Márton László

HOVÁ TEGYEM AZ ELBESZÉLŐT?

 

Farkas Zsolt A Szépség és a Szörnyeteg című írása műfajára nézve pamflet, ám engem legkevésbé azok a modorosságok és modortalanságok érdekelnek, amelyek pamfletté teszik. Fontosabbnak tartom, hogy a Javított kiadás kapcsán Farkas felvet két-három (egész pontosan három) olyan problémát, amelyen érdemes a nyilvánosság előtt elgondolkodni, nemcsak Esterházy Péter eddigi életművének jobb megértése érdekében, hanem általában az írói önismeret elmélyítése végett is.
Előrebocsátom, hogy ezek a problémák nem éppen újak, sokan tárgyalták őket sokféleképp: a szerző mibenlétére, valamint a fikció és a realitás átjárhatóságára vonatkoznak, ám a Javított kiadás konkrét példáján a szokásosnál talán élesebb fény vetül rájuk. Mielőtt azonban sorra venném őket, hadd számoljak be egy olvasói benyomásomról. Időnként az volt az érzésem, hogy Farkas maga is elbeszélést ír, olyasféle művésztörténetet, mint a Halál Velencében, csak épp az ő Gustav von Aschenbachja nem egyik városból a másikba, hanem az előző könyvből a következőbe indul – Farkas szerint – utolsó útjára. Nem az a lényeg, hogy A Szépség és a Szörnyeteg-ben mire képes a narrátor és mire nem, hanem az, hogy Farkas nem mint prózaszerzőt, hanem mint prózahőst tárgyalja Esterházyt, aki egy történet szereplőjeként szembekerül az igazság kimondásának különböző nehézségeivel.
Másfelől Farkas azért sem hajlandó szerzőnek tekinteni Esterházyt, mert a Javított kiadás-t dokumentumként, a való világgal, illetve a keserű igazsággal való szembesülés dokumentumaként olvassa. Ennek értelmében Esterházy nem egy szépprózai alkotás szerzője (függetlenül attól, hogy Farkas a könyvet mint szépprózai teljesítményt is élesen bírálja), hanem részint állampolgár, tekintélyes közéleti személyiség, akinek lába alól önhibáján kívül, ám – Farkas szerint – saját hübriszétől nem függetlenül, hirtelen kicsúszott a legitimációnak egy jelentős darabja, részint az irodalmi üzem egyik főrészvényese, aki az állampolgári balesetből irodalmi tényt állít elő. Farkas az előállítás aktusára koncentrál, nem pedig az eredményre; ezért időnként az volt az érzésem, hogy Farkas nem is egy elbeszélést ír, hanem egyszerre kettőt. Tudniillik azt az elbeszélést is ő írja, amelyet A Szépség és a Szörnyeteg lapjain olvas az olvasó kedvéért. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy semmilyen inkorrektséget nem tulajdonítok Farkasnak, ő mindig azokat és csak azokat a labdákat csapja le, amelyeket a Javított kiadás szövegszerűen feldob neki. Viszont éppen azáltal, hogy a könyvet a tényirodalomhoz tartozónak tekinti, egyszersmind jóval egyneműbben fiktívvé is alakítja, mint az a szerző nyilvánvaló szándéka volt. (Szerzőn a Javított kiadás szerzője értendő.) Farkas a Javított kiadás fabuláját egy régi vágású kisrealista kisregény szüzséjévé formálja át: mintha Sánta Ferenc egy soha meg nem írt művét adná elő valaki egyes szám első személyben, persze jó sok idézettel megbolondítva.
