Báthori Csaba

ORPHEUS TESTAMENTUMA

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka
Magvető, 2002. 56 oldal, 1490 Ft

Költők utolsó versei az emlékezés, ítélkezés és visszavonás nyelvén beszélnek, bizonyos testes könnyűség tónusában: szófűzésük a tágas mellékjelentések szokatlan fordulatait veti elénk, témáik elveszítik nevüket, formáik gondatlanságaikkal együtt tökéletesek – a befejezés előtt még egyszer – egy összemérhetetlen szólam kíséretében – megkísértik a kezdetet.
Ez az elégikus hangszínekkel mélyített, hanyagnak tetsző lírai talajmozgatás egyszerre összefoglal és kezdeményez: a költői szemlélet idővel mérlegelni kezdi fontos eszméit, előbb-utóbb még a közömbös alkat is erkölcsi mércék halvány rovátkáit rajzolja a szövegbe, és egy-egy összegző idea vártájáról véglegesíti véleményét a dolgokról.
A költői alkat ugyan a személyiség egyedi hangján szólal meg, mégis a kései versek közös jegyeinek birtokában: erősödnek az ifjúkori emlékek ösztönzései (nevezzük ezt, Babitsra utalva, „hajjcsi-halni”-effektusnak); minden apró titok, amely ellenáll a kiszámíthatóság törvényeinek, egyenlő rangra emelkedik, a tapasztalat mindinkább egymásba építi a mikro- és makrokozmosz híradásait (nevezzük ezt, Kondor Béla szavával, szükségszerű, részleges öregkori „boldogságtöredék”-nek; vagy ahogy Robert Musil írja: minden szamár boldog, ha legalább egy parányit erősebb, mint a málhája); a szövegekben elúrhodik a férfias kíméletlenség üressége, az utolsót táncoló kakas büszkesége vagy a holdat megugató eb siralma és elhagyatottsága (hadd hívjam itt segítségül Erdély Miklós egyik fordulatát: „aligléted remény és figyelem által újra érvényre jut”); az érzéki tapasztalat fokozott erővel keresi az elvont kifejezések megfelelőit, a felhalmozott élettapasztalat eszmei egyenértékeseit, hogy legalább a gondolat lámpásával túlvilágítson az utolsó, beláthatatlan útkanyaron (a záróverseknek ezt a jegyét – Rilke ontológiai beszédmódjára utalva – „Orpheus-igény”-nek nevezném); és végül említenék még egy rejtett elemet: az etikai és intellektuális megváltásérzet mellett az utolsó szövegek hátterében szót kér az esztétikai megváltásgondolat is (a helyesnek, értelmesnek és a szépnek ez a hármas igénye – különböző fokon – minden öregkori alkotás mélyén ott munkál – mondjuk így: a matuzsálemi „dal megváltja énekesét”).
Orbán Ottó posztumusz kötete, Az éjnek rémjáró szaka a kútba hulló kövek csobbanását s a víztükörben megcsillanó töredék napfényt idézi meg. Mintha a megsemmisülni készülő figyelem még egyszer egy emberi tenyér fölé hajolna, és megkísérelné értelmezni saját életét a személyes és egyetemes érvényű hanyatlás jeleinek tudatában.
A kötet két ciklusra bomlik.
Az első csoportban tizenöt dal sorjázik: két- vagy háromszakaszos, keresztrímes, sor eleji nagybetűvel írott kötött formák, címükben egy-egy elvont fogalmat görgetve, szemlátomást egy hosszabb, egynemű ihletfolyamat darabjai – ezek, így együtt, egy olyan moralista összegzései, aki egykori hitének széttört üvegszilánkjain semmiféle eszmény maradék fényeit nem láthatja többé.
A második csoport – hét költemény – egymással címükben sem összefűzött, üdvszomjas, már-már a másik partról integető, átszellemült szövegek együttese, amely mintegy újra tagolja a fojtott művészi hangot, s a remény rangján álló mosollyal eleveníti meg a költészet, a szerelem és az ifjúság eszmei háromságának ígéreteit. A hálaadás, a fohászkodás és a mágikus elődidézés tónusárnyalatai elegyednek ezekben a szövegekben, és itt-ott – nagy ritkán – kiütközik a költő keserű, egész életre szóló fiatalkori háborús tapasztalata.
A zárt, ünnepélyes és hanyag formai jegyeket mutató, látomás- és jóslatbeszédet egybefűző tizenötös csokor olyan erővel villantja fel a költő fanyar létsummázatait, hogy az ember lassú, szóról szóra haladó olvasásra kényszerül, s az egyszerűen, de súlyosan megfogalmazott versfordulatokban, úgy rémlik, ő maga is lépten-nyomon mérlegre kerül. A szöveg annyira megszólító erejű, a személyes vallomás varázslata annyira számon kérő és megrázó, hogy az olvasót szinte megtanítja a végső kérdésekkel történő szembesülésre. A kötött forma még a hellyel-közzel fel-felködlő közbeszédi elemeket is szertartásos közeggé avatja, s a néhol megpendített ironikus hang is verdiktté keményedik. Első benyomásunk az, hogy itt egy csalódott halandó beszél, aki valaha tegező viszonyban állt a reménnyel (gondoljunk a Dal a korszak jövőképéről című darab első sorára: „szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk”, s az ezzel szemben álló, hitvallásszerűen szólaló A tigris bajusza tizenkettedik sorára: „Képzeletem mégis az égre les”). Már a szóválasztás is azt jelzi (ég, jövőkép, megváltás, világ, jó vég, Isten fia), hogy egy olyan költő felségterületén járunk, aki nem feledkezett meg a világ erkölcsi mérhetőségéről, s akinek életműve ahhoz a poétikai vonulathoz tartozik, amely bízhatott a szabadság és a rend szintézisében. Szó se róla, a kötetben akad néhány pont, amely arra utal, hogy ez a feltevés eleve korlátozott, korai személyes tapasztalatokat cáfoló és fölöttébb törékeny lehetett. A komor önlélekrajz, a Dal a keserű ízről így beszél:

