a feldolgozását – egyelőre a megjelenés biztosítéka nélkül, de a kiadás szükségességének hitében – egy esztendeje végzem.
Weöres Sándor leveleit betűhíven, a legszükségesebb jegyzetekkel kiegészítve közlöm.

1

Kedves Főtisztelendő Úr,
köszönöm a szives választ és Főtisztelendő Úrnak a meséskönyvére1 vonatkozó igéretét, ami – természetes, hogy érdekel, nem csak mint mese (ami France-on, Wellsen, Karinthyn és sok, szintén nagyon észre-kell-venni írón keresztül kezd újra műfaj lenni és eddigi, gyerekországba való száműzetése, egyre jobban bebizonyosul, hogy jogtalanság volt, ami viszont nem azt jelenti, hogy mint ílyen is ne szerepeljen) hanem mert Főtisztelendő Úr írta és roppant kiváncsi vagyok a prózára, azután a verskötet után.2 Ki-nem-mondott, vagy tán ki is mondott érzésem volt mindig, hogy Főtisztelendő Úr versei, pedantériájukkal, tudatos átgondoltságukkal a próza okvetlen következését vonják maguk után – abban már úgy látszik tévedtem, hogy én az esszé- és kritikaírást pedzettem a versek utódjául.
– Ha nem szerénytelenség itt mingyárt magamat említenem, én is injekciókkal táplálom a Múzsát – mit szól hozzá a Főtisztelendő Úr? már kb. egy hónapja hogy verset nem fejeztem be, megírtam 2-3 sort és akkor éreztem, hogy: na Sándor, fütyültek a versednek. Ilyen félbemaradtak pl.:

„Éj-mélyből víg hang nő:
Csingingi – száncsöngő.
Száncsöngő – csingingi:
Tél csöndjét szétzengi.

Csöngő-dal fölcsobban
lópatkó földobban – –”3

és – slussz. Nem jött több, de eddig – magától.
Vagy, más:

„Jó volna ezt a verset
cipőtalpamra írni
hogy az úton lekopna
és mégse, sose sírni
de másik verset írni
és írni tán: »zokogva«
de szólni, hogy: »nevetve«
könny-forrás fölbuzogna
nyomában más szeméből
de az enyém nevetne – –”4

Itt kámpec.
Hát így írok én mostanában verset.
Azt hiszem, ez még nem a lírám végleges halála – csak amolyan „rövidzárlat”, ami néha megesik velem. Bár úgy érzem, hogy a vers, a rim nekem olyan, mint a kisgyereknek az a bizonyos kerekekkel fölszerelt járórekesz, amibe beleállítják, az a kerekeken csúszik a földön, így a járni nem tudó kisgyerek földülés veszélye nélkül sétálhat vele. Ilyen nekem a vers és ha a próza támaszték nélküli földjére lépek, hamarosan eltottyanok. És egyáltalán nem akceptálom, hogy verset írni könnyebb volna mint prózát, sőt, a legtöbb „író” gyerekkorában (és kisrészben később is néha-néha mintegy a sátoros ünnepeken) „költő”. Úgy érzem (és nálam föltétlenül így is van) hogy a rím, ritmus: támaszték, a próza: támaszték nélküli járás, „prózairás” alatt természetesen nem nyugtát, levelet, magyardolgozatot, vagy más effélét értve és verseimet csak hozzák a lapok, de „közölhető” prózát, ami valami jobbfajta lapban jött, még csak egyet írtam és az is, ha nem vers, hát föltétlenül ritmus. – Biztosra veszem, hogyha egyszer „járni” megtanulnék (és ez nem biztos), prózaíró lesz belőlem, ugyanis lírikus sehogyan se lehetnék.
Magamat csak példának hoztam föl. Úgy látom innen, madártávlatból, hogy Főtisztelendő Úr „megkrepált pegazusá”-val olyanformán van, mint amikor valaki alól kidül a pej és a szürkére ül, amelyik kicsit zömökebb, kicsit tagbaszakadtabb, kicsit nyugodtabb, de mindenesetre – fiatalabb, életerősebb.
Sok eredményt kivánok hozzá.
Ami a „Dunántúl”-ban megjelent „Valaki meghalt”5 címü versemet illeti, ezt ötödikes koromban írtam, hát előbb mint mióta Főtisztelendő Úr ismer engem, de azért történetesen mégis igaz, de igazán ettől a verstől függetlenül, hogy közeledtem a vallásossághoz, az Istenhez, az „erkölcsi alap”-hoz és – és ez nem tréfa – százszázalékig Istenhívő vagyok már: hát ide jutottam egypár félbemaradt öngyilkosság után. Mennyit gondolkodtam, töprengtem, és a végén mégis úgy éreztem meg, hogy van, létezik. Hogy aztán: fogalom? erő? akarat? lény? összesség? lélek? – ez már ismét a gondolat körébe vág, ahol az ember el nem igazodik – ez már az okosak elmélkedési vadászterülete, legyen az övék, én tökéletesen megnyugodtam a tudatban: Isten – van, még akkor is, ha mi – valahogy – nem vagyunk, csak: leszünk, akkor is.
Ha Szombathelyre kerülök, okvetlenül fölkeresem Főtisztelendő Urat, hogy az alkalmatlankodást redukáljam, előbb írni fogok. De mostanában nem igen vetődöm a megyeszékhelyünkre.
Édesanyám üdvözletét küldi.
Maradok igaz hálával és ragaszkodással:
Sanyi.
Csönge, 1929. XII. 4.

U. i. A levelet rossz, az elejét nagyon rossz tollal írtam. Bocsánatot kérek a külalakért.

1. Székely László: Táltoslovak hátán. Szombathely, 1929.
2. Székely László: A szirtnek álma van. Szombathely, 1929.
3. Szán megy el az ablakod alatt. Egybegyűjtött írások I. (1986.) 91–92. A vers egyik változatát 1933 májusában dr. Simon Miklósnak is elküldte (Szán ment el az ablakom alatt). Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek I. (Szerk. Bata Imre és Nemeskéri Erika. Bp., 1998. 333–334.) (A továbbiakban: WSLev I.)
4. Tudomásom szerint ez a vers nem jelent meg. Igric című epigrammájában találkozunk az első sorok motívumával: „Énekemet ne keresd: csizmám talpára jegyeztem, / Bécs, Buda, Brassó közt őrzi az úti homok.” (Egybegyűjtött írások I. [1986.] 192.)
5. Valaki meghalt. A vers (ilyen címmel) az Egybegyűjtött írások-ban nem szerepel.

2

Kedves Főtisztelendő Úr,
Bognár Pista1 barátom közvetítette részemre Főtisztelendő Úr gratulációját a „Napkelet”-beli versemhez:2 engedtessék meg nekem, hogy a szíves megemlékezést a legsablónosabb közvetítőeszköz segítségével hálásan megköszönjem.
Jól esett tudnom, hogy Főtisztelendő Úr most, hogy Szombathelyről valószinüleg végképp elszakadtam, azonmód figyelemmel kísér, mint annakidején, mikor annyi jó és rossz gyülekezett össze bennem két év alatt és Szabária porszárnyai alatt, hogy ha az egyszer kirobbanik belőlem, hát, hát… valószinüleg egy regény kerekedik belőle, ami igen nagy veszély, mert nem tudok prózát írni. – Még mindig szinte érzem annak a rengeteg nápolyi-szeletnek az ízét, amit Főtisztelendő Úrnál elpusztítottam és érzem az ízét – keserű vagy fanyar utóizét – annak a rengeteg ostobaságnak, ami gáttalanul szakadozott belőlem… az irodalmi és vallási „vitákat” értem. Azért ma talán mégis csak másképpen volna minden.
– – –
Most, mint Főtisztelendő Úr tudja, Csöngén szívom magánúton az iskolai álbölcsesség pipáját, amellett aztán irodalmi kísérleteket folytatok: valahogy már érzem azért a zamatát azoknak a dolgoknak, amiket a jövőben csinálni fogok, (ami egyáltalán nem „irodalmi forradalom”-zamatu valami volna, sőt, mégcsak nem is „zsenialitás”: a maiak közül talán Kassák Lajoshoz és az egykoriak közül Édes Gergelyhez, Ilosvai Selymes Péterhez és a magyar regős-énekekhez még legközelebb álló valami – igy érzem) de még nem érkezett el az idejük.
– Különben elég remetemódon élek: nagynénéimet nevelem az Ady-vallásra, rádiózom néha-néha a csöngei 3 db. rádió közül valamelyiken, „egykoru” társaságom nem igen van.
Szépirodalmi- és napilapot nem igen olvasok: azt se tudom, Főtisztelendő Úr melyik ujságba ír mostanában a katolikus szemléken kívül. A vasi költő-csoport újabb munkásságát se ismerem: Bakó Józseftől3 látok egy-egy költeményt a legrémesebb lutránus zuglapokban és pécsett jártomban a „Dunántúl”-ban láttam az egész vasi csoport „ensemble”-jét egy vasárnapi számban: ez az egész. Régóta gondolkozom már azon, hogy hol lehetne kiadót találni egy „Vasi költők antológiájá”-hoz, ami okvetlenül jó sikert érne el. Van némi reményem erre nézve Zalamegyében, de mégis visszás dolog volna: vasi költők antológiája egy zalai ujság kiadásában!
Engedje meg Főtisztelendő Úr, hogy boldog újévet kivánjak és sok szép verset a „vasi irodalom” épülésére. – Kérem alkalom-adtán tiszteletemet Géfin4 főtisztelendő úrnak, Wilfing5 főtisztelendő úrnak, Pável Guszti6 bátyámnak és a többi kedves pártfogóknak átadni. Maradok a régi hálával és ragaszkodással:
Cina.

Dátum nélküli levél; besorolása a tartalom alapján. Weöres 1929-ben hagyta el Szombathelyt. A Napkelet-beli vers említése és az újévi jókívánság alapján valószínűleg 1929. december végén íródott.
1. Bognár István: Weöres Sándor földije. Babitsnak így említi 1933 februárjában: „Van Csöngén egy poétatársam, Bognár Pista, huszonegyéves parasztlegény. Versei kiforratlanok, de rendkívüli tehetségre mutatnak.” (WSLev. I. 191.)
2. Veríték. Napkelet, 1929. (VII. évf.) 18. szám (szeptember 15.). 362. A vers korábban a Vasvármegye hasábjain is megjelent (1929. április 16. 3.).
3. Bakó József (1896–1962): költő, író, tanító, könyvtáros.
4. Géfin Gyula (1889–1973): római katolikus egyháztörténész, a szombathelyi hittudományi főiskolán a dogmatika és a filozófia tanára; az intézmény aligazgatója. 1968-tól nagyprépost.
5. Wilfing Lajos: katolikus pap, hitoktató Weöres Sándor reáliskolájában.
6. Pável Ágoston (1886–1946): szombathelyi középiskolai tanár, nyelvész, szerkesztő, költő, műfordító; Weöres Sándor szállásadója, atyai barátja.