Itt vetődik fel a kérdés, hogy miképp ajánlatos tehát olvasni a Javított kiadás-t, és hogy csakugyan nyilvánvalóak-e Esterházy szerzői szándékai. Előbb azonban szeretnék azon is eltöprengeni, miért nem olvasta Farkas a Javított kiadás előzményét, a Harmonia caelestis-t, illetve miért jelenti ki oly nyomatékosan, hogy nem olvasta. Nyilván nem azért, hogy fitogtassa tájékozatlanságát, és nem is azért, hogy ellenkezzék Esterházyval, aki az újabb könyvnek mindjárt az első lapján annak az óhajnak ad hangot, hogy ezt a művet „kizárólag” az olvassa, aki már olvasta a Harmoniá-t. Vagyis persze hogy ellenkezni akar, de nem
a gesztus a fontos, hanem az, hogy elszigetelje a következménykönyvet az előzménytől, s így a Javított kiadás-nak mind a narrátora, mind az idézéstechnikája jóval esendőbbnek mutatkozzék, mint a kétrészes nagy könyv oltalmában.
Nem az a kérdés, hogy ezt Farkas megteheti-e, hiszen hogyne tehetné. Maga a Javított kiadás is úgy szól ez ügyben, hogy „az olvasó
azt csinál, amit akar, könyörögni meg nem fogok”. Azon sem érdemes túl sokat hezitálni, hogy szép dolog-e Farkastól a narrátor kérése, majdnem-könyörgése elől elzárkóznia. Nyilván nem szép, de Farkas nem azt érzi feladatának, hogy szépen vagy méltányosan viselkedjék, hanem hogy kipécézze a kipécézhetőt. Mellesleg szólva, azt az állítását, miszerint „roppant ambiciózus szerzőről van szó, akinek komoly tehetsége van a szimbolikus sémák átrendezésére, és a JK éppen ezen a vonalon gyengült le”, éppenséggel nem ártott volna a Harmonia caelestis olvasásával alátámasztania. Akkor viszont szembesült volna azzal a ténnyel, hogy „ezen a vonalon” mostanáig a Harmonia a legerősebb Esterházy-mű, és el kellett volna gondolkodnia rajta, milyen immanens poétikai okai lehetnek a kiegészítő mű váratlan legyengülésének – ha az csakugyan legyengülés.
S itt érkeztünk el a Farkas dolgozatából következő első fontos kérdéshez, ez pedig a mű egységére irányul. Vagyis: lehet-e önálló műként olvasni a Javított kiadás-t, vagy inkább helyénvaló elfogadni a narrátori ajánlást, amelynek értelmében csak az előző könyv ismerete juttat hiteles olvasói tapasztalathoz?
Be kell vallanom, hogy Esterházy műve vagy művei kapcsán valamit én is olvasatlanul hagytam: a Javított kiadás kritikáit nem ismerem, s így nem vagyok biztos benne, csak sejtem, hogy előttem már mások is felvetették, miért nem dolgozta össze Esterházy a Javított kiadás-t a Harmoniá-val, miért nem helyezett el a második részben előreutalásokat a harmadikra, s miért nem publikálta háromrészes, egységes egészként a (jelenlegi formájában) két különböző könyvet. Hiszen ez elvileg lehetséges lett volna: a Javított kiadás én-elbeszélője azt mondja, hogy közvetlenül a Harmonia kéziratának lezárása és leadása után, hónapokkal a megjelenés előtt szembesült az apa egykori jelentéseivel. Elvileg visszavehette volna a kéziratot, kérhetett volna haladékot az átdolgozásra, és átdolgozhatta volna.
Ez esetben nem kényszerült volna könyvnyi terjedelmű utólagos kiigazításra, és Farkas Zsoltnak nehezebb lett volna élből azt mondania, hogy „EP visszahátrált a létező legborzasztóbb humanizmusba”. Hogy csakugyan visszahátrált-e és csakugyan abba, arról néhány bekezdéssel később. Egyelőre ott tartunk, hogy a Történeti Hivatalban talált anyagot elvileg beledolgozhatta volna éppen elkészült művébe. Persze csak elvileg.