„Gyerekkorom csontkeze keményen kifosztott;
A légópince lépcsőjén le és föl.
Ágyamhoz tálcán hozták a kórházi kosztot,
Keserű volt a szenvedéstől.”

Vagy pillantsunk rá A rejtőző rokon utolsó sorára:

„s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt.”

A kései ítélet eredménye, a vég eredménye, lesújtó, általános érvényű és visszavonhatatlan (a művészet részleges erőforrásait emlegető sorok a kötet második ciklusában csak enyhíthetik az egyetemes rombolás tapasztalatát). Az ember maga is háború („Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát”, „Mindennapos vereségünk a test”, „s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek”), a romlás szerves barométere – sárrá sorvadó anyag, bár eszmék hordozója. A teológiai szókatalógus jelenléte a verseket történeti mederbe ágyazza, s egy modern manicheus világkép darabjaiból szervezi meg hiten túli hitvallásait. Megindító, ahogyan a sötét alaptónus anyagán olykor-olykor áthatol egy-egy „cingár lángnyaláb”, emberi mivoltunk bizalomelixírje. Ismét idézem a Dal a korszak jövőképéről című darabot egészben, hogy lássuk: a sorokon átimbolygó mondatszerkezet valójában – a negatív ítélet maszkjában – egyfajta tárgytalan várakozás elemeit rebbenti fel, s iskolapéldája lehetne annak, hogy a művészetben a legrosszabb tapasztalat ábrázolása is utat nyithat a létigenlésnek, vagy legalábbis egy vers erejéig felfüggesztheti a kárhozatot:

„Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,
És rossz történetünknek jó vége lehet még,
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –

Ember többé nem lesz embernek farkasa,
Mely prédáját bombákkal tépi szét.
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,
Sötét van, vak, csillagtalan sötét.”