3

Kedves Főtisztelendő Úr
igen köszönöm a kedves kivánságot és a megemlékezést. – Ugy hiszem fölösleges volna ugyanezt kivánnom Főtisztelendő Urnak, (mintahogy nem mondja az ember hogy „kis-eső-kék” amikor ugyis hull a termékenyítő és gabonahúzó áldás), erről tanuskodik a „Szent Imre”1 amit a Vasvármegyében olvastam, igazi örömmel, már csak azért is hogy mégse ment szét a parti a Múzsával. Sok-sok hasonlót kivánok. – Ha Főtisztelendő Úr találkoznék Guszti Bácsival,2 kérem adja át számára tiszteletemet és igaz örvendezésemet a részletekben már ismert és késszé-épült „Panta-Réi”3 irányában. –
Ami engem illet, most a vizsgára készülök nagy eréllyel, ami június 16-án kezdődik, már ezen a héten be fogok utazni Győrbe ahol magánvizsgázni fogok az ottani reálban, vizsgáig előadásokat hallgatok.
Édesanyám az üdvözletét küldi. – Maradok Főtisztelendő Úr igaz híve, tisztelettel minden jót kívánva
Sanyi.
Csönge, 1930. IV. 20.

1. Székely László: Szent Imréhez. (Vasvármegye, 1930. április 20. 7. o.)
2. Pável Ágoston.
3. Pável Ágoston: Panta rhei? (Felgyujtott erdő. Nemzedékek kiadása, Szombathely, 1936. 66–67.)

4

Kedves Főtisztelendő Úr,
nagyon köszönöm, igazán, a szíves választ és azt is, hogy Főtisztelendő Úr ismertetni fogja a Kultúrban újabb verseimet,1 amiről már Pável Guszti bácsi írt is valamit még előbb. – Tehát itt küldök egy csomót, szám szerint tizenhármat, mivelhogy nem vagyok babonás. Azért ílyen sokat, mert nekem nincs szemem hozzá, melyik a férgese. Nagyon kérném a Főtisztelendő Urat, hogy írja meg róluk a véleményét, együttesen és külön-külön, ha lehet és hogy vannak-e köztük esetleg jobbak a régieknél. – Legjobban szeretném magam olvasni föl őket, előadásom van valamelyes, hanem „VII. o. tan.” vagyok és 7-én vissza kell mennem Győrbe, az összefaricskált fapadok közé. Azért kérném a Főtisztelendő Urat, mikor lesz az eset és erre meg tudnám írni hogy ott lehetek-e.
Egyelőre a lírám meglehetősen sztagnál: mint epikus léptem életbe és egy több mint száz strófás „idill”-t2 írtam. Most pedig több mindenféle foglalkoztat: egy regény, aminek „Pisze harangozó” volna a címe és egy dráma: „A tisztelendő lánya”.3 Mindakettő az ember tudata alatt, vagy fölött végbemenő dolgokkal foglalkoznék. Az utóbbinak a gondolata pl. ennélfogva olyan, hogy szavakkal ki se tudom fejezni, nem tudom, a mese eléggé szimbolizálja-e: egy ev. pap lánya, akinek az apja meghalt és a falu új papja a vőlegénye, egészen beteg anyjának és idióta fivérének él. A vőlegénye egy félszeg, unalmas, szürke ember és ahhoz is csak azért akar hozzámenni, hogy így a hozzátartozói kivánságának eleget tegyen, mellettük maradhasson, segíthesse őket. A falu fiatal, elegáns segédjegyzője szerelmes a csinos lányba, de annak elhárítja a közeledését, mert anyja azt mondja rá, hogy könnyelmü ember. Egy napszámos vándor érkezik a paplakba: medikát végzett annakidején és most munkanélküli. A lánnyal beszél és elmondja neki, hogy ő tulajdonképpen nem is munkát keres, de egy régi, rossz harmónika a szíve (kiveszi a melléből és megmutatja) és ezt nem bírja így tovább, adja neki a lány a szivét. Az megtagadja: nem, mert anyjának és fivérének van szüksége az ő szivére, nem neki. Aztán elviszi a napszámos a lányt a [áthúzva: saját; L. P.] dédszülei lakodalmára, ahol a darab előbbi szereplői vannak mind jelen, de most olyanok, ahogy egy vad, érzéki hangulatba összesimulnak, mint igazi természetük, amit a tettetés, a nevelés, önnevelés és idő elásott bennük. A pap lánya csak nézi a tombolást, a kedélyek teljes fölszabadultságát – és amikor a pap-vőlegény, szerényen, alázatosan odajön hozzá, eltaszítja. A segédjegyző táncra kéri – a táncuk egyre vadabb lesz, a végén egymásé akarnak lenni, amikor a régi lakodalmak szokott ördög-maszkos, naív figurája a lányt hátulról egy kővel fejbedobja. – A napszámos és a naív-ördög halottan húzzák ki a hálószobájából a lányt, a napszámos előveszi az orvosi bonckését és fölvágja a nő mellét, de hiába keresi benne a szívet – nincs.
Hát ez eddig volna, nagyon-nagy vonásokban. Mit szól hozzá Főtisztelendő Úr?
A „Pisze harangozó” nem ílyen fantasztikus, de az talán mégvadabb dolog. Fiutód nélküli emberekben akarom benne kimutatni a továbbélés ösztöneit és a nők ösztönének feléjük irányuló plusz- és mínusz-sugarait – mindezt orvosi szemmel az életben megfigyeltem.
Na hanem ezekről éppen elég, sok is. – Engedje meg Főtisztelendő Úr, hogy megkérdezzem: hogy van mindig? mivel foglalkozik? mit csinál a szombathelyi irodalmi élet?
Minden jót kivánva, maradok Főtisztelendő Úr igaz híve
W. Sanyi
Csönge, 1931. I. 1.

1. Egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy Weöres Sándornak melyik verseit mutatták be.
2. A „több mint száz strófás idill” megsemmisült vagy lappang.
3. A Pisze harangozó és A tisztelendő lánya című művek elkészüléséről nincs tudomásom; esetleges befejezésük után megsemmisültek vagy lappanganak.

5

Kedves Főtisztelendő Úr,
rettentő paraszt vagyok hogy csak most válaszolok. Újabban rém nehezen irok levelet, nem tudom miért, de ezt a levél-nem-írhatnámságot legyőzhettem volna, hogy miért nem tettem, azt nem tudom. De már sokszor akartam írni és mégis csak most fogtam tollat hozzá hogy megköszönjem a Főtisztelendő Úr levelét, ahol nagyon hasznos és érdekes bírálatot írt a verseimről és kártyáját, ahol értesít a verseim szereplésének a megtörténtéről.
Nagyon megköszönöm a Főtisztelendő Urnak hogy szerepeltette az irásaimat a Kultúrdélután műsorán és azokat a kedves sorokat, mikben az íróemberek tetszéséről értesít. Nem tudom, hogy fejezhetném ki a hálámat, de semmi esetre se így, egy megkésett levéllel.
Mostanában találkoztam Bakó Józseffel, az itteni „Kálvin-kultúrház”-ban olvasott föl roppant érdekes, merész verseket, amiknek a keserű, világfájdalmas hangja ugyan idegen tőlem, de nagyon élveztem őket: különös átmenet az Ady-hatás leküzdhetetlen, nyűgös ragadványa, az ekszpresszionizmus és valami sose-hallott ismeretlen között. Most olvasom a „Földem”1 címü kötetet: az is közel áll ehhez. Főtisztelendő Úr az iskolai eredményeim után érdeklődik: arról jobb volna nem beszélni. Háromból buktam meg éppen – azzal vigasztalom magamat: három a magyar igazság és egy a ráadás. A magyar igazság tündöklő triumvirátusát az algebra, fizika és ábrázoló képezik, a ráadás pedig történelemből a csillagos-hármas, hogy a háromlábu macskának farka is legyen. Azonkívül félév óta kaptam egy harmadfoku magaviseleti dicséretet, így „szabályszerü” a magaviseletem. (Mit is akarnának jobbat, ha egyszer „szabályszerüen” viselkedem?) Az ok különben az volt hogy odébbáltam tornaóráról és rajtacsiptek. Hogy a hagyományokhoz hű maradjak, ekkor fölmentettem magamat torna alól.
Mostanában különben meg akarom próbálni hogy mílyen is az a tanulás: eddig még nem sikerült. Sokat olvasok, azonkívül szakítottam a szombathelyi magányos életmódommal és afféle vígdiák-életet élek, jobb híjján, a korombéliekkel. Ami Szombathelyen hiányzott nekem, a korombéliek társasága és barátsága, az itt megvan, de itt meg hiányzik az, amit ott nem nélkülöztem: Főtisztelendő Úr, Pável Guszti bácsi és mások atyai-barátságát határozottan megsínylem. Hiába, nem lehet a kettő együtt, a pajtások is és a fölnőtt-barátok is az ember birtokában.
A kedélyem egyelőre ép és így verset nem irok: nekem ahhoz mindig valami kifejezhetetlen, fájdalomtalanul sötét, kellemesen zord, ideges hangulat kell. Nem tudom, Főtisztelendő Ur észrevette-e, hogy ezek az újabb szüleményeim (mikből, mellesleg közbeszúrom, az Ego-témakör majdnem teljesen és szándékosság nélkül hiányzik) sötétek, anélkül hogy pesszimisták volnának. A hangulatuk zord, anélkül, hogy fájdalmat fejezne ki. A belső nyugodtságom tulajdonképpen úgy vette magára ezt a sötét szint, hogy a sötét nem azt adja, aminek a szimbóluma lenni szokott: a jónak, kellemesnek a negatívuma. Azt hiszem, érti Főtisztelendő Úr amit ezzel mondani akarok: mintha valaki fekete uccairuhába öltözve jár-kel és a gondolatai egész mindennapiak, se-víg-se-búsak, azt hiszem így bujtattam én sötét ruhába a mindennapokat: a ruha mögött levő dolgok se nem ujjongók, se nem jajgatók, egyszerü, közömbös konstatálások.
Őszintén megvallva, csudálom hogy Főtisztelendő Úr nem értette a megnevezett verseket. Például a „Holdkóros biciklista”2 semmi egyéb, minthogy egy indokolatlan kép kísérgetett (egy biciklista, aki csukott szemekkel robog át az éjszakai uton, hosszú haja van és az lobog utána és álmában sír) és én ezt kivetítettem magamból, mert nem akart bennem veszteg maradni. A „Kálvária”3 az emberi élet egyes korszakainak a jelképezése szeretett volna lenni, a hét napjai az élet egyes időszakait jelölik: hétfőn a mámor hagyja el az embert, kedden a megkönnyebbítő sírás, szerdán a vigasz, csütörtökön a munkaképesség, stb. A „Felhők árnyéka”4 csak azt akarja mondani hogy minden egyes ember számtalan ismeretlen életre is rácsíkozza a maga életét, számtalan rajta kívülállóval függ össze a sorsa, számtalan emberre borul rá mindenkinek az életideje jótékonyan vagy kellemetlenül. (Pl. tessék elképzelni: egy autó el van romolva és nem érkezik meg idejében a szerelő, így X úr gyalog megy oda, ahová menni akart. Az autó történetesen elgázolta volna, ha a szerelő megérkezik, az útközépen átbotorkáló vakot, aki nem is tudja hogy életveszedelemből menekült, anélkül hogy közvetlen veszély fenyegette volna. A lányához megy, aki őt eltartja és ha apja meghalt volna, jövő évben megvehette volna azon a pénzen, amin most a vak embert tartja, a régóta vágyott selyemruhát, amiben föltünt volna Y donzsuánnak, aki elcsábította volna, míg így a lányt észre se veszi – stb., csak példának hoztam föl: „így csíkozzuk az eljövendőt önkénytelen, száz életen.”)
Megbocsásson Főtisztelendő Úr, hogy ennyi haszontalansággal untattam. A szombathelyi uraknak tiszteletteljes üdvözletemet küldöm és kérem őket, tartsanak meg további jóindulatukban, Pável Guszti bácsit, Wilfing főtisztelendő urat, Tóth főmérnök urat és a többieket értem.
Minden jót kivánva, maradok Főtisztelendő Úr igaz híve
Sanyi
Győr, 1931. febr. 11.