Az éppen elkészült nagyobb ívű szépprózai műveknek ugyanis megvan az a jellegzetességük, hogy el vannak készülve, ami egyebek mellett abban mutatkozik meg, hogy a szerző nem tud hozzájuk nyúlni többé, mégpedig azért nem, mert megszűnik aktív szerzőnek lenni, a mű egyik napról a másikra bezárul előtte. Én a Javított kiadás-t nem tényirodalomként olvastam, ám az én-elbeszélő időpontokra vonatkozó közléseit elfogadom hitelesnek. Magyarán szólva, Esterházy igazat mond: amikor ő az apa jelentéseihez hozzáfért, a Harmonia szövege már élte a maga önálló, külön életét.
De mi lett volna akkor, ha Esterházy Péter, a Harmonia caelestis szerzője fél évvel vagy akár egy egész évvel hamarabb kapja meg az apai dossziét? Azt hiszem, ez sem változtatott volna a lényegen. Esterházy majdnem egy évtizeden át dolgozott a nagy könyvön; a munka utolsó fázisában alapvető strukturális változtatásokat tenni a készülő mű szétrombolásával lett volna egyenértékű, méghozzá nem műimmanens okokból. Esterházy tehát azt tette, amit hasonló kényszerhelyzetben minden valamirevaló írónak tennie kell: a rendelkezésére álló eszközökkel megvédte műve integritását, miközben emberként és állampolgárként is igyekezett helytállni. Véleményem szerint mindkettő sikerült neki. (Művön a Harmonia caelestis értendő.)
Igen ám, de állampolgárként (és a Harmoniá-ban felidézett főúri család sarjaként) más, egyszerűbb és hatékonyabb megoldást is választhatott volna az elhallgatás, a cinkosság vádjának elkerülésére. Beérhette volna egy kurta, néhány soros bejelentéssel vagy egy néhány oldalas vallomással. Ily módon eleget tett volna a tisztesség követelményének, és nem tette volna feltehetővé Farkas Zsolt ama kérdését, hogy: „A JK szerzője olvas paranoid módon, vagy a HC szerzője ír profetikusan?” Vagy pedig közzétehette volna a jelentések teljes szövegét,
a személyiségi jogok megkövetelte minimális törlésekkel, minimális kommentárral vagy éppen kommentár nélkül. Ez a lépés óriási politikai botránnyal járt volna, sok fájdalmat okozott volna, sok ellenérzést ébresztett volna, mindez azonban teljesen kívül esett volna Esterházy szépírói működésén.
A megoldás, amelyet Esterházy választott, másmilyen. Ő egy olyan művet hozott létre, amely önálló világ is, meg nem is az. Ezzel pedig eljutottunk a Farkas Zsolt írásából következő másik fontos kérdéshez: hogy tudniillik csakugyan a valóság tárul-e fel a Javított kiadás lapjain? A valóságra van-e vonatkoztatva olyasféle értelemben, mint egy szociográfia, egy életrajz, egy forráskutatásra támaszkodó történettudományi munka? (Noha tudjuk, hogy az ilyen művek szerzője is akarva-akaratlan szépírói eljárásokat alkalmaz.) A válasz igen egyszerű: a Javított kiadás két Esterházy kétféle szövegére van vonatkoztatva: Esterházy Péter Harmonia caelestis című szépirodalmi alkotására és az apa, Esterházy Mátyás hatvanas–hetvenes években írt ügynöki jelentéseire.