A vers első két sorának kijelentése – minthogy a második sor vesszővel kezdődik – nyilván átfogja a harmadik-negyedik sort is – a harmadiktól a hatodik sorig terjedő versmag mégis olyan érzetet kelt, mintha hirtelen visszavonná, meglebegtetné a kezdő állítást (a hetedik-nyolcadik sor aztán ugyancsak kettős töltésű: sötétséget emleget ugyan, de mivel eszmei síkról természeti síkra tereli a szöveget, puszta leírásként is észlelhető). A drasztikus indítás, a teológiai árnyalattal villanó szavak, a többes számú birtokos személyrag az első sorvégen (ritka ez ebben az egyedi sorsösszegeket betakarító, megrendülten-megrendítően felelőssé vált költői nyelvben), a közösségi eszme felbukkanása („össze kell fognunk”), a világjobbítás bizonyos technikáinak maradéktalan kudarcérzete, a jövőlatolgatás képzetének összekapcsolása a keresztény istenfogalommal – nos, mindez egy sokoldalúan elrejtett jó lelkiismeret merészen kíméletlen s éppen ezért bizalomra jogosító szemléletét közvetíti. Különös súllyal esik latba a negyedik sor „eztán” szava, hiszen a gondolatmenet ezen a ponton fordul át: az ítélet egy pillanatra kölcsönkéri a remény elvét, s mintegy a mai naptól – a mindenkori mai naptól – hagyja újrateremtődni az erkölcsi rendet. Mintha azt sugallná: a múlt csak akkor menthetetlen (mi magunk csak akkor tesszük megbocsáthatatlanná a történelem bűneit), ha mától fogva ugyanazt tesszük, mint amit eddig tettünk. A modern teológiában ismeretes ez a gondolat: „a mindennapokban folyamatosan megteremtett Isten” – itt ennek a fordítottját látjuk: a költő a keresztény mítosz központi képzeteit megidézve int arra, hogy egy másik jövő bármikor elkezdődhet.
Egyetlen példán igyekeztem megvilágítani azt a szokatlanul sűrű versalakzatban megfogalmazott kettősséget, amely a kötet legfontosabb híradása: noha olyan költő műveit olvassuk, aki a halál előtti időszakban is többnyire a létezés mínusz összegeit tárja elénk, erre csak a plusz összegekre irányuló kilátás birtokában válik képessé. A szövegek furcsa érzelmi ingamozgása – bárhol ütöm fel a könyvet – több ízben megkínál valamiféle örömmel, erősítő lélektartalékkal vagy hajnalian derűs mozzanattal. Ez a pozitív gesztusrend főleg a következő tematikus gócpontok köré épül: az örök szerelem ideája, a művészet (a „dal”) életben tartó ösztönzései („Hadd szajkózzam, hogy halál nincs, / Míg legyűrjük a verseinkben!” – Vejnemöjnen, Kosztolányi), a játék létfontosságú adományai („Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége” – Dal a kockázatról és a mellékhatásról).
A szerelmi érzés hovatovább himnikus formákban lobog Orbán Ottó öregkori verseiben. Ez nemcsak azért különös, mert a magyar költészet – kevés kivételtől eltekintve – eleddig nem rendelkezett ennek az érzésnek a versmintáival, hanem azért is, mert itt a lélekkel átszellemített testiség gyönyörű leírása mellett (a Zsoltár, semmi kétség, a magyar szerelmi költészet csúcsai közé tartozik) a szerelem mintegy az anyag és a szellem összekötő hídjaként jelenik meg (amelynek közepén alkalmasint tátonghat egy üres lyuk, lásd: „Emberi, tehát vak és veszélyes a drága” – Dal a fagyban lobogó lángról). A matéria túlhabzása, az öröm hangsúlyozása a halál közelében, a pusztulás és a teremtés közös metaforájának megpillantása a szerelmi egyesülésben, a szerelem időtlensége (ez a „szerelem-vándorlás”), a közösség megalapozása, valamint a szerelemnek mint halálellensúlynak sejtetése – ezek azok az eszmei részelemek, amelyekből Orbán Ottó kései szerelmi lírája összeötvöződik.

„Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás”

(Zsoltár)