A lap alján ceruzával: Kálvária-u. 5. Pálffy Ferenc MÁV-főintéző úrnál.
1. Bakó József: Földem! (Versek.) Sopron, 1930.
2. Holdkóros biciklista. Kézirata: Weöres Sándor diákkori versfüzete, iskolai dolgozata, levelei. Műhely, 1992. 32–34. (A továbbiakban: Műhely, 1992.)
3. Kálvária. Kézirata: Műhely, 1992. 9–11.; a verset 1929. VII. 27-én Pável Ágostonnak is elküldte (WSLev. I. 11–12.).
4. Felhők árnyéka hegyeken. Kézirata: Műhely, 1992. 37.

6

Kedves Főtisztelendő Uram,
bocsánatot kérek, hogy ílyen késve válaszolok Főtisztelendő Úr szives levelére, aminek egészen rendellenes oka van: a levelet 40°-os lázas állapotban kaptam, erős légcsőhuruttal nyomva az ágyat.1 Lázam azóta nagyobbodott is, meg visszacsökkent eztán: ma keltem föl, rendes hőmérséklettel, de még mindig igen köhögök és úgy jövök-megyek, mint egy háromkerekü díszbatár.
Most fogtam fölkelésem óta először tollat: különös, mílyen bizonytalan érzésem van. Mintha még sose írtam volna, vagy nagyon régen és mindig az az érzésem van, hogy más betüt fogok leírni, mint amit kéne. És mintha a tollat nem tudnám rendesen tartani. Azt hiszem, mindez irásomon is meglátszik, amiért bocsánatot kérek.
Mindez azonban nem tartozik a tárgyra. Főtisztelendő Úr azt [áthúzva: kérdi hogy; L. P.] írja, hogy nem emlékszik, felelt-e levelemre: azelőtt a levél előtt, amelyik a kérdést tartalmazza, nem. Ezt csak a saját ekszkuzálásomra említem. A mesegyüjteményt nem tetszett elküldeni.
Köszönöm Főtisztelendő Úr érdeklődését a verskötetem után. Egyelőre várok vele: szeretném, ha az „Athenaeum”, vagy a „Légrády”, esetleg „Singer és Wolfner” adná ki – harmadikat szeretném visszaszívni – és személyesen akarok majd eljárni az ügyben. Legtöbb reményem a Légrádyékhoz van, némi jogosultsággal. De meg egy furcsa emlékem van, egész kiskoromból: egyszer, talán 6-7 éves koromban, kijelentettem, hogy majd verseket fogok írni és nem fogok kötetet előbb közrebocsátani, mint miután 30 darab versem megjelent. Ehhez tartom magamat, tradícióm: sok értelme ugyan nincs, mint a tradícióknak általában. És úgy áll a helyzet, hogy eddig kb. ötvenszer jelent meg versem, de sok, több mint a megjelentek negyede, kétszer, más ujságokban, különböző alkalmakkor, egynéhány pedig háromszor, sőt négyszer. Igy aztán a nyomdaföstéket tapintott versek száma nem éri el a harmincat.
Egyelőre verskötet-címeket gyártok. Ime egy szép kollekció, a többit már kimustráltam, de valószinüleg ezek is a testvérsorsot fogják megosztani:
„Tizenhét évek könyve”
„A tavaszi versek”
„Tavaszi versek könyve”
„Halál meg élet”
„Boszorkányszél”
„Keresés”
„Episztolák élethez és halálhoz”
„Episztolák a halaványakhoz”
„Se ima nem fog, se átok”
„Nem megy a Szinusz-tétel”
„Líra”
„Február” stb.
Egyikkel se vagyok megelégedve.2 Érdekes valami volna ez is: egy verseskönyv, aminek a címtábláján a kiadó-jelzést nem számitva, semmi egyéb nem volna, csak ennyi: „Weöres Sándor könyve” – – mint a Biblia könyvei, vagy a Göre Gábor Biró Ur könyve.3
De ez az együttemlítés nem akar profanizálás lenni. Én nagyon tisztelem és szeretem a Bibliát, már csak irodalmi becse miatt is, bár a mostanában napfényre kerülő egyiptomi költészet sokkal hatalmasabb és erősebb és izmosabb a nála jóval újabb héber líránál (Salamon, Dávid, stb., sőt a Mózes-könyvek lírájánál is [pl.: Mózes hálaéneke]). De ez nem ide tartozik, a Bibliával egy bekezdésbe említeni, én nem „magam csináltam” a vallásomat. Az én hitvallásom csak ennyi: Isten – van. És hogy ennyit mindenki tudhat, de többet senkise. Ha mást is mondtam volna, azt „talán”-nal mondhattam. Ennyit pedig igazán nem magam csináltam, sajnos, mert akkor igen eredeti ember volnék.
Az is ide vág, hogy eszembe jutott, Főtisztelendő Úr mondta egyszer, írjak verset Szűz-Máriáról. Milyen furcsa, tényleg megszületett, pedig nem a megbizatásra gondoltam. A vers úgy keletkezett, hogy, kb. lázam tetőfokán, megkértem anyámat, hogy írja amit diktálok. Beszélni is alig tudtam, magamnál se voltam egészen: ilyen a vers is. Ne mint verset tessék nézni: ostobaság, fordulatai és kifejezései sokszor bizarr izléstelenségek, versnek se jó, kuriózumnak se. És amikor, most, a megirás után elolvastam, olyan volt, mintha nem is írtam volna, egész újat olvasnék. Magaménak bajosan ismerhetem el: a régies (és erőltetetten mű-régies!) alaptónusba úgy vág egy-egy mai kifejezés, hogy szinte fölszisszentem. Minthogy Főtisztelendő úr egykori akaratához híven Mária-vers, engedje meg, hogy idemellékeljem.
Köszönöm Főtisztelendő Úr szándékát, hogy a Kultúrban fölléptet. Nem tudom, ki lehet a diák-lenéző bölcs öregur, (Ady: a „harangozó szép öregur”4 mintájára) és minthogy Finta tanító úr5 nem megy még „öreg” számba, nem is gyanakszom senkire. [Áthúzva: Mégegyszer köszönöm; L. P.]
Köszönöm a szíves levélbeli megemlékezést. Édesanyám köszöni az üdvözletet és szintén üdvözletét küldi.
Maradok a régi ragaszkodással:
Sanyi.

CELLI-SZŰZ-MÁRJA
(Regülő-ének)

(Hangolás:)
Aki eztet szerzette
egy sápadt kan gyerek
egy szegény korónikás
aki vala kólikás:
teljes testben izzada.
Törletlen izzadság
a fejét viszketé
meg nem vakarhatá
betakarva lévén.
Iratlan költemény
a fejét viszketé
meg nem vakarhatá
lévén igen bévül.
Eztet tollba mondá:

(Regülés:)
Regü-regü-regü
Celli-Szűz-Márja
üle igen fényesen
üle hej fészkesen
földi arany székén
menny-égből leszállván
égi arany lelke
Cellbe hej Cellbe
sem Jánosházára
hozzánk esettekhez,
Égi arany lelkének
szült-fehér kapuját
derülvén kitárá
hívek galambjának:
„Tessék beröpülni.”
Híveknek galambja
vala pedig álgalamb
szült-fekete-holló
fehérre meszelve
szén-szín meszelővel.
Regü-regü-regü
Celli-Szűz-Márja
aranyos lelkének
fehéres kapuját
hívek álgalambja
balog röpte után
akkoron bezárá.
Maga kulccsal zárá
fényes ezüst kulccsal
kit estétől kére.
Maga pecsételé
rózsaszin pecséttel
kit reggeltől kére.
Aranyos szűz lelke
vala a nyomója.
Regü-regü-regü
hívek álgalambjai
bent csak nézdelének:
a biró galambja
s volt-bíró galambja
ellenek galambjai
valóban hollói
tüstént fordulának
szögvest nézik egymást.
Szomszéd-asszonyoké is
szögvest nézik egymást.
Süldő lányoké is
szögvest nézik egymást.
Konyult jobbágyoké is
szögvest nézik egymást.
Regü-regü-regü
volt bíró hollója
és bíró hollója
addig nézik egymást
szemsarokból szögvest
hogy csak összekapnak.
Utánuk a többi.
Regü-regü-regü
egyik tollát másik tépi
másik tollát egyik tépi
álgalambok fehér
valón volt fekete
hollóknak tollait.
Tollak hullottanak
meszek pörögtenek
álgalambok tolliról
s mind hollók lettenek
valón volt igaz hollók
amire betérne
Celli-Szűz-Márja.
Regü-regü-regü
Celli-Szűz-Márja
való voltuk látván
igen facsarodék
szentséges johában
és ekképen szóla:
(regü-regü-regü)
„Ti hollói barmok
éjen szült hazugok
húsba facsart balogok
most néktek elzengem
a Kirisztus dolgát
ti méltatlanoknak.
Fehértek lehullván
tollatok kimulván
holló testetekből
ezenmód csupaszon
azonkorig ültök
míg holló lábatok
galamb lába lészen
mig holló testetek
galamb teste lészen
mig holló fejetek
galamb feje lészen:
akkor holló tollatok
csupaszult helyébe
galambtoll tenyészik.
Mert sohábban leszen
egy kavicsból út pora
egy szekérből taliga
egy gyémántból balga lom
ki mind igen lehet:
mint Kirisztus madara
hollóként kallódva:
nem hagyja kallódni
Kirisztus a pénzét
légyen az egy dénár
légyen egy fél dénár
légyen likas dénár.
Kit is ekkép tudjatok.” –
Regü-regü-regü
Celli-Szűz-Márja
ezennel bezárá
szült-fehér kapuját
kinek mögötte hollók
szentes szent kondérban
időtlen idők mulván
galambokká főnek.
Mi is ekképp légyen.

1. Dátum nélküli autográf levél; besorolása a tartalom alapján. Weöres Sándor 1931. október 20-án tájékoztatta súlyos betegségéről Pável Ágostont: „Sokat betegeskedek, nem-régen influenzával, torokgyulladással és a már említett tüdőcsúcshuruttal körítve értem el a láz-maximumot…” (WSLev. I. 34.) A levélben kötetcímként említett Tizenhét évek könyve és a meg nem kapott mesegyűjtemény korábbi keltezést is elfogadhatóvá tenne.
2. Weöres Sándor első kötete Hideg van címmel 1934-ben látott napvilágot.
3. Gárdonyi Géza: Göre Gábor biró úr könyvei. Hungaria, 1914.
4. „Egy nagy harang volt a kabátja”; „Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr” (Ady Endre: A Sion-hegy alatt).
5. Finta Sándor (1889–1950): költő, író, pedagógus; a Szent István Akadémia tagja.

