Fogarassy Miklós

„AMI FÖLFÉNYLETT ÉPP ODABENT…”

Bodor Béla: Ragtime a Vérnősző Barommal.
Versek a huszadik századból
Orpheusz, 2002. 81 oldal, 1300 Ft

 

Hol kacagva, hol meghatódva, sőt megrendülve – és mélyen elgondolkodva – olvastam ezt a szerénynek tetsző verseskötetet. Restelkedem is, hogy csak most, új kötete kapcsán ismerkedtem meg Bodor Béla költészetével. Eddig én is azok közé tartoztam, akik (mondjuk, a Holmi vagy az ÉS olvasóiként) Bodor Bélát, alapos recenziói nyomán, elsősorban irodalomkritikusnak, literátornak ismerték
és becsülték. Minthogy azonban kritikus is vagyok, eléggé rosszallható, hogy nem olvastam megjelenésekor első verseskötetét, a Dallamos fekvésváltó gyakorlatok-at (1989), de még a másodikat, A nevek születésé-t sem (1997).
Most viszont, erre a kötetszemlére készülve elolvastam azt az interjút, amelyet a költő Kőrösi Zoltánnak adott 1991 decemberében,* és amelyből nemcsak életútjának, mentalitásának fő vonásai ragadhatók meg, de azt is megtudtam belőle, hogy a 70-es, 80-as években avantgárd zenei, képzőművészeti ambíciói hogyan alakultak (felettébb szerencsétlenül!), és hogy többféle alkotókészsége milyen sok műfajjal érintkezett (csak a köteteinek borítóin szereplő rajzait ismerem). Költeményei, nyilatkozta, és egyéb művei (novellák, drámák) asztalfiókban maradtak, vagy jobb esetben a szamizdatban járták a maguk – meglehetősen kiszámíthatatlan – útjait. A Mozgó Világnak azt a változatát, amelyben megjelenhetett volna, addigra betiltották. Először a szombathelyi Jelenlét közölte verseit, majd A költészet másnapja című antológiában tűnt fel. Mire első könyve 1989-ben kijött, már harmincöt éves volt. Akkoriban nagyon megszaporodtak az „első kötetesek”, akik a rendszerváltás idején kevés figyelmet kaptak – nem az elmélyült irodalomkritika volt akkoriban a publikációs divat. Aztán pedig szinte maguk a Bodor-kritikák állták el a versek recepciója elől a kilátást.
E bevezetés végén talán nem meglepő a szög, ami kibújik a zsákomból. Vagyis az, hogy Bodor Béla költészetét igen sokra tartom. Ha minőségérzékem, irodalomértésem nem hagy cserben, akkor ezt az ízlésítéletet igazolni fogom tudni.

