Perneczky Géza

AZ ORCHIDEA-ESET

Egy híres jogász, aki különösen a bűnügyi perrendtartás szabályait gazdagította egyedülállóan szellemes kommentárokkal, egyszer véletlenül egy orchideára bukkant. A virág a járda szélén feküdt, valaki elveszthette. A jogtudóst azonban az a fajta nyugtalanság fogta el, amit bűnesetek vagy szabálysértések láttán szokott érezni. Az orchidea szára ugyanis annyira rövidre volt metszve, hogy az már természetellenesnek látszott. De maga a növény is szabálytalannak tűnt, mert ilyen kihívóan különös és szép virággal eddig még soha nem találkozott. Úgy feküdt a földön, mint egy messzi tájról idesodródott különös tartalmú üzenet. Fölemelte tehát az orchideát, és hogy alaposabban megvizsgálhassa, hazavitte.
Elsősorban a színei voltak pompázatosak. A legnagyobb sziromlevél, amely fodrosan lobogva koronázta meg a virágot, a narancs tüzes melegéből hajlott fokozatosan a fakólilába és onnan tovább a foszforeszkálóan fehér tónusok párás árnyalataiba. Gerezdes tagolású felületén finom erezetek futottak, és ezeket az ereket barnás foltok kísérték. Ott, ahol a sziromlevél a virág törzséhez illeszkedett, ezek a barna foltok árnyékos tömeggé álltak össze, és feketén sötétlő barlang száját vették körül. A kehelyszirmok, amelyek jobbról-balról ennek a barlangnak a bejáratát őrizték, egy-egy spirálisan megcsavart miniatűr kardpengére emlékeztettek, lendületesen sodrott szegélyeik pedig kénsárga fényben fürödtek. És ahogy a két kehelyszirom fokozatosan elvékonyult, a szirmok felületén egyre több apró vörös folt vált láthatóvá – mintha aprócska lámpások jelezték volna, hogy a sziromlevelek vége közeledik.
A jogtudós figyelmét azonban leginkább a virág alsó részét képező ajakszirom kötötte le. Ez a gömbölyded fenekű, öblös pohárkához hasonló szerv csaknem szabadon lebegett, mert csak egy ívben hajló vékony nyél segítségével ízesült a virághoz. Rózsaszínű volt, de ez a rózsás árnyalat lejjebb püspöklilába ment át, és a pohárka fenekén sötétbordó árnyalattá mélyült. Az ajakszirom felső peremére sajátságos alakú nyelvecske hajolt. Finom szőrszálak vették körül, és piros szemölcsök nőttek a közelében. Ez a nyelvecske volt az orchidea nemi szerve. És ami még érdekes volt, a pohár alakú ajakszirom mélyére tekintve az eddig felsorolt valamennyi színárnyalat visszfénye ragyogott fel. Ezt a fényjátékot egy harmatcsepp okozta, amely úgy görgött a pohárka fenekén, mint a víztiszta üveggolyó.
A jogtudós, miután megcsodálta a fantasztikus virágot, megállapította, hogy csak egy dolog hiányzik hozzá, hogy abszolút tökéletes legyen, mégpedig az, aminek a hiánya már kezdetben is zavarta: a hosszú szára. A rövid csonk, amin az orchidea ült, szinte felbőszítette. Nehezen volt elképzelhető, hogy a természet ilyen rövid szárú orchideafajt hozott volna létre. Tudta, hogy nem lesz nyugta addig, amíg mindent meg nem tud erről a növényről. Kisebbfajta poharat vett elő a vitrinből, megtöltötte vízzel, és beléje állította a virágot. Aztán pedig újra nyakába vette a várost.
Mint a tudományos diszciplínákban jártas szakember, tudta, miként kell a kutatásait elkezdenie. Fölkereste azokat a komolyabb kapacitású könyvesboltokat, amelyekben a jogi publikációkat is szokta vásárolni, és közönyösséget színlelve botanikai szakmunkák után érdeklődött. Végül, több boltban való böngészés után, megvett valahol egy orchideahatározót, amelynek mind a terjedelme, mind pedig az ára először alaposan meghökkentette. A kötet előszavába beleolvasva azonban megtudta, hogy az orchideák családjába mintegy huszonötezer faj tartozik. Ez az adat meggyőzte arról, hogy ha sikert akar elérni, nem garasoskodhat az eljárási költségekkel.