7

Kedves Főtisztelendő Úr,
kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket kivánok.
Olvastam a Vasvármegyében,1 hogy megtörtént a Kultúrban a verseim publikálása. Nagyon kérném Főtisztelendő Urat, írja meg hogy mi volt róluk az általános vélemény és az egyesek véleménye… de, megvallom, hogy ennél sokkal inkább dobogtatja hő szerzői keblemet az, hogy Főtisztelendő Úr mit szól a legújabb sütetű alkotmányaimhoz. Azt hiszem, hogy az afféle dolgok, mint a „Teológia”,2 a „Bálvány”,3 meg a „Kísértet”4 ellenszenvesek lehettek Főtisztelendő Úrnak – de belőlem jóhiszemüleg fakadtak és kényszerítően kivánkoztak a papírra, nagyon-nagyon nehezen és sok fejfájás árán tudtam volna csak magamban rekeszteni őket, megszületetlenül fojtva halottá. Higyje el Főtisztelendő Úr, hogy nem passzióból támasztok magamnak olyan skrupulusokat, mint amik a „Teológiám”-ban vannak és nem is úgy támasztom őket: maguktól kelnek és én is sokkal nyugodtabban és derűsebben tudnék élni a skrupulusaim nélkül. Bennem, mint annyi másban is, Lucifer munkál, aki nem a Gonosz, hanem a Maradhatatlan, a csiszoló, minden megállapodás ellensége, aki a történelem egész eddigi folyása alatt mindig ledöntötte, amit már bevégzett és helyébe újat alkotott. Tulajdonképpen nem más, mint Jehova másik arca, a nappal mellett az éjszaka és az éjszaka a nappalnál nem gonoszabb. (Természetes, amit itt összebóklásztam Jahvéról és Luciferről, azt nem szószerint értem: nem vagyok híve a miszticizmusnak, csak szimbolikusan próbáltam kifejezni a kifejezhetetlent. És minden, amit eddig írtam és amit esetleg ezután irok, nem más, mint kifejezésekből szőtt gyarló és gyatra hurok a Kifejezhetetlen nyaka körül.)
De erről a témáról untig elég: erről vagy köteteket kéne írnom, vagy semmit, mert ez így ahogy ideírtam, a semminél is kevesebb, határozott negatívum.
Szeretném mégegyszer megköszönni Főtisztelendő Úrnak azt a szívességet, vagy szeretetet (nem találok rá kifejezést), hogy rövid asszonyfai tartózkodása alatt is időt vett arra hogy engem meglátogasson. Igazán nagyon jól esett Főtisztelendő Úr kedvessége és nem tudom mivel meghálálni. Fáj, hogy Főtisztelendő Úr szeretete ellenében nem tudtam mást nyujtani, mint destruktív verseim fagyos (egyesek szerint: sátáni) ötleteit.
Nagyon kérem Főtisztelendő Urat, hogy sziveskedjék átadni karácsonyi jókivánságaimat Géfin és Wilfing Főtisztelendő Uraknak és többi jóakaróimnak és hogy alkalom-adtán tessék átadni Krisztin Tanár Urnak5 a köszönetemet, hogy szives volt fölolvasni a tákolmányaimat.
Szüleim is velem együtt boldog ünnepeket és boldog újévet kivánnak. Maradok őszinte tisztelettel Főtisztelendő Úr igaz híve
Weöres Sanyi
Csönge, 1931 dec. 19.

1. Weöres Sándor írásait 1931. december 13-án adták elő a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság délutánján. A rendezvényről a Vasvármegye hasábjain több előzetes is megjelent. December 11-én többek között az alábbi sorok olvashatók: „Krisztin Ernő dr. a kis Weöres Sándor ujabb verseit mutatja be, amelyek elé bizonyosan nagy érdeklődéssel tekint Szombathely közönsége, amely első, feltűnő sikereinek is tanuja és lelkes ünneplője volt.” (4.) Az irodalmi délutánról 1931. december 15-én számolt be az újság. A hideg teremben hetvenfős közönség hallgatta végig a műsort. (Dec. 15. 2. o.)
2. Teológia. A verset Pável Ágostonnak is elküldte (WSLev. I. 26–27. o.).
3. Bálvány. A verset Pável Ágostonnak is elküldte (WSLev. I. 27–28. o.). Hideg van. 20. o.
4. Kísértet. A verset Pável Ágostonnak is elküldte (WSLev. I. 27–28. o.). Hideg van. 19. o.
5. Krisztin Ernő (1892–19??): gimnáziumi tanár, szerkesztő; a szombathelyi kulturális élet szervezője; a „Kultúregyesület” szépirodalmi szakosztályának főtitkára

8

Kedves Főtisztelendő Úr,
nagyon köszönöm Főtisztelendő Úr levelét… és jóindulatát, a tanácsokat és értesítéseket.
Fájt, hogy Főtisztelendő Urnak szomoruságot okoztam, bár nem tudom hogy mivel. Már nem emlékszem hogy mit írtam Főtisztelendő Úrnak legutóbbi levelemben, de arra emlékszem hogy levelem tele volt tudálékos filozofálással és az volt az érzésem, amikor befejeztem, hogy rosszul fejeztem ki magamat és amit leírtam, az még a saját meggyőződésemet sem födi – ha jól emlékszem, ezt bele is írtam a levelembe. Úgy rémlik, ezt is írtam, vagy effélét: hiszek az Abszolútumban, ami a gondolkozásnak, minden tér- és időbeli viszonylatnak és meghatározásnak és megismerésnek fölötte áll – tehát nem vagyok istentagadó, mert az Abszolútum helyett Istent is mondhatok. Igazán nem tudom, mi adhatott okot levelemben szomoruságra. – Tapogatódzó, igazságkereső stádiumát élem az életemnek, gondolkozásom még nem kiforrott… azt hiszem, mindez nem jelenti azt, hogy az Útról letévelyedtem. Ha gondoltam volna hogy Főtisztelendő Úr ennyire komolyan fogja föl azt a sok ződséget, amit levélben és versben összehordtam, hát akkor egész másképpen fejezem ki ugyanazt és az egésznek megnyugtatóbb képe lesz. Úgy hiszem hogyha egyszer úgy istenigazából kibeszélhetném magamat Főtisztelendő Úr előtt, nem alkotna rólam ennyire lemondó véleményt. Istenhivő vagyok, imádkozom is, csakhogy nem fejeződnek ki szavakban az imádságaim és nincs külön elejük és végük: bujkálnak az imáim a tudatfölöttiség, a tudat és a tudatalattiság között és hol – itt hol – ott bukkannak elő, sokszor anélkül hogy tudnék róla. Azt írja Főtisztelendő Úr, hogy legyek jó az emberek dolgai iránt. Úgy hiszem, soha nem akartam ártani senkinek, a bosszuállás és irigység érzései egészen elkorcsosulva, elnyomorodva lappanganak bennem – sok rossz tulajdonságom van, de az ártani-akarás nem tartozik közéjük. Ahol lehet, segíteni igyekszem másokon. – Kérném Főtisztelendő Urat, hogy ha legközelebb ír, írja meg, hogy hát annyira elvetemült, annyira Istentől-elrugaszkodott, annyira sátáni vagyok-e csak azért, mert istenhitem még nem állapodott meg egészen? –

*
Azt hiszem, nem kell az én lelkemet félteni és útban vagyok a Világosság felé.

*
Bocsánatot kérek hogy levelemnek kicsit zilált a külalakja: talán megbocsátja Főtisztelendő Úr, hogy nem tisztázom le… mivel ezt a levelet már úgyis harmadszor irom meg, annyira nehezen tudom érthetően kifejezni magamat, ha a hit és vallás kifejezéseken-fölüli egyszerüségéből akarok kifejezésekbe-szorítani valamit.

*
Hálásan köszönöm Főtisztelendő Úr kritikáit, sokat tanultam belőlük, többet, mintha Főtisztelendő Úr csak a jó-véleményeit írta volna meg.
Köszönöm Főtisztelendő Úr jóakaratát és szeretetét, ami szinte sugárzik a leveléből. Hatással volt rám és sokat gondolkodtam rajta… talán nem is így írtam volna ezelőtt a levél előtt.
De most bevégzem a levelemet. Boldog új esztendőt kivánok és kérem Főtisztelendő Urat, hogy legyen irántam továbbra is jóakarattal és nézze el nekem, hogy micsoda bizarr kilengéseket csinál a gondolkozásom: talán majd ezekből a kilengésekből is kikopok lassankint.
Maradok Főtisztelendő Úr hálás és ragaszkodó híve
Sanyi.
Csönge, 1931 dec. 31.
Szégyellem ezt a levelet, nem a tartalmáért. Hanem a külalakjáért.

Székely László egy Csöngére címzett képeslapon ezzel nyugtatta meg Weöres Sándort: „Te mennyei drága gyermek vagy. Annyira fáj neked annak az elképzelése, hogy esetleg fájdalmat okoztál nekem. […] Megnyugtathatlak: szép verseiddel, igen sokat ígérő tehetséged bontakozásával és ritka fejlettségével igen nagy örömömre vagy.” (1932. I. 11.) Lelőhelye: Vas Megyei Levéltár; Weöres Sándor levelei, XIII. 43/7. (40.)

9

Kedves Főtisztelendő Úr,
köszönöm Főtisztelendő Úr lapját és megnyugtatását. Igazán jól esett azt tudomásul vennem, hogy Főtisztelendő Úr nem tart még elveszett lénynek azért, amiért már sokan kiáltottak rám Apage Satanas-t, amiért már sokan tartottak elvetemült gonosznak, amiért már sokan néztek rám úgy, mint egy múzeumbeli kitömött pleziozauruszra (ami különben nincs is, mert a pleziozauruszkának csak a csontváza maradt fönn) döbbenettel, sőt bizonyos irtózó bámulással is: pusztán azért, mert nem simultam be a meglevő szellemi keretek közé.
Köszönöm Főtisztelendő Úr jókivánságát, a „szerencsés matúrát” illetőleg: sokat tanulok és minden erőmmel rajta vagyok, hogy a matúra sikerülhessen.
Mama és Apa szivélyes üdvözletüket küldik. Minden jót kivánok, őszinte ragaszkodó tisztelettel
Weöres Sanyi.
Csönge, 1932. jan. 17.