De elég volt pályakezdésének gyászos körülményeiből! Térjünk cikkünk tárgyára, a kötetre. Egyfajta „Bodor Béla retrospektív” összeállítás ez. A két első ciklusról elmondható, hogy bennük valóban „ifjúkori” költemények szerepelnek, amelyeknek azonban semmi közük a zsengékhez: a Ragtime versei Bodor húszas éveinek második felében, A horror metafizikájá-ban levők harminchárom-harmincnégy éves korában keletkeztek. Zárt, egységes formakoncepcióval és egy sajátos tartalmi-hangulati egység elve alapján kimunkált ciklusok ezek a koraiak.
Úgy látom, ez a verskomponálási elv egyfajta ars poeticai vezérelv Bodornál, különösen kisebb költeményeinek esetén. Ezt a véleményt erősíti citált nyilatkozata is: „…hogy az egészből összeálljon egy szerkezet. Egy régi filmnovella részleteiből kiindulva dolgoztam át jambikus-keresztrímes versciklussá a horror metafizikáját” – mondja, és egyéb, idővel egésszé kerekített füzértöredékekről is beszél. De áll ez a Ragtime a Vérnősző Barommal egészére is: a kötet mind a hét ciklusa (összességében 69 vers) ilyen füzérszerkezetre van komponálva, néha a cikluson belül kisebb alciklusokkal (budapesti képeslapok; a szívós fúvósok ezek; József Attila legszebb öregkori verseiből: alkalmi vers a világkiállítás elé). Mivel ezekben a periódusokban többnyire egységes a versforma – két fő változata: a jambikus-keresztrímes, illetőleg a szonett –, tudatosnak látszik a zárt forma monotóniájára és zeneiségére való elszánt törekvés. Bodor ez ügyben nagyon szigorúnak és következetesnek mutatkozik – hogy annál többet engedhessen meg magának a „belbecs” terén. Mivel a 2002-ben megjelent könyv alcíme határozottan állítja, hogy ezek mind XX. századi versek, vagyis hogy valamennyi az ezredforduló előtt született, és mivel a két formaválto-
zat közül a szonett a domináns, érdemes futólag visszapillantani a magyar szonett múlt század végi pályafutására, amelyben meghatározó szerepe volt Tandori Dezsőnek két, az 1970-es évek második felében megjelent kötetével (A mennyezet és a padló; Még így sem). Bodor is – többekkel együtt – ezt a csapást követi. Csakhogy míg TD időnként bontja is, variálja is a szonett formáját, Bodor Béla következetesen ragaszkodik az „alapképlethez”. Meglehet, hogy maga a ciklusszervezés is Tandori nyomán ölt nála saját alakot, ő azonban nem hagyja a füzéreket „túlnőni”, hanem szorosra fogja őket – a ciklusok koherenciája nála elsőrendű szempont. És amikor a JAK-füzetben azt olvassuk Bodortól, hogy „az iróniához rend kell”, akkor ezt alkalmazhatjuk a formakezelésére is: mintha csak azt sugallná, hogy magához a költészethez is rend kell. Hisz azt a sűrű anyagot, azt a már-már démonikus/angyali látomást, melyet világáról közvetít, a forma át kell hogy fogja. Mintha csak azt mondaná, jelezné vele, hogy költői matériáját csak ezzel az erős „pántolással” tudja poétikailag kivitelezni.
Ez a sugalmazás azért is figyelmet érdemel, mert Bodor lírája – akárhogy vesszük is – a közép-európai, kései avantgárd epatírozó lázadásának talaján bontakozott ki. Furcsa, de tény, hogy ennek kapcsán a formaszétvetést, a hagyományos alakzatok, poétikai figurák elleni lázadást szoktuk emlegetni. Ám azt hiszem, ez is csak afféle végig nem gondolt közhely. TD-ről most nem beszélve – sorolom a fő ellenpéldákat. Marno János igen nagy formai fegyelemmel, koherens belső renddel dolgozza ki költeményeit, Hajas Tibor és Erdély Miklós is – például – nagyon szigorú volt legextrémebb konceptjeinek megvalósításában. Bódy filmjeire ugyanez áll. A legjobb underground zenekarok a pop világában – fegyelemre törekedtek (és nem csak sok-sok decibelre!). Az Új Zenei Stúdió koncertjein felhangzó „óramű-pontosságú” zeneművekről nem is beszélve… És ha ebbe a tradícióba ágyazzuk bele a Ragtime…-ot, akkor eredetiségét természetesen nem formakoncepciójának jellegében, tendenciájában, hanem a formai rend és a vele, általa mintegy lefojtott „tartalom”, a közlendő közötti feszültségben kell keresnünk.