Az egyik szöveg korlátlanul megismerhető (például a benne előforduló nagyszámú rejtett idézet elvileg mind azonosítható), a másik nem; az egyik szöveg teljes terjedelmében hozzáférhető, a másik nem. Aki csak a Harmoniá-t olvasta a Javított kiadás nélkül (sok ilyen olvasó volt 2002. április előtt, ma is vannak ilyenek), annak nincs olyan érzése, hogy befejezetlen vagy csonka művet olvas; aki csak
a Javított kiadás-t olvassa, mint például Farkas Zsolt, az kizárólag a csonkaságot, a megfosztottságot érzékeli (így írhatjuk le a gonosz idézetek és a narrátori jajveszékelés elegyét), s annyiban maga is részévé válik a lidérces történetnek, amennyiben cikizi (állampolgárnak, prózahős publicistának tekinti) a narrátort, így tudniillik segít neki vezekelni. Miért is? Egy másik ember – az apa – vétkes gyengeségéért? A hübrisszé vált saját jóhiszeműségért? Netán a korábbi művek játékos, laza intertextualitásáért? Jó, jó, de mi köze van ehhez annak, aki csak a Javított kiadás-t olvassa?
Aki viszont ismeri a Harmoniá-t, tapasztalja, hogy a nagy könyvben sűrűn előforduló „édesapám” szó denotátuma valamivel határozottabb körvonalat kapott, mint azt a szerző eredetileg gondolta vagy óhajtotta volna, ettől azonban az édesapa nem valóságosabb, hanem kísértetiesebb lesz. (Ugyanez a probléma csírájában már Kosztolányinál is megvan, lásd a Házi dolgozat című novellát, különös tekintettel az édesapa szerkezetére.) Ezért az édesapától származó idézetek az ilyen olvasó előtt is átjárhatatlan törmelékhalmazként tornyosulnak. Ezért úgy gondolom, hogy a Javított kiadás-ban sűrűn emlegetett „k” és „ö”, könny és önsajnálat nem a reálisan létező Esterházy Péter, kor- és polgártársunk privát fiúi érzéseit, hanem az írói és olvasói mozgástér szűkülő korlátait jelöli. (Aki ezt nem hiszi, gondolja végig, miért és miképp tárták nyilvánosság elé privátnak mondott érzéseiket a vallomásirodalom nagyjai. Vagy jusson eszébe, hogy a Werther-ben, de már Ovidiusnál is, a Hősnők levelei-ben a könnyek ismétlődő emlegetése nem az olvasó együttérzésére irányul, hanem a tér – többnyire elválasztó – alakzatait rögzíti: ó, jaj, a kedves távol van, ó, jaj, nem jöhet ölelő karomba, hacsak át nem ússza a tengerszorost, és így tovább.)
Nagyon nehéz észre nem venni azt a küzdelmet, amelyet Esterházy a mozgástér beszűkülése ellen folytat, a könyv első lapjától az utolsóig. Nem vagyok benne biztos, hogy a legmegfelelőbb írói eszközöket választotta ehhez, de abban biztos vagyok, hogy maga a célkitűzés teljes mértékben legitim. Sőt, szerintem Esterházy pályáján egy ilyesfajta próbatételnek előbb vagy utóbb óhatatlanul be kellett következnie. Történhetett volna ez korábban is, másmilyen tárgyhoz kapcsolódva, más közéleti kontextusban; nem érdemes töprengeni rajta, hogy ez esetben mi lett volna az eredmény. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy Esterházy elég erős ajánlást tesz és tart fenn a Javított kiadás műfajára nézve ahhoz, hogy lehetséges, mi több, illendő legyen figyelembe venni azt, ami alapvetően történik a könyv lapjain: a stilizált nyelvi sémákból életre támasztott regényhős lázadását a szerző ellen.
Ez a lázadás Esterházyt láthatóan felkészületlenül érte, nem tudott úrrá lenni rajta, ezért nem is választhatta a legmegfelelőbb eszközöket a folyamat megragadására, ám valamiért (például a Harmonia caelestis-től való gyors és végleges elszakadás végett) fontos volt neki, hogy az új könyv még azon melegében, a Harmonia recepciójának első hulláma közben formát öltsön. Ha másképp alakult volna, ha a narráció ki tudott volna gázolni az érzelmi esendőségből és a reflektálatlan közéleti szólamokból, úgy a szerző teherbíró formai konstrukciót talált volna az édesapa zendüléséhez, és kevesebb fogást kínált volna Farkas Zsoltnak, viszont a problémakezelés, annak összes következményével együtt, nem mutatott volna olyan messzire, mint így.