10

Kedves Főtisztelendő Úr!
köszönöm Főtisztelendő Úr lapját. Végre hozzájutottam az időhöz, hogy megírhassak egy levelet és az időt is, meg a levelet is arra fogom fölhasználni, hogy megírjam néhány lírai impressziómat, amik nagyon kikivánkoznak belőlem.
Újabban egészen megszoktam, hogy ne szavakban, hanem képekben, határozatlan víziókban gondolkozzam és ahogy olvasgattam Főtisztelendő Úr kötetét,1 anélkül hogy bármílyen véleményt is alkottam volna róla, egy kép bontakozott ki előttem, olyan élesen, mintha valóság volna. Egy útszéli feszületet látok, ami félig-meddig düledezik már, a rajta levő bádog-Krisztus már jóformán csak sziluett, lekopott róla majdnem egészen a fösték – és a feszület körüli kőfalra borostyán kapaszkodik. A háttérben domb, szelíd lejtésü halom és a tetején egy düledező templomrom áll, körülötte néhány cserfa és lejjebb az út mellett, gyéren, akácok. Dús gabonaföldek hullámzanak az út és a domb közt, a domblejtőre is fölkapaszkodva és csillognak a Napban. Az ég tiszta, felhőtlen, az ég kékje előtt madarak röpködnek, magasról hangzik a hangjuk. Minden él és az egész táj mégis valami nyomott szomoruság alatt görnyed… mintha Böcklin föstötte volna.
Ez nem szimbólum akar lenni, hanem újabban minden efféle képeket fakaszt belőlem, sokszor csak színeket és vonalakat. Újabban a hátgerincem alkot véleményeket, a fejemtől függetlenül2 – és lehet, hogy ő okosabb is, mint az a három cserebogár, ami a koponyacsontom üregében duruzsol és a hiányzó agyvelőt úgy-ahogy helyettesíti. Azt a képet pedig csak azért írtam le, hogy tudassam, a „Partonülők” mílyen érzést fakasztott belőlem.
Magamról semmi újságot se tudok mondani – gőzerővel készülök az érettségire, verset nem irok, az a néhány vázlatszerü dolog, amit csináltam, pedig egészen sikerületlen és többnyire groteszk. Szép tavaszi napok vannak és sokat sétálok. Alapjában véve jól érzem magamat, bár elég gyakran rámszakad a kedvetlenség, amit talán teljes elszigeteltségem okoz.
Bő vers-termést kivánok Főtisztelendő Urnak és minden jót. Őszinte ragaszkodással

W. Sanyi.

Csönge, 1932. ápr. (csak most jut eszembe, hogy elseje van, ezért hamar ideirom még, hogy kitört a Sághegy, meg hogy vakbélgyulladást kapott a csöngei torony, holnapután operálják).

1. Székely László: A parton ülők panasza. Szombathely, 1932.
2. Az élmény néhány év múlva versben is hangot kapott: „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!” („Harmadik nemzedék”. Nyugat, 1937. 5. sz. 389–391. o.)

11

Kedves Főtisztelendő Úr,
hálásan köszönöm Főtisztelendő Úr kártyáját és a kedves megemlékezést. Szégyellem magamat. Már régen kellett volna írnom Főtisztelendő Úrnak. Sokszor eszembejutott, hogy írjak, de valahogyan mindig elmaradt.
Az érettségin sikeresen átmentem, bene-maturus1 lettem. Eddig az iskola rabja voltam, most földhözragadt körülményeim rabja lettem és ez se sokkal jobb. Nincs módom ahhoz, hogy egyetemre menjek, állásra úgyszintén nincs semmi kilátás. Itt pedig olyan mérgezett a helyzetem, hogy már aludni is csak hajnal-felé tudok, lélekzet-elakadásokra riadozok föl félálomból egy éjjel néha hússzor is, bróm és egyebek dacára. Reggeltől-estig más-valaki dühének cérnaszálán függök kisgyerek-korom óta, bármiért is dühös, mindig rajtam tölti ki a dühét az apám, ezért is vagyok olyan, amilyen és ez rondít bele most is nap-mint-nap az életembe.
Pegazusom mostanában is nyerít egyet-egyet. Kérném Főtisztelendő Urat, írja majd meg alkalomadtán valamikor a véleményét ezekről a versekről, miket itt mellékelek.
Mostanában erős lelki-átalakulás megy végbe bennem. Már másképp nézem Istent és rájöttem, hogy tulajdonképpen sose voltam hitetlen. (Ezek a versek jelzik is a lelki utam jelenlegi szakaszát.) A szabad, kötetlen és tiszteletlen szemlélődésből indultam: eddig ide vezetett. Ugy érzem, tovább kell mennem ezen az uton és nem szabad visszariadnom: hiszek benne, hogy Ormuzd vezet és nem Ahrimán – bár annak, aki nem a vallás magaslatán áll, hanem elzárkózva belégombolkozik a hitébe, föltétlenül ostobaság és gonoszság kell, hogy legyen az én utam (én hiszek abban hogy nem gonoszság: legrosszabb esetben olyasmi, mintha valaki Makóból Jeruzsálembe Newyorkon keresztül utazna). És hiszek abban is, hogy Főtisztelendő Úr nem borzadállyal és megvetéssel, hanem inkább megbocsátó mosollyal nézi az én eszeveszett vándorlásomat Istenen, világon, valóságon, életen, halálon és megfoghatatlanságon át. A Rhá-himnuszok2 és Ptáhotpu verse3 a Marczali-féle Világtörténelem első kötetében lelt szövegek rímes átirásai. A „Jajgatás”4 is átirás, de már szabadabb valamivel.
No de nem fecsegek tovább. Kellemes nyaralást kiván Főtisztelendő Urnak kiforratlan poétatársa, őszinte ragaszkodással és tisztelettel
Weöres Sanyi

Csönge, 1932. aug. (ha én azt tudnám, hányadika van, akkor igen művelt ember lennék).

1. Weöres Sándor 1932 júniusában tett jó rendű érettségi vizsgát a Soproni Áll. Széchenyi István Reálgimnáziumban.
2. Rhá-himnuszok: Ó-egyiptomi versek Rhá-himnuszok – ismeretlen szerző. (Hideg van. 1934. 42. o.)
3. Ptáhotpu: Ó-egyiptomi versek Az aggastyán panasza – Ptáhotpu. (Hideg van. 43. o.)
4. Jajgatás: – Jeremiás Siralmai, III. 1–18. (Hideg van. 41. o.)

12

Kedves Főtisztelendő Úr,
megkaptam a lapot, bocsánatot kérek, hogy késett a válaszom. Ugy hiszem, Főtisztelendő Úr már Szombathelyen van, ezért oda irok.
Köszönöm a tanácsokat. Tovább tanulni, sajnos, anyagi okok miatt nem tudok, meg fogok próbálni állásba jutni. – Ami a franciát és németet illeti, azokkal most is foglalkozom, különösen az utóbbival és kezdem gyúrni az angolt is.
– Egyetértek Főtisztelendő Urral abban, hogy a hit minden emberre nézve okvetlen szükségesség, azt hiszem kevés ember él bensőségesebb hitéletet, mint én, de, mint már azt hiszem mondtam, sokak szemében hitetlenség és rosszaság az én csupasz, dogmamentes hitem. Mégis érzem, hogy ennél a gonosznak mondott hitnél, quakeri meztelenségnél jobb és elégségesebb hitet nem találhatnék. Biztos vagyok benne, hogy Főtisztelendő Úr is a bázist tartja lényegnek és nem a mílyen bázist.
Köszönöm a kritikákat. A verseket szívesen a „Vasvármegye” rendelkezésére bocsátom. Főtisztelendő Úr írta, hogy a „Vasvármegye” hozná egyiket-másikat – csak azt kérném, hogy tessék csillag alatt odatetetni: „a szerző sajtó alatt levő verskötetéből”. Ugyanis nemsokára megjelenik a könyvem „Hideg van”1 címmel. Sok bajom van ezzel a születendő papírgyermekkel. Bizonyos „Szivárvány” névre hallgató szépirodalmi lapocska vállalta el a kiadását, helyesebben: a kinyomatását, de csak úgy, ha a nyomdai költséget, ami a könyv terjedelmétől függően 100 P. – bisz 300 P., előre beszolgáltatom a nyomdának. Most próbálgatom a szükséges összeget a könyvre való előfizetések útján összeteremteni, de ha úgy megy, mint eddig, úgy majd csak „a költő hátrahagyott művei”-ként fognak megjelenni. Szüleimtől nem kapok rá pénzt. – Ha tudna Főtisztelendő Úr egypár embert, aki megrendelné, ha nem túl terhes a kérésem, igen kérném, említse nekik a dolgot. – Főtisztelendő Úr, a Sajátmaga részére, igen kérem, semmi esetre se rendelje meg. – A bolti ár 3 P. lesz, előre-megrendelés esetében 2 P. – Ha tudna Főtisztelendő Úr valami tanácsot adni megjelenendő verskönyvemre vonatkozólag, igen hálás lennék.
Nemsokára, azt gondolom, alkalmam lesz beutazni Szombathelyre.
Minden jót kiván Főtisztelendő Urnak őszintén ragaszkodó híve
Weöres Sanyi
Csönge, 1932. szept.

1. Hideg van. Kultúra Könyvnyomdai Műintézet nyomtatása, Pécs, 1934.

13

Kedves Főtisztelendő Úr,
visszaérkeztem Csöngére és itt kirugtam „szubjektív érzelmeket mellőző” költészeti elveim oldalát, írván a következő versezetet:

NOVEMBER, FALUN1

Halott az ég és puffadt és fehér.
Villám se vágja: úgy sincs benne vér.
Az ágakon sok vén isten dobol,
fogatlan szájuk mogorván sziszeg…
hajléktalan, kiszolgált fétisek,
testüket tűzre tették valahol.
Ott túl a sarkon, hova el se látok,
kútgém gerince görbül betegen
s a kerítések a dombperemen
úgy csüngenek, mint foltozott kabátok.
Lelőtten ernyed széjjel minden árnyék
mégmélyebb árnnyá.
Ma minden: kevés.
Nincs másom, csak pár vágy és puszta szándék
s tüdőmtől egy kis hőemelkedés.
Jó volna innen menni, futva menni…
szomoru ríme csak: aludni, enni
s úgy unom már a torkig-jóllakást,
mint a klozetra-járást, versírást.
Mit mondjak még? Hogy ebédre mit ettem?
leölt csirkék sült hulláit temettem,
[délben: áthúzva] a [betoldva: forró;2 L. P.] húslevesből kis halott
koponyájuk még szemközt-villogott
s a szemétdombon, cserepek között
a tollaikat most is megtalálnám.

Reggel az ember csak fölöltözött…
csuda-hideg lesz éjszaka a párnám.
Cigarettával fűtöm magamat
és rímbe-rántok tücsköt-bogarat.
Hamutartómban terem, mint a gomba,
a csutka. Cigaretta-hekatomba.
Puffadt az ég és nem mozdul, nem él.
Csak jönne már, ha más nem, hát a tél.

*

Ez minden, amit most írhatok magamról – a többit szóban mondtam el. Esetleg Goethe-versek nagy mennyiségben való lefordítására vetem magamat, nem tudom lesz-e ebből is valami. Annyira kilátástalan a jövőm, se elhelyezkedni, se egyetemre menni nem tudok és annyira hasztalan minden erőlködésem, hogy olyan prózát vagy verset alkossak, amivel jogosan követelhetném az érvényesülésemet, hogy mindez bizonyos fokig elkedvetlenít. Tulajdonképpen most kezdem érezni először az élet hullámtörőit, amik mederbe szorítják az emberfolyamot – pedig azt reméltem, hogy töretlenül mehetek át az életen.
No de bevégzem levelemet. Minden jót kiván Főtisztelendő Urnak őszinte hálás tisztelettel és ragaszkodással
Weöres Sanyi
Csönge, 1932. nov. 16.

1. Weöres Sándor versének végső címe: Csönge, 1932. november. (Hideg van. 6. o.)
2. A végleges változatban: „a gőzös húslevesből”.