A kötet teljes címe – Ragtime a Vérnősző Barommal – két ciklus címét, az 1979–1982-es Ragtime-ot és az 1989 után írt Vérnősző Barom-költemények sorozatát kapcsolja össze, a könyv egységét is érzékeltetve. Ez az egység persze relatív, a „korai” két ciklus költeményeiben, különösen a legkorábbiban, a nyelvi abszurdnak azzal a válfajával szolgál, amelyet Weöres Sándor indított el a „gügye” szövegversekkel (pl. „…énnekem a segembe is felyem van…” vagy „…különb féle jerekekkel kísérletezünk…”), és feltehetően hatottak rá Petri Örökhétfő-jének olyan darabjai, mint a Petőfi tér melody, Imrö bácsi szeniliáiból és kiváltképpen a Család, életút.
A Ragtime ciklusba tíz raget komponált össze Bodor.* A húszas éveinek vége felé járó költő a „roncsnyelv” abszurditásával játszik bizarrul és brillírozva, a játékot a profán mindennapiság lírájától a morbid, bunkó kocsmaszövegelésig tartó skálán csúsztatva ide-oda. Ez néha úgy hat, mint valami bugyuta (pesti) vicc (classica philologia rag, vacsora rag), de ezek inkább amolyan nevetést fakasztó pihenők a tíz lépcsőn. Itt a cikluszáró utolsót, a háború rag-et idézzük teljes terjedelmében, a tónus intonációjának példájaként: „gyütt a göpzaj / oszt bumm / muter vót-nincs // gyütt a göpzaj / oszt bumm / fater vót-nincs // gyütt a göpzaj / oszt bumm / hugó vót-nincs // gyütt a göpzaj / oszt bumm / bratyó vót-nincs // gyütt a göpzaj / oszt bumm / itten vagyok / itten / pityu”.
Már ebből a korai ciklusból kitetszik, hogy Bodor iróniája nem szabványos irónia, és semmiképpen sem szarkasztikus – a gyengédet és a horrorisztikusat kombinálja. A való világbéli és az általa tükrözött roncsanyag és a formaépség zárul össze nála.
Még bonyolultabbak az effektusok a közel tíz évvel későbbi ciklus, A horror metafizikája esetében. (Ez a sorozat a költő első kötetében is megjelent.) Azt is lehet mondani, hogy ez
a kilencrészes „fejezet” egy elbeszélő költemény fragmentumait sejteti. Főszereplőit – a vámpírt meg a vámpír nagymamáját – abszurd „mesefiguráknak” is tekinthetnénk, ha az állati, démonikus, őrületes motívumok nem keltenének – összességükben! – valóban horrorhatást (vagy ha tetszik: iszonyatos Grimm-mesék ezek). A címadó két keretversben, amelyek összejátszanak a hét „betét”-tel, ott villognak az angol költészet XIX–XX. századi alakjai: Wordsworth, Southey, Coleridge triója, Blake és T. S. Eliot (plusz Rilke), mintegy belebeszélve, belefigurázódva a költő szövegébe, ezek-
be a jobbára hét-nyolc szótagos, jambikus, keresztrímes verssorokba. Vagyis a ciklusnak, a „játéknak” többféle értelmezése adódik. Egyfelől lehet az angol transzcendens költők bizonyos verseinek, figuráinak egyfajta mesteri parafrázisaként is tekinteni a szőttest, leginkább Eliot Sweeney-versei, a Macskák könyve és bizonyos Blake-versek hozhatók gyanúba. Ám a játékos könnyedség imitációja felettébb gyanús is – Bodor költői képzeletének (végső soron Shakespeare-re visszavezethető) vízióitól az olvasó arcára fagy a vigyor. Hazai valóságból, életből származik persze Bodor költői alapanyaga, csak a virtuózan összehozott referenciák, a „berendezések” csalfák és megtévesztők. Bizonyos magyar előzmények is sejthetők: Arany egyik-másik balladás versének textúrája ilyen, József Attila „mesés” költeményeinek (Indiában hol éjjel a vadak…; Betlehemi királyok) van rokon hatása. A ciklus végéről idézek: „a vámpír töppedt vérfejét / balra fordítva látja / hogy bús vigyorba rándul épp / a korpusz pléhpofája […] fényjel // fakad fel és a retkeken / verődik míg a konyha / tűzhelyfénye hull odalenn / a vérrel írt sorokra” (a horror metafizikája II). Erről a ciklusról szólt egy fentebbi idézet az interjúból: egy huszonegy évesen írt filmnovella motívumaiból verselte meg több mit tíz évvel később a költő.