Magam is úgy gondolom, hogy a Javított kiadás nem tartozik Esterházy sikerült könyvei közé. Nincs meg benne (miért is lenne?) sem a Bevezetés utáni kis könyvek kiegyensúlyozottsága, sem a Harmonia világról való egyetemes tudása. Ám én ebben nem a hanyatlás, hanem a megújulás jelét látom. Szerintem egyáltalán nem arról van szó, hogy Esterházy engedményt tett a közéleti szerepvállalás javára, és most a közhelyszerű tények özönében kapkodja a fejét. Inkább ennek ellenkezője történik: olyan írói problémákkal igyekszik megbirkózni, amelyekhez már eddig is közel jutott, ám eddig nem törődött velük. Most viszont rászánta magát, hogy nekik rugaszkodjék, noha nyilván tisztában volt e művelet kockázatával. Éppen ezért nem arról van szó, hogy Esterházy valamit „nem jól” csinált, hanem arról, hogy a szereplő hirtelen, egyik könyvről a másikra maga is szerzővé válik. (Ha van hübrisz az életműben, úgy az a szereplők – például Csokonai Lili – efféle hajlamaival folytatott játék.)
Az egyik könyvben az idézet- és montázstechnikát használó szerző, egy fiú-narrátor beiktatásával, emléket (síremléket) állít az apának, majd a másik könyvben az apa kilép a sírból, egy idézet- és montázstechnikát alkalmazó szöveggel kedveskedik, amelynek révén bizonyos értelemben életre támad, ugyanakkor erkölcsileg meghal: ezt a problémát a Javított kiadás nem tudja jól kezelni, és az írói tanácstalanság nagy adag közéleti tanácstalansággal párosul.
Itt azonban beleütközünk a harmadik fontos kérdésbe, amely felvetődik Farkas Zsolt írása nyomán: hogyan beszélhet egy író a maga író mivoltában (vagyis nem állampolgárként és nem publicistaként) közéleti ügyekről? Mit mondhat egy író X. nagy mű szerzőjeként következő, Y. művében vagy akár W. interjúban Z. nyilvános ügyről – ha egyrészt el akarja kerülni, hogy mostantól ő mondja meg az igazságot (a tutit, a frankót, az őszintét), másrészt hogy a fejére olvassák: „te is így működsz, legfeljebb ügyetlen vagy”? Esterházy a kilencvenes évekbeli publicisztikájában kialakított egy olyan beszédmódot, amely mindkét veszélyt elkerülte. Nem gondolnám, hogy „nemzeti-kulturális észosztóként” beszélt, és nem látom annak jelét, hogy magát intézménnyé akarta volna tenni.
Azt gondolom, a közügyekről való beszédmód addig nem okoz különösebb gondot, amíg egy író különválasztja a publicisztikát szépirodalmi, azon belül szépprózai alkotásaitól. (A líra közéleti vonatkozásai több szállal
és közvetlenebbül kötődnek a költő által választott szerephez.) Előfordul azonban, hogy egy aktuális közéleti vagy politikai kérdés egy szépirodalmi alkotás középpontjába kerül, megragadása a műnek nemcsak erkölcsi, hanem esztétikai tétjévé is válik. Ilyen volt a maga idején Szolzsenyicin Gulag-könyve, és ilyen volt Heinrich Böll Katharina Blum elveszett tisztessége című kisregénye is, amely sok tekintetben párhuzamba állítható a Javított kiadás-sal – nem utolsósorban mindkét szerző nyilvánvaló személyes érintettsége és a közvetlen recepció (ettől nem független) politikai sarkítottsága miatt.