14

Kedves Főtisztelendő Úr,
kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kivánok mindenek előtt. És hozzá bő vers-termést.
Nem sok újat mondhatok magamról. Két napig Pesten voltam, állás után szaladgáltam. Hogy sikerrel jártam-e, az még csak úgy egy hét mulva válik el, akkor fogok értesítést kapni. De nem sok bizalmam van a sikerhez.
Verseket irogatok, amint az már ősi szokásom – azzal telik itt Csöngén az időm, valószínüleg még úgy cca. 20-30 esztendeig. A domb tetején lakom most, külön szobában: elég kellemes, barátságos és vigasztaló hely, messze el lehet látni innen. Tiszta időben még a Schneeberg, Rachs és a többi stájer hegyek is látszanak. – Néha prózával is próbálkozom, de nem nagyon sikerülnek: afféle apróbb karcolat-félékkel kísérletezek, egyet beküldtem a „Nyugat”-nak, kiváncsi vagyok hogy lehozzák-e.1

*

Tessék szives lenni Géfin és Wilfing Főtisztelendő Uraknak is átadni karácsonyi és újévi jókivánságaimat és tiszteletteljes köszöntésemet. Maradok Főtisztelendő Úr őszinte hálás híve
Weöres Sanyi.
Csönge, 1932. dec. 19.

1. Weöres Sándornak ilyen jellegű prózai írása nem jelent meg a Nyugatban.

15

Kedves Főtisztelendő Úr,
bocsánatot kérek, hogy ennyire késve köszönöm meg Főtisztelendő Úr kártyáját.
Azt írja Főtisztelendő Úr, hogy nem ír verseket. Nem ijedek meg: azt hiszem, hogy ez nem a költés abbamaradása, hanem a szükséges és egészséges pihenés. Sokszor voltam én is úgy, hogy hónapokig nem verseltem, most is olyanformán vagyok. Remélhetőleg Főtisztelendő Úrnál is csak alszik a múzsa és nem halott (vagy talán már ki is aludta magát, fölébredt).
Ne haragudjon Főtisztelendő Úr egy kéretlen tanácsért: tán úgy van Főtisztelendő Úr, mint az a turista, aki mindig csak az alpeseket járja, megunja ezt és közben le kéne neki rándulni a Balatonra is egy kis változatosságért. Azt hiszem, Főtisztelendő Úr friss, váltott kedvet kapna a lírához, ha közben elnézne valami más verses vagy prózai műfaj felé is. Ez különben Goethe módszere, aki sose időzött egy-huzamban soká egy műfajnál sem, mindig váltogatta a húrjait.
Nemrég mutatta Bognár Pista a Főtisztelendő Úr levelét. Valami jóleső érzéssel töltött el, hogy Főtisztelendő Úr annyi szeretettel foglalkozik a Pista sorsával. Különben a Pista versei ezóta a levél óta hatalmas föllendülést mutatnak: nem mondhatnám, hogy modernebbek, de érdekesebbek és tán ez a fő. Jobbak. A Bajza-szerü szentimentális lirizálást különben mintha teljesen elmellékelte volna. Tele vannak a költeményei új asszociációkkal, képekkel… nem „modern” és mégis újszerü, ez tetszik nekem. Erdélyi Józseffel és Illyés Gyulával mutat valami távoli rokonságot, ami annál érdekesebb, mert ennek a két skriblernek még csak nevét sem ismerte. És ami Erdélyinél és Illyésnél mondvacsinált műnépiesség, az nála ösztönös, üde.1 – Szólni fogok Pistának, hogy küldjön Főtisztelendő Úrnak az újabb verseiből, vagy pedig én fogok küldeni. Igen kiváncsi vagyok, hogy Főtisztelendő Úr is annyira fog-e lelkesedni értük, mint én.
Ami engem illet, időm jórészét önemésztéssel töltöm; most kezdek bünhődni azért az ősi tulajdonságomért, hogy annyira vadásztam a „hires ember”-ismeretségekre. Jók hozzám és nem lehet ellenük semmi kifogásom – de annál inkább lehet magam ellen, hogy ostobaságom közéjüksodort. Megigérték hogy számomra állást szereznek, így egyelőre a kegyeik cérnaszálán függök és ez a visszás helyzet (nem ők, hanem a helyzet) arra kényszerít, hogy táv-talpnyaló legyek. Nem tudom, mi lesz velem, ha egyszer csakugyan sikerül az életbe kikerülnöm: egyre kevésbé sikerül a lehetséges társadalmi formák közé simulnom, mindjobban távolodom az emberektől.
No de bevégzem levelemet. Kérem Főtisztelendő Urat, tartsa meg részemre továbbra is jóindulatát. Minden jót kiván Főtisztelendő Úr őszinte ragaszkodó híve

Weöres Sanyi
Csönge, 1933. jan. 13.

1. Weöres ezt a sommás véleményt később árnyalta. Kettejük viszonyának feltárása elvégzendő, izgalmas irodalomtörténeti feladat.

16

Kedves Főtisztelendő Úr,
szégyenteljes szomorusággal irom ezt a levelemet. Nagyon-nagyon kedves meglepetés volt nekem a Nyughatatlan Lélek könyve1 – a „Féreg”,2 „Az én jámborságom”, „Klubban”, „Csodálkozom a fákon”, „Legenda”, „Nyári eső”, „A szent sas víjjogása”,3 „Memento”, „Szenvedés”, „Éji gondolatok”, „Az ember jobb a fáknál”, stb.: mind olyan versek, miket már sokszor föllapoztam és még nagyon sokszor föllapozok. Úgy szégyellem és úgy szomorít, hogy csak most tudom megköszönni. Van velem, vagy bennem valami öreg-hiba, ami szakadatlanul kínoz és kerget – egész nap semmit se csinálok, csak vastagon telefüstölöm a szobát és előbb-utóbb rámhúzzák a lipótmezei lepke-brigád artisztikus csíkos uniformisát. Karácsony előtt akartam írni, aztán karácsonyra, aztán újévre… mindig elmaradt, csak ez az őrölő, zümmögő, megmagyarázhatatlan zaklatottság kísér folytonosan. Mindezt nem mentségül hoztam föl, hanem a devla tudja, hogy miért… de nagyon kérem Főtisztelendő Urat, nézze el, hogy ílyen szemérmetlenül megkésve köszönöm csak meg ezt a szép könyvet, ezeket a kristályfényü verseket. Főtisztelendő Úr jogosan megharagudhatna parasztságomért, mégis nagyon fájna nekem.
Mennyire szomorú versek ezek. Ha hitem volna, azt hiszem, sose volna többé semmi bajom, én volnék a legboldogabb lény a világon, megpukkadnék örömömben. Igaz viszont, hogy az ember csak azt tudja igazán értékelni, amit nélkülöz.
Próbáltam vevőt szerezni a kötetre előbb Pécsett, most pedig Csöngén, de sajnos, mindeddig nem sikerült. De még nem mondok le a reményről: valószinüleg ha Pécsre megint visszautazom, ott majd sikerülni fog néhány példányt levegőváltozásra a délvidékre csábítani.
Azt hiszem, most végre nekem is megjelenik a verskötetem még husvét előtt.
Kocsis Laci4 bácsi az üdvözletét küldi. – Várkonyi Nándorral5 elhatároztuk, hogy szépirodalmi lapot fogunk alapítani Pécsett „Öttorony”6 címmel, aminek célja a dunántúli írók összefogása, a dunántúli irodalom hangsúlyozása lesz – önálló, Pesttől-független vidéki kultúrközpontot akarunk csinálni Pécs városából. A föladat rettentő-nagy és a terv naív, de nem baj: néha tán jobb, ha az ember tejfölösszáju bizakodással, Parsival-módra fog valamibe, mint bölcs előrelátással. – Ha az Öttoronyból csakugyan lesz valami és ha Főtisztelendő Urnak nincs ellenére, úgy majd kérni fogom, hogy lépjen be a munkatársak sorába. Az első szám részére már elég sok minden összeérkezett: bevezető-cikk Babitstól, tanulmány Fülep Lajostól és Várkonyitól, versek Kocsistól, Zsikó Gyuszitól7 és Takáts Gyulától.
Január vége-felé, Pécsre való visszautazás közben néhány napig Szombathelyen leszek. Ha meg tetszik engedni, akkor majd meglátogatom Főtisztelendő Urat. – Ugyanis most pécsi bölcsész vagyok, történelem–földrajzos. Az első félévet sikerült csupa jeles kollokviummal bevégezni.
Sok szebbnél-szebb verset és minden jót kiván az 1934-es számmal bélyegzett esztendőben, ragaszkodó hálás tisztelettel
Weöres Sanyi.
Csönge, 1933. I. 8.

Kétségkívül téves dátumú levél. Székely László és Weöres kötete is 1934-ben jelent meg. A levél utolsó bekezdésében is 1934 szerepel.
1. Székely László: És a mi lelkünk nyughatatlan. Szombathely, 1934; a felsorolt versek e kötetből valók.
2. Pontos címe: A féreg.
3. Pontos címe: A szent sas vijjogása.
4. Kocsis László (1891–1973): író, költő, pécsi kanonok; a Szent István Akadémia tagja (1929).
5. Várkonyi Nándor (1896–1975): író, pécsi egyetemi magántanár, könyvtáros, a Sorsunk szerkesztője. Weöres Sándor barátja, mestere.
6. Öttorony: a tervezett folyóirat nem jelent meg.
7. Zsikó Gyula (1908–1965): költő, író, újságíró, könyvtáros, a Sorsunk c. folyóirat munkatársa.

17

Kedves Főtisztelendő Úr,
hálásan köszönöm a kedves gratulációt. Örülök, hogy Főtisztelendő Úrnak tetszett a könyvem; főként pedig annak örülök, hogy éppen azok az irások tetszettek, amiket Főtisztelendő Úrnak szántam; a „Dunántúli képek”1 írása közben, különösen ahol hegyek és dombok kontúrjairól, levegőről, égről, napfényről beszéltem, mindig Főtisztelendő Úrra gondoltam, nem tudom miért. –
Kár, hogy a nyomdászok olyan gyalázatos munkát végeztek; talán megereszthetek majd egy második kiadást, remélhetőleg az jobban fog sikerülni, mint ez a nyomorék első eresztés.
Most sokféle új terv foglalkoztat: a Gilgames-eposz modernizálása,2 aztán „Sohatöbbé”3 címen egy lírai-hangulati-gyermeklélektani regény, részben a saját gyermekkorom regénye, továbbá végre tisztázni szeretném egy hosszabb költeményben vagy tanulmányban a filozófiámat, aminek obskurus és bizarr és bizonyára indokolatlannak látszó morzsalékai szép számmal találhatók úgy az első, mint a második könyvemben. Bizony szeretnék egy kicsit „ostoba” lenni, mert metafizikám már kezd a nyakamra nőni és megfojtással fenyeget; talán ha leirom az egészet, majd békében maradhatok tőle.
Nagyon köszönöm Főtisztelendő Úr szivességét, hogy vállalni tetszik öt könyvpéldányom elhelyezését; sajnos bizony igénybe kell vennem a fölajánlott szives segítséget, mert mostanában az anyagi ügyek nem kevésbbé fojtogatnak, mint az előbb említett metafizika. A könyveket levelemmel egyidejüleg küldöm és a kedves segítséget előre is hálásan köszönöm.
Nem tudom, olvasta-e Főtisztelendő Úr az „Énekek Éneké”-ről írt cikkemet egy régebbi Nyugatban4 (talán 3-4 hónappal ezelőtt); azt hiszem, elég jól sikerült.
Főtisztelendő Úr, kedves levelét mégegyszer is hálásan köszönöm és minden jót kivánok, ragaszkodó tisztelettel
Weöres Sanyi.
Pécs, 1935. nov. 27.