Ezután egy egész délutánt szentelt a talált virág azonosítására. Sikerült is a huszonötezer fajta között egyet találnia, amelynek a leírása eléggé ráillett a tulajdonába került példányra. A határozókulcs által megadott jellegzetességek úgyszólván mind megtalálhatók voltak rajta, és a fennmaradó apróbb eltérések legfeljebb azzal voltak magyarázhatók, hogy a fajta nemesített hibridváltozat volt, amelynek minden példánya hajlandóságot mutatott rá, hogy a szirmain szokatlan elszíneződések lépjenek fel. A jogtudós hangosan olvasta fel magának a nemesítés alapjául szolgáló orchideafaj latin nevét: – Paphiopedilum Venustum. – Már majdnem becsukta a könyvet, amikor a lap alján lévő jegyzetekre siklott a tekintete, és ott megakadt a szeme a virág köznapi nevén is: – Venus-topánka. – Ez a név tulajdonképpen csak a tudományos elnevezés köznyelvi változata volt, mégis másként hangzott, mondjuk így: érzékibben, majdhogynem színpadiasan csengett. A nagy jogász kissé zavartan nyúlt a pohár után, amelyben az orchidea állt, és most teljesen más szemmel vizsgálta meg a virágot.
Nem volt nehéz felfedeznie, hogy az edényszerűen kiöblösödő alsó ajakszirom révén kapta az orchidea ezt a nevet. Ez a sziromképződmény valóban egy papucs orrához hasonlított, és ráadásul még egy elegánsan megkötött maslival is rendelkezett – a két spirálisan megcsavarodó kehelylevél ugyanis úgy lebegett kétoldalt a papucs fölött, mint egy maslira kötött szalag két vége. A cipőcske sarka pedig a fölfelé hajló tarka sziromlevél lehetett volna. Ez a fodros szegélyű nagy virágszirom persze egészen a bokáig nyúlna föl, és így borítaná be hátulról, a sarok felől a lábfejet. Mármint Venus lábfejét – ahogy a jogtudós azt kissé megilletődve megállapította magában.
Ahogy azonban a virágot közel emelte a szeméhez, valamit nem talált rendben. Hamarosan rá is jött, mi nyugtalanítja. Az ajakszirom öblös mélyéről – vagyis a papucs orrából – eltűnt a víztiszta harmatcsepp. Túl száraz volt, úgy látszik, a szobalevegő, és a virág szirmai közt felgyűlt parányi mennyiségű víz elpárolgott közben.
A híres jogász csak most gondolt először arra, hogy az orchidea esetleg rövid idő múlva el is hervadhatna. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy remélte, a lemetszett virágra vonatkozó pontos adatok ugyanolyan hiteles forrásanyagot képeznek majd, mint maga az eredeti növény. Ha tehát idejében rögzít minden lehetséges információt a virágról, elég bizonyítékkal rendelkezik majd az eljárás lefolytatásához, még ha az orchidea elfonnyadna is közben. De hogy miféle eljárásra készült tulajdonképpen, azt önmaga előtt sem tisztázta. Csak annyit tudott, hogy valahányszor a virágra pillantott, mindig valami sürgető kényszert érzett, és meglegyintette az esedékes procedúrára való készülődés szele.
Színes kartonlapokat emelt ki tehát az íróasztalfiókjából, amelyeket a dolgozatait előkészítő jegyzeteléshez szokott használni, és valamennyi karton fejlécére fölírta: Paphiopedilum Venustum. Aztán alcímként a különböző színű kartonlapokra különböző szempontokat jegyzett fel. Mindjárt az első kartonra kiírta a botanikai szakkönyvben talált legfontosabb adatokat. Aztán újra elhagyta az otthonát, és egy tucat kisebb-nagyobb mitológiai, valamint művészettörténeti kötettel a hóna alatt tért vissza.