Böll művéről ma már, harminc év távlatából bízvást elmondható, hogy jelentős hatást gyakorolt Németország közéletére és mentalitására, e hatás tartóssága pedig főleg a mű irodalmi alkotás jellegéből fakad, máskülönben a szöveg puszta kordokumentummá vált volna. Persze Heinrich Böll harminc évvel ezelőtti narrátora, ellentétben a Javított kiadás-éval, nem tanácstalan, és miközben a demokrácia egyik válságtünetét szemlélteti, nem kényszerül egyúttal poétikai fordulatot végrehajtani; ebben az értelemben a Katharina Blum jóval kevésbé problematikus könyv, mint a Javított kiadás. Ám ugyanezért nem is ébreszt várakozásokat a szerző írásmódjának radikalizálódása, a poétikai keretfeltételek belső átértékelése iránt, amit a Javított kiadás megtesz.
A Javított kiadás mai szemmel nézve kétségkívül lehangoló olvasmány, méghozzá nem a tartalom, nem a valóságreferenciák, hanem a problémakezelés módja és eredménye miatt. Ám elképzelhető, hogy tizenöt vagy húsz év múlva már korántsem lesz ennyire lehangoló. Nem azért, mert addigra megszokjuk és megszeretjük, és nem azért, mert addigra majd még inkább eltávolodunk a korai Kádár-rendszertől és az ügynökök nyomorúságos világától. (Csak zárójelben: a könyv egyik jelentős érdeme, hogy szembeszegül azzal a gyors kollektív felejtéssel, amely évtizedeket borít homályba több millió magyar állampolgár élettörténetéből. Ezt a szándékot Farkas nem méltányolja. Valamint azt sem, hogy Esterházy egy- szerre próbálja megragadni a lealjasodást és annak megérteni nem tudását. Nem gondolnám, hogy ez valamiféle avítt és álságos humanizmus volna, inkább az írói önmegismerés egy határesete.)
Hanem, reményeim szerint, azért lehet majd jobb szívvel olvasni, mint ma, mert későbbi fontos Esterházy-művek előzményét lehet majd észrevenni benne. Ez a kijelentés nem jóslat, csupán ama tény tudomásulvétele, hogy Esterházy írói lehetőségei a Javított kiadás-beli – kudarcba fúlt – küzdelem révén nem csökkentek, hanem számottevően nőttek. Ezért úgy gondolom, hogy a Javított kiadás megírása és jelen formájában való közzététele, bármennyi méltányos vagy méltánytalan bíráló észrevételnek tette is ki magát Esterházy, helyes döntés volt.
Fentiek papírra vetése közben azon is elgondolkodtam, miért nem voltam képes közvetlenül a megjelenés után recenziót írni a Javított kiadás-ról, most viszont, Farkas írása kapcsán miért tudtam mégis beszélni róla. Nem megvédeni akartam a könyvet (írásom, azt hiszem, nem apologetikus jellegű), s nem állt szándékomban pontról pontra vitába szállni Farkas Zsolttal. Egyszerűen mást gondolok Esterházyról és a Javított kiadás-ról, mint ő, illetve ő mást gondol, mint én, és ez így van jól. Viszont ez az írás (igaz, kismértékben) Far-
kas Zsoltról is szól. Nem a kíméletlenségével van bajom, nem is a modorával, hanem azzal, hogy túl közel megy a céltáblához, és olyasmit néz fekete körnek, ami nem az. Ha olykor hátrább lépne, jobb lenne a találati arány.
Szerintem nem szerencsés dolog a „metafiziko-familiális részrehajlás”-ra koncentrálni, és az Esterházy család sarjára zúdítva a nyilakat, szem elől téveszteni az elbeszélőt: ugyanis ez utóbbi a Javított kiadás érzékeny pontja. Általában nem szerencsés dolog szőnyeg alá söpörni az elbeszélőt, mert vagy kibújik a szőnyeg alól, és nyelvet ölt a kritikusra, vagy maga a kritikus válik elbeszélővé. Ami nem baj, csak átvisz egy másik műfajba.