1. Weöres Sándornak tizenöt versből álló ciklusa A kő és az ember c. kötetében (Pécs, 1935).
2. Gilgames. Egybegyűjtött írások (1986). 276–293. o.
3. Sohatöbbé: az említett írás valószínűleg nem készült el, ha elkészült volna, esetleg lappang.
4. Weöres Sándor: Székely László: Énekek éneke. Nyugat, 1935. II. 7. (július). 55. o.

18

Kedves Főtisztelendő Úr,
hálásan köszönöm a könyvek árát; nagyon hálás vagyok, hogy Főtisztelendő Úr segített vele rajtam.
Most Sásdról írok, nagybátyáméknál vagyok néhány napig; ide való az a négy unokanővérem, kikről azt az almavirágos verset írtam.1
A szívességet mégegyszer is mély hálával köszönve, minden jót kivánok igaz tisztelettel
Weöres Sanyi.
Sásd, 1935. dec. 7.

1. Dunántúli képek, V. Unokanővéreim. (A kő és az ember. 69. o.)

19

Kedves Főtisztelendő Úr,
hálásan köszönöm a verseskönyvet, a szives rám-gondolást. Nagyon megszerettem a „Sziromeső”1 majdnem mindegyik versét: igaz és tiszta emberség sugárzik valameny-
nyiből, mely annyira őszinte és jó, hogy sokszor már nem is jóságos. Ellentétben a többi mai papköltők költészetével, Főtisztelendő Úr versei hitelesek, igazak: érzem mögöttük az embert és az Istent, mindakettő kétségtelenül jelen van itt; Főtisztelendő Úr poézise nem is szentes, de szent. Bevallom: összes pap-ismerőseim közt Főtisztelendő Úr az egyetlen, aki nem mestersége, de alkata szerint pap; az se túlzás, hogy Főtisztelendő Úr az egyetlen igazán-keresztény ember [áthúzva: azok; L. P.] mind közt, akikkel valaha szemtől-szembe álltam. Irodalmi érték tekintetében a „Sziromeső” valószinüleg alatta áll szent Ágoston munkáinak, de épp akkora meggyőződés árad belőle, épp annyira nincs semmi hézag az ember és a tollforgató között. Jól esett nekem ezt a kristálytiszta könyvet olvasni azért is, mert meglehetős csömöröm van mindattól, amit ma, az impresszionizmus és expresszionizmus utáni huszadik-századi ízléssel „szépség”-nek nevezünk; minden „üvegfogu csönd”, „kék ingben nevetve szaladgáló ég” és hasonló gyönyörüségeknél jobban esik egy igaz-emberi hang. Küldök Főtisztelendő Urnak egy új anthologiát,2 huszonhárman szereplünk benne fiatalok; mindegyik vers csupa raffinált, finom és szép, vagy legalább is ma szépnek ható kifejezés és mögöttük minimális emberi tartalom; valaha Gongora, Metastasio, Hoffmannswaldau és mit tudom én kik írtak ilyenformán és ma már a fene se olvassa őket. Sajnos, egyre jobban [áthúzva: belátom magam is; L. P.] be kell látnom, magam is afféle „gongorista” vagyok: mindenáron szépet akarok írni, tehát tudok is szépet írni, de nagyot és maradandót nem tudok; ezt talán csak az tudhat, akinek mindez nem nagyon fontos. A művészi tökélyért való küzdelem annyira lefoglal, hogy az ember fejletlen, törpe, gyerek marad bennem.
Nemrég érkeztem haza délázsiai utazásomról; a manilai eucharistikus kongresszus alkalmából olcsón végigutazhattam a trópusi tengert.3 Kár, hogy Főtisztelendő Úr nem jött el erre a szép kétésfélhónapos kirándulásra; reméltem, hogy Főtisztelendő Úr is ott lesz a „Conte Rosso” hajón. Voltam Port Saidban, áthajóztam a Suezi-csatornán és a Bab el Mandeben pálmás, sivatagos, tevés tájak között; autóutat tettem Nyisztor Zoltánnal4 és másokkal Ceylon közepébe; egy hétig voltam Manilában, négy napig Sanghaiban; jártam Bombayban, Singaporeban és még sokfelé. Voltam párszi, brahman, buddhista, mohamedán templomokban, barátkoztam kínaiakkal, philippinókkal, hindukkal; szóval nagy élmény volt. A kongresszuson nem sok időt töltöttem, a baldachin alatt trónoló nagyhasu érsekek nem sok áhitatot keltettek bennem; Krisztus utódait nem így képzeli az ember. Summa summarum: sok érdekeset láttam, éltem, tanultam és az egész mulatság nem került többe 1800 pengőnél. Most Csöngén kotlok mindenféle irodalmi terveken és a hónap vége felé Pécsre utazom kollokválni.
Hát most én is szivem szerint írtam összevissza sok-mindenfélét ebben a levélben – bocsánatot kérek, ha esetleg rossz-érzést okoznék eggyel-mással Főtisztelendő Urnak. A könyvet mégegyszer is nagyon köszönve, minden jót kívánok szerető tisztelettel

Weöres Sándor.
Csönge, 1937. ápr. 2.

A kongresszusról írt képeslapom remélhetőleg megérkezett.

1. Székely László: Sziromeső. Szombathely, 1937.
2. Antológia: Új magyar költők II. (Szerk. Makkai László. Bp., 1937.)
3. Weöres Sándor 1937 januárjában indult a két és fél hónapos távol-keleti útra. (A keleti út; Párhuzamos napló; Weöres Sándor és Nyisztor Zoltán keleti útja. Szerk. Steinert Ágota. Bp., 1998.)
4. Nyisztor Zoltán (1893–1979): pap, teológiai tanár, író, szerkesztő.

20

Kedves Esperes Úr!
Nagyon megörültem a „Jób Könyve”1 verses átirásának, nagy élvezettel olvastam és hálásan köszönöm.
Nekem is most jelent meg két könyvem, egy verskötet2 meg egy kisregény;3 fájlalom, hogy egyelőre nem tudok belőlük példányt küldeni, mert a kiadóm még mindig nem küld példányokat. De mihelyt lehet, azonnal küldök belőlük, nem csak viszonzásul, hanem azért is, mert igen szeretném, ha Esperes Úr véleményt mondana róluk. Sokat változtam az utóbbi időben, anélkül hogy lelki struktúrám valamit változott volna; vágyaim változtak meg: már nem az élet felé irányulnak, hanem a tökéletesedés felé. Mennél jobban megfelelni annak a kivánalomnak, mely Istenből sugárzik az emberre: már jóideje nincs semmi más igazi szándékom. Csakhogy ez az út nemcsak meredek, hanem veszedelmes is; a legjobb szándékkal tett lépések akárhányszor az ördög barlangjához viszik közelebb az embert, nem pedig Istenhez.
Mégegyszer is nagyon köszönve a szép könyvet, minden jót kivánok, hálás tisztelő szeretettel,
Weöres Sanyi.
Csönge, 1944. jan. 26.

1. Székely László: Jób könyve. Bp., 1943.
2. Meduza. Versek. Bp., 1944.
3. Bolond Istók. Elbeszélő költemény prózában. Bp., 1943.