A következő nap sorra utánaolvasott mindannak, amit a különböző könyvek Venusról, illetve a művészettörténelemben előforduló Venus-ábrázolásokról írtak. Amit fontosnak és érdekesnek talált, azt kijegyzetelte. Csupán az a karton maradt még üres, amelynek a felső szegélyére a „Venus cipője” cím volt írva. Tulajdonképpen ez lett volna a legfontosabb adat, de a könyvekben sehol sem talált említést arról, hogy az istennő miféle lábbelit hordhatott. E tekintetben még a művészettörténeti munkák gazdag illusztrációs anyaga sem nyújtott segítséget: Venus ugyanis majdnem valamennyi színes képoldalon meztelenül volt ábrázolva, és ha véletlenül valami áttetsző fátyol vagy könnyű tunika fedte is a testét, még az ilyen esetekben is mezítláb maradt.
Egy újabb nap telt el azzal, hogy a neves tudós dohogva és elégedetlenkedve az egyetemi tanszékek könyvtárait bújta, és amikor ott sem találta meg, amit keresett, a városban található filológiai kutatóintézetekben kilincselt. Venus cipőjéről azonban maguk az antik mitológia és irodalom szakértői sem tudtak semmi közelebbit mondani. Végül az egyik ismerős könyvtári alkalmazott visszahívta őt telefonon, és örömmel közölte, hogy megtalálta a keresett adatot egy könyvben. Amikor azonban a jogtudós a részletek után érdeklődött, kiderült, hogy a tisztviselő ugyanannak az orchideahatározónak egy példányára bukkant, mint amit kutatásai kiindulópontjaként: még az első nap megvásárolt. Venus cipellője, úgy látszik, csak mint virágnév volt ismert.
Leverten olvasta el még egyszer a különböző színű kartonokra írt feljegyzéseit. Végül arra a lapra, amelyet a Venus cipőjéről szóló adatoknak szánt, fölírta: „Az istennő nem hordott lábbelit.” Majd kis gondolkodás után odajegyezte még: „Talán azért, mert orchideákon lépkedett.”
És ebben a pillanatban minden világossá vált előtte. A virág szára azért volt olyan rövidre nyesve, hogy ne zavarjon a járásban. Ki lépkedne hosszú szárú, ide-oda csapódó „fűzőkkel” ékes orchideákban? A jogtudós, amint magához tért a felismerés okozta könnyű sokkból, a vizespohárhoz fordult, amelyben az orchidea állt. Megdöbbenve látta, hogy a pohárból közben majdnem teljesen elpárolgott a víz, és a virág fonnyadtan, erőtlen-lappadtan hajlott a pohár peremére.
Óvatosan ráfektette egy vízbe mártott papír zsebkendőre, majd a zsebkendő szabadon maradt felét ráhajtotta az orchideára. Ezután az így betakart ájult virágot a tenyerére tette, és úgy rohant ki vele az utcára. Sietős léptekkel haladt, amíg csak el nem érte azt a helyet, ahol napokkal azelőtt a virágot találta. Körülnézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, a kis csomagot a járda mellett zöldellő, gyér növésű fűre fektette. Ott kitakarta az orchideát – a virág úgy feküdt a vízzel átitatott zsebkendőn, mint egy harmatos nyoszolyán.
Itt az utcának csak az egyik oldalán voltak házak. A túloldal parkra nyílott, és ezen az oldalon szabályos távolságban padokat állítottak a zöld élősövény mellé. A nagy jogtudós átment az úttesten, és leült az egyik padra. Olyan helyet választott magának, ahonnan szemmel tarthatta a közeli bokrokat és ösvényeket, de a túloldali járdaszegélyt is jól láthatta a csaléteknek oda kihelyezett Venus-topánkával. Az istennőt várta.
Másnap reggel egy munkába siető köztisztviselő talált rá, amint még mindig a padon ült, és félrebillent fejjel, félig nyitott szemmel olyan irányba nézett, amit nem lehetett semmilyen megszokott földi iránnyal azonosítani.