Lehet, hogy egyedül vagyok így, de nekem a Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori versei című antológia a maga egészében – bár kvalitásait és intencióját nem merném tagadni – nem volt kedvemre való. Megértem ugyan a posztmodern „vadkeserves retrospekciót”, a költő iránti kései rajongás meg az imitatív készség ösztönzéseit, de az a véleményem, hogy József Attila sorsában, életében volt annyi keserv, lett annyi kín, lett ő fiatalon annyira vén (utolsó fényképei ezt mutatják), hogy semmi kedvem – holmi politikai és poétikai „élc” kedvéért – képzeletben meghosz-
szabbítani a sorsát, parafrazeálni költészetét. Nem szeretném ezt alaposabban megindokolni, már csak azért se, mert ezzel sok jó költő együttes dolgáról mondanék véleményt – meglehet, méltánytalanul. Mivel azonban Bodor Béla költeményei is szerepelnek ebben az antológiában, és mivel ebben a kötetben is helyet kaptak, az újabb versek között, mégiscsak szóba kellett hoznom az összeállítás megjelenésekor kialakított magánvéleményemet.
Az a helyzet ugyanis, hogy Bodor Béla József Attilá-s versei viszont, ezek a keresztrímes, jambikus három versszakok (az én önkényes számozásom szerint, mivel címük nincs, 1-től 5-ig) – meglehet, elfogult vagyok – tetszenek. Elemzésünk tárgya legyen, majd’ véletlenszerű mintaként (mintegy e sorok írójának az antológia egészét érintő nemtetszésének vezekléseként is), ez a ciklus. Összefoglaló címe: alkalmi vers a világkiállítás elé.
Nem is mind az öt részéről beszélek némi tüzetességgel, csak az elsőről és az utolsóról. Idézek az [1]-ből: „nyirkosodik már az ablakkeret / alja. A télnek vége próbál lenni. / Az üvegen túl pókháló remeg, / parányi súlyát fölkapja, elejti – itt van vége az első versszaknak, majd enjambement-nal folytatódik a másodikban – a köny-
nyű szél.” A tízes/tizenegyes sorperiódusok ismert JA-sorok („Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog”) tónusát hozzák, mindjárt hommage-ként, lágyság, tétova szemlélődés uralja a sorokat. „Az emeleti gangon, / melytől elválaszt a füstszürke űr, / mindig ilyenkor szellőztet egy asszony” – máris a, mondjuk, „Gát utcában” vagyunk (aki volt ott, tudja, miről beszél a költő), meg abban az űrbeli transzcendensben, amit verseiből ismerünk. Itt, a folytatásban jön elő, a nyolcadik sorban Bodor – a saját farbájával: „s a kosár-
ra, melyben élek, rávetül // az ablakszemen megtört napsugár / – ordas mosollyal napfürdőzöm itthon –, / s mint kalapomat régen – a kosár / szegélyét most a nap csipkézi titkon”. Vagyis kosárember, lábatlan, kartalan. Az ő „helyzetdala” a vers, az „ordas mosoly”, a „kicsipkézett kalap” JA ismert sorainak idézetei is, parafrázisai is. Vagyis egy ferencvárosi, Gát utcai kosárember tizenkét sora ez a készülő (készült volt) Világkiállítás nagy, ferencvárosi tervéről.
A következő szakaszokban [2] Jolánékról esik szó, meg Révairól (s itt pár évtizedet viszszacsúszunk az időben), egy fogadásról, amelyen a miniszter a kosárembert egy szendvics uborkaszeletével „áldoztatja meg”. A [3] egy koncentrációs tábor őrszemeivel, egy ott, a táborban futó sínekkel, az illetőre hulló reflektorfénnyel szolgál – vagyis személyes élettörténeti és történelmi allúziók sorával. A [4]-ből, mely a kosárember téli látomása/vallomása, négy sort idézek: „…szeszélyes rajz volt régen a világ, / és csupa ajtó, ablakszem és arc volt. / Most mennyi járda. Mennyi, mennyi láb. // De itt, lent, béke van. Tömör, nehéz”.
Visszavonom ígéretemet, az ötödiket – elemzés helyett – csak egészében idézem, hiszen az az érzésem, hogy oda-vissza utaló sorai magukért beszélnek: „A combos ég alá szorult a város: / öléből nő ki majd a tarka Expo. / Sok kis Wotan »Komm her!«-t rikolt a háros / peremén, s King Lear sercent rája: »Let’s go«. // Etát megkérem – úgyis annyiféle / koldus tolong – a bejárat elé / állítson ki egy konyhaszékre téve, / arccal az új vasúti híd felé. // A büszke nyüzsgés könnyűséggé érik / bennem, fejembe száll, és a folyó / fölé emel; úgy gördülök az égig, / mint fényes, egyre áttetszőbb golyó.”
Ennek a költeménysorozatnak van egy „mellékdala” is, egy az előbbiektől független szonett (a Dumánál). Ez a persze hogy A Dunánál című versre hajazó költemény a „mai” (90-es évek eleji) országgyűlési épület melletti térségen „játszódik” (l. cím): a József Attila-szobor a tárgya, meg a „műmező”, és a záróríme – mesteri leleménnyel – „víz ragyog” – „vörös csillagok”.
Bodor Béla költészetének utolsó XX. századi évtizede, legalábbis a kötetében közzétett ötven költemény a tárgyalt könyvben öt ciklust alkot. A JA-versek az elsőben, A szívós fúvósok ezek címűben zárják le a tíztételes versfüzért (úgy tűnik, ezek a 90-es évek eleji termés részei), a következő A pokol tornásza tizenegy szonettel, ezt követi a (részben) kötetcímadó A vérnősző barom (hat vers), a „– Ne félj! –” (öt azonos című, csak a zárójeles alcímekkel megkülönböztetett szonettel), és a kötetet a legtöbb (tizenhét) verset tartalmazó, Folytatódó légzés című ciklus zárja.

Fogarassy Miklós