21

Kedves Laci Bátyám,
köszönöm leveledet, sokat gondolkoztam rajta. Azt hiszem, némely tekintetben félreértesz. Mért tartasz relatívistának? A Teljeset, a Teremtőt, Istent abszolutumnak vallom; de a teremtményeket (vagy legalábbis a számunkra érzékelhető teremtményeket) kénytelen vagyok csonkának, kiegészülésre várónak, relatívnak tekinteni; mint Magad írod leveledben, „azért rossz a világ, mert nem teljes”. Aktuális ismereteink relatívak, potenciális ismereteink (igényeink) mind az abszolutra irányulnak. Szenzuális élményeink relatívak, de a legfőbb lelki élményünk (az a „kút” a lelkünk mélyén, melyben a Teljeset, az Istent érinteni tudjuk) abszolút. Vagy nem így van? és relatívizmus-e ez?
Mért tartasz pesszimistának? „A reménytelenség könyvében”1 csak azt mondtam el huszadik-századi hangszerelésben, amit a Prédikátor mondott: vanitatum vanitas; azzal kiegészítve, hogy ez a vanitas, időbelileg, épp most érett meg az emberiség számára, és épp most pottyan a fejére. S a Reménytelenség Könyvét a Hegyibeszéd analógiájára végeztem: „boldog, aki nem vár javulásra… boldog, aki nem vár élvezetre… boldog, aki nem vár semmit…” Vagyis: a törekvésektől, a hiábavalóságoktól való elfordulás még most is a boldogságot, az Istennel való harmóniát jelenti. A vers konklúziója kb. ez: Isten a XX. században elkerülhetetlenül szembesíti az embert saját hiábavalóságaival; de aki ezt a szembesítést felismeri és „a teljes homályt, tökéletes sötétséget”, a léleknek Juan de la Cruz-i2 „sötét éjszakáját” választja, az megmenekült. Ugy érzem, ez a legnagyobb optimizmus; éppen evangéliumi optimizmus. Meg lehetett volna írni öröm-himnusz formájában is: Isten végre nagytakarítást végez, kibírhatatlanná alakítja az életet úgy társadalmi, mint egyéni síkon, s így az embereket döntésre kényszeríti: akiknek a vígan-úszkálás nélkülözhetetlen, azok elpusztulnak, de akik lelkük mélyén fel merik áldozni minden kedvtelésüket-igényüket a kibírhatatlannak, azok megmenekültek.
Ami pedig irracionalizmusomat illeti: ez nem szembefordulás a racionalizmussal, hanem az ember értelmi működésének kiegészítése az értelem-alatti réteg bevilágításával (fizikum, biologikum, érzelem), és az értelem-fölötti réteg (intuíció, angyali szféra és isteni szféra) mennél teljesebb aktiválásával. Az irracionalizmus nem azt jelenti, hogy dobjuk el a rációt; hanem, hogy rációnk igyekezzék az irracionális rétegeinket átvilágítani; és hogy irracionális rétegeink, melyek részint automatikusságra, részint álomkórra hajlamosak, lehetőleg rugalmassá, éberré váljanak. Tehát nem akadálya, hogy Istent „egész elmémmel” szerethessem; sőt, mód arra, hogy szerethessem „teljes szívemmel” (az értelem-alattival), „teljes lelkemmel” (az értelem fölöttivel) és „teljes elmémmel” (értelmemmel).
Ami pedig „minden mindegy”-alapérzésemet illeti: aki megérezte önmagában a „kut”-at, azt az elkerülhetetlen kapcsot, mely „én”-jét és az Istent öröktől örökre összefűzi, annak persze hogy minden mindegy. Persze csak végső fokon; mert a részleteket illetőleg igyekszem nevelni magamat és olvasóimat. Minden írásom nevel, hol tartalmilag is, hol csak a kisugárzása, fluiduma által; s ennek a tanításnak körülbelül ez
a rövidrefogott értelme: „Minden mindegy, hiszen Istennel örök kapocs fűz össze, s a kárhozatot csak úgy érheted el, ha lényed legteljesebb éberségével megtagadod ezt a kapcsot; bemocskolódnod, elernyedned, elaludnod nem elegendő, mert ez a kapocs ujra meg ujra visszaránt, hogy megtedd az Istenhez vezető utat. De ahhoz, hogy ez a kapocs teljessé legyen: szükséges, hogy életen-purgatóriumon és mindenen át tisztítsd-neveld magadat, hogy végre semmi egyebed ne maradjon, mint ez a kapocs.”
Kérded: mi lenne abból a világból, ahol nem az intellektualizmus és logika, hanem ez az alapérzés uralkodna. Erre könnyü a válasz; hiszen több nép több korszakát ílyen alapérzés jellemezte: Kongfuce és Laoce Kínája, a brahmanizmus Indiája, később a buddhizmus Indiája efféle elvekben élt. S az eredmény: ez a sztatikus, stabil alapérzés sztatikus és stabil korszakokat, centripetális életmódot eredményezett, a mozgékony logikus gondolkozásmód pedig voluntarisztikus, dinamikus, centrifugális életmódot.
A fő különbség köztünk, hogy Te a thomizmus alapján állsz, és Istent ésszel és szívvel akarod és tudod magadévá tenni. Rám viszont erősen hatottak az Upanishádok, a Tao-te-king, Juan de la Cruz és a szentviktori misztikusok: s azt tanultam tőlük, hogy Istent ne logikai érvekkel, hanem a lényemben kigyúló Isten-élménnyel közelítsem meg.
Gondolkozásom, lényem struktúrája keleties, tele taoista, brahman, buddhista elemekkel; mégis kereszténynek érzem magamat, mert ez a keleti struktúra bennem a Megváltó élményét hordozza; Isten második személye, Visnu, a Fiúisten, emberi testet öltött, hogy a vele való közösségre alkalmassá formáljon minket. A világ minden derűs vagy félelmetes tényén érzem ezt a rajta mintegy „külsőleg” elömlő isteni érintettséget, megváltottságot. És Isten harmadik személyét, a Szentlelket, Sívát, a halálistent, a feloldó és csontig és csonton-túl meztelenítő Istent a saját lelkem kútjában érzem: önmagam legmélyén találkozom vele; ő a „belsőleg” megnyilvánuló hatalom. S a „külsőleg” és „belsőleg” együttese mögött érzem a meg-nem-nyilvánuló Atyaistent, Brahmát, a teremtőt, Isten első-személyét.
Isten szerelme éles, mint a penge; de elömlik a világon egy gyengéd, tej-szerű, feminin szerelem is, mely az élőlényeket nem vetkőzteti, hanem dajkálja. Ez az Istenanyának, Májá-nak szerelme, aki zsidóasszonnyá lett és a Megváltót megszülte nekünk; ő a legmelegebb hozzátartozónk.
És ismerem az angyalokat, az ind dévákat, ógörög isteneket: saját lelkemben, túl az értelmi szférán, az intuitív szféra felső peremén különös áramok fognak körül, melyek „nem én”- jellegüek. S ezek nyilván az angyalok alsó rendjeibe tartoznak. Egyszer az egyik megigérte, hogy éber tudattal visz át a saját álmomon egy éjjel; s ezt meg is tette egészen a mélyálom kezdetéig, ahol öntudatomra valami lavina-szerű áradat zuhant és kioltotta; s az angyal reggel összeszidott, hogy minek dohányzom oly sokat, ezért nem tudott a mélyálomba is éber tudattal becipelni.
És ismerem a szenteket: az előttünk élt tiszta, nagy embereknek különös, szinte fizikailag érzékelhető erejét, melyre rábízhatjuk magunkat. De egyelőre nem tudok különbséget tenni keresztény és pogány szentek között; nem tudom, hogy Szent Ferencet mért érezzem közelebb, mint a hasonlóan tiszta, jóságos tibeti Milarepát?
Mindezt azért mondtam el ílyen részletesen, hogy néhány kérdést feltehessek Neked. Vajjon keresztény vagyok-e, vagy pogány? És mindazok, akik ílyenféleképpen érzünk, élünk és gondolkozunk: vajjon pogányságot akarunk-e oltani Európába és a kereszténységbe, vagy pedig a keresztény Isten-élményt akarjuk-e intenzívebbé hevíteni a lelkekben? A mai vallásosság többnyire gépies, szokáson-alapuló, lélektelen; vagy pedig babonás, kapzsi, „adj-Uram-Isten”; éppezért nem kell-e megkísérelnünk, hogy a „hinni kell” parancsa helyett, a lelkek kútjában eleven és forró Isten-élményt fakasszunk?
S az eleven és forró Isten-élmény létrehozása alig lehetséges másként, mint hogy az embereknek nem csak az értelmükre igyekszünk hatni, hanem lényünk teljes regiszterén zongorázunk. S ehhez az eszközöket a következő „helyeken” találjuk: középkori misztika; keleti vallások, buddhista lélektan; modern mélylélektan (Freud, Jung, Adler, stb.); modern fizika; modern művészet, mely az értelmi síkot szűknek érzi és intuitív asszociációrendszerrel dolgozik. Szerintem, mint eszköz, mint struktúra-létesítő erő, mindez felhasználható a keresztény hitélet újjáteremtésére, anélkül, hogy a keresztény igazság elmosódna, hiszen az idegen rendszereknek nem a tartalmi, hanem a formai, struktúraképző erejét akarjuk felhasználni. Ezt persze a legnagyobb óvatossággal kell végezni, hogy az igazság el ne ködösüljön. – Bizonnyal Te is szükségét érzed, hogy a mai bádog-vallásosság, helyére, mely talán rosszabb egy őszintén-átélt atheizmusnál, eleven vallásosság kerüljön, s erre nincs más mód, mint új erők bekapcsolása; mit szólsz ehhez?
Megbocsáss, hogy ílyen hosszú levéllel zaklattalak. Szeretném, ha válaszolnál, akár levélileg, akár személyesen. Hatásom évről-évre növekszik, ezért fontos, hogy igazságot hirdessek, ne pedig tévedést; s ezért fontos, hogy végre tisztázni próbáljuk, mi hát az igazság – s hogy jogom van-e a kereszténység polifóniájába egy keleties szólamot vegyíteni – hogy a kissé ellustuló zenemű ujra élénk és forró és vonzó legyen.
Mondom, erről akár levélileg, akár személyesen beszélhetnénk; én most Székesfehérváron vagyok állásban, mint múzeumi tisztviselő; jelenleg szabadságomat töltöm Csöngén körülbelül július 5-ig. Nem volna akadálya, hogy közben egy-két napra átránduljak Kőszegre, nem kell terminusra visszaérkeznem; de mégjobb volna, ha Te jöhetnél el hozzám Fehérvárra, ahol a múzeumban aránylag kényelmes szállást tudnék Neked nyujtani, és mindenféle érdekes holmi közt beszélgethetnénk. – Vagy pedig választhatnánk a levelezés nehezebb, de rögzítettebb formáját.
Várom válaszodat. Címem július 5-ig: Csönge, Vas megye; s azután: Székesfehérvár, Múzeum, Bognár utca 3.
Jó egészséget, minden jót kiván és hálás szeretettel ölel öcséd
Sanyi.
Csönge, 1947. jún. 28.

1. A reménytelenség könyve (1944): a tíz részből álló vers A fogak tornáca című kötetben jelent meg (1947).
2. Keresztes Szent János (1542–1591) spanyol misztikus, költő verseiből Weöres Sándor is fordított.

22

Kedves Laci Bátyám,
köszönöm leveledet. Örülök, hogy szeptember vagy október folyamán eljössz Fehérvárra; remélem, lesz alkalmunk huzamosabban beszélgetni. Leveledből örömmel látom, hogy talán nem is vagyok olyan messze a krisztusi igazságtól, mint ahogy gyanítottam. Attól féltem, hogy csak az Isten-élményem eleven és forró, viszont az Isten-hitem tele van eretnekséggel; vagyis, hogy csak Isten „szivéhez” vagyok közel, de a „fejéhez” nem. Leveled nyomán sokkal egyszerűbben és megnyugtatóbban látom a helyzetet. Körülbelül így: Minthogy nem filozófus vagyok, hanem lirikus, nincsen semmiféle határozott rendszerem és elgondolásom a Teremtővel és a teremtett világgal kapcsolatban. Vagyis, nem próbáltam megoldani az Általad említett „számtanpéldát”, sem helyesen, sem hibásan; csak arra törekszem, hogy a saját alkatomból meríthető dolgokat úgy hozzam felszinre, hogy az isteni harmóniával lehetőleg harmonizáljanak (még ha emberileg többnyire diszharmónikusak is). Krisztus és az Evangélium és az Egyház bölcsességéhez alkalmazkodni igyekszem; és szeretném ezt a végső bölcsességet azzal szolgálni, hogy írásaim tiszta, lelki, vallásos élményt ébresszenek.
Segítségedet mégegyszer is köszönve, a viszontlátásig is jó egészséget, minden jót kiván és hálás szeretettel ölel
Sanyi.

Budapest, 1977. dec. 26.
Kedves Laci Bátyám,
éppen karácsonyra érkezett szép küldeményed, az „Isten legszebb temploma”.1 Azonnal elolvastam, nem bírtam letenni. A kiadásra ajánlást itt küldöm.
A gépelt példányt megtarthatom-e, vagy visszajuttassam címedre?
Ha Budapesten jársz, örülnék, ha eljönnél hozzánk. Ha Szombathelyen leszek (talán tavasszal, vagy nyáron) megkérem Simon Bandiékat,2 hogy autóval, feleségemmel együtt vigyenek Hozzád Gasztonyba. Isten áldjon, köszönettel és szeretettel ölel

Weöres Sanyi.

Boldog újévet, jó egészséget!
Székely László elbeszélő költeménye, „Isten legszebb temploma”, páratlan, örökértékü munka. Korunkban, az idegesen szaggatott rövid versek korában, példátlan ez a nyugodt menetü epikus vállalkozás. Itt minden egyszerü és érthető, ezért örök-modern. Sok tekintetben rokona olyan középkori müveknek, mint nálunk Alexandriai Szent Katalin verses legendája a XV. századból. Csupa átszellemültség, szelid fény, sose hivalkodó szinesség. Közismert témája ellenére mindig érdekes olvasmány. Olyan szuggesztiv, hogy némelyik részét nem lehet könnyek nélkül olvasni. A magyar irodalom szegényitése volna, ha ez a remekmü kiadatlanul elkallódna. Okvetlenül megjelenésre ajánlom,3 – Budapest, 1977 december 26.
Weöres Sándor.

Autográf levél; a költeményről szóló lektori vélemény gépirat. A második sor után Károlyi Amy autográf sora: „Szeretettel köszönti Károlyi Amy.”
1. Minden bizonnyal az Ime, a Te Anyád című költeményről van szó. In: Majsai Mór–Székely László: Boldogasszony Anyánk. Ecclesia, 1982. (201–321. o.)
2. Simon Endre: szombathelyi tanár, Weöres Sándor közeli ismerőse.
3. Weöres Sándor lektori véleménye nyomtatásban is megjelent: Székely László versei. In: Vigília, 1978/7. 492. o.