A kötet egyik vezérszólama, orpheusi szövegszövedékeinek nyomatéka és erőforrása az a sokrétű vallomássorozat, amely magának a költészetnek a funkcióira vonatkozik. A megformált beszéd tisztaságot teremt, ellensúlyozza a félelmet, gyógyírt kínál a mulandóság fenyegetései ellen, és azzal, hogy tükröt tart hanyatló érzelmi-szellemi életünknek, megengedi, hogy futólag rápillantsunk az örökkévalóságra. Orbán Ottó verseiben ez a költői hitvallás nyílt és burkolt alakzatokban nyilvánul meg. Szembeszökő, hogy az első ciklus tizenöt darabja a „dal” címet viseli, s ez a tény már önmagában utal a költői beszéd egyszerűségre törekvő fontosságára, öntudatot szélesítő ígéreteire. Nem új jelenség ez persze – gondoljunk Babits kései verseinek dallamot dicsőítő metafizikájára vagy József Attila Hazám-jának utolsó sorára vagy az érett Rilke nagy költői-ontológiai összegzéseire. Orbánnál azonban ez a lírai vallomástétel a polifon fegyelem, az ironikus bújtatottság, az elődökre való közvetett utalások révén csendül fel,
s csak egyetlen költeményben (Vejnemöjnen, Kosztolányi) erősödik crescendóvá, a halállal szembeni feltétlen tiltakozássá. Alig találunk
a kötetben olyan darabot, amely ne utalna a versre, sőt ne használná ezt a kifejezést („Már nem tudok másfajta verset írni, / Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng”, „Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem”, „Szavakkal zárva fejsebem”, „Hatvanöt év, majd hatvanhat, / A versem lassan megtelik halállal”, „de ez ma a csodák napja, a költészeté”, „Egy verssor libeg a nyelvemen”, „Vejnemöjnen vaskori sámán, / Dallal bűvöl a ragacsos sárba”, „Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja”, „Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését”). Néha a közvetlen megnevezés elmarad, ellenben a verssor mögött egy-egy nagy előd alakja bukkan fel – e költészet esztétikai politeizmusa megengedi, hogy több és többféle minta derengjen át a szövegen. Részint népdalemlékeket fedezünk fel („Amott kerekedik” – Dal az idő fölemelt ujjáról, „E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő” – Dal a kockázatról és a mellékhatásról; ritmikailag itt említem ezt a sort is: „Hallod-e, te Öregember?” – Dal a teremtett világról), részint pedig klasszikusaink vesznek új lélegzetet a sorokban (Vörösmarty: „Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem” – Dal a gyilkosokról, „Jön a fűfrizurás tavasz” – Dal a test fáradtságáról; Babits: „Amíg élek s meg nem halok” – A múzsa csókja, ez a vers összességében a Jónás imájá-ra emlékeztet, mondhatnám úgy is: egy „hiszekegy nélküli üdvözlégy” ez, egy profán Jónás imája. József Attila: „Lekottázom, hogy csontjaimban mit recseg a fagy” – Dal a heverőről és az óceánról, ez a sor a Téli éjszaká-nak erre a döbbenetes sorára utal: „Összekoccannak a molekulák”, „Keserű volt a víz is, amit ittam, / Keserű a bűnpártoló törvény” – Dal a keserű ízről).
A kötet – formai szempontból – abba a lenyűgöző erejű záradékkötet-műfajba tartozik, amely klasszikus költőink végső mondandóit a mosolygóan szabálytalan verstani, mégis tökéletesen hatékony költői forma keretében őrizte meg. Azok a laza formai megoldások, amelyeket egy éretlenebb költői stádiumban ügyetlenségnek, sallangnak vagy szabadosságnak bélyegeznénk, ezekben a nagy zárszavakban – meghökkentő módon – a teljesség, mélység és véglegesség garanciáiként jelennek meg. A szótagszámlálás elhanyagolása: „Aszály jön ezután, örök aszály… / Amott kerekedik egy szél járta száj” (Dal az idő fölemelt ujjáról) és: „Mindennapos vereségünk a test, e / Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, / Ha beborít a világvégi este, / Melyből vérivó denevérek víjjogása éled” (Dal a mindennapos vereségről),
vagy a hímrímek nőrímekkel való összecsengetése: „Mi érte utol a tegnapi nagymenőt? / …a Playboy / Címlapján vadító, meztelen nőt?” (Dal az idő fölemelt ujjáról),
vagy a sorvégi penultimák rontott ritmusa: „Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége” (Dal a kockázatról és a mellékhatásról),
vagy a rímhatás nélküli rímek fellépése: „…rögeszménk / …lehet még” (Dal a korszak jövőképéről), vagy a mondatív szaggatottsága: „A ritka kegyelmi pillanatban / Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan, / Vagy épp, hogy kinyílik az ajtó, s némi fény / Dereng föl az idegdúcok tövén” (A múzsa csókja),
vagy a sorvégek rekedt hangszekrényei: „Hatvanöt év, majd hatvanhat, / A versem lassan megtelik halállal. / Anyagfáradás ellen nem hat…” (Dal a test fáradtságáról),
vagy a beszéd apró vetemedései: „Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magadból, / és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött, / bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól, / s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt” (A rejtőző rokon)
– mind-mind olyan szisszenés, amely a kései remekművekben megváltódik, s a mondandó szerves elemévé szilárdul. A szövegek örvénylő mozgása maga alá gyűri itt a forma alkalmatlannak vagy esetlegesnek ítélt útjelző palántáit, és önálló, egyszer használható formai rendet alkot. Azt mondhatnánk: ahogy a jó versnek nincs mintája, úgy az öregkori költői hangfajtákra sem alkalmazható semmiféle hagyományos poétika. Minden nagyszabású kései költészet olyan szuverén formavilág, amely közvetlenül Orpheus lantjával érintkezik. Ritmikai hieroglifa és érinthetetlen magántestamentum.

Orbán Ottó utolsó könyve: megrendült hitű, halálraszántan igazat mondó orpheusi tanúság. Olyan lírai halandó és halhatatlan hagyatéka, aki a világ „sötét kozmosz”-ával végül csak a szerelem örökké-valóságának hitét és a költészetbe vetett sérülékeny bizodalmat szegezte szembe. A nagy eszmék halálának korában – amely a szabadság ígéreteit ismét rabiátus részérdekeket érvényesítő keserű pirulákban osztja – a költő is végleg befejezte iróniába rejtett, bizalmas suttogását. Költészetének anyaga, ki kétlené, sötét földpát, barlangi homály, meddőhányó. De e művészet összesített tartalma és formai tökélye mégis katartikus: felkészít és meghív az emberi fordulatra, miközben meghosszabbítja bennünk a lelkiismeretet.