Szabó T. Anna

ITT ÉLŐK JÁRTAK

A jeges hóban lábnyomok.
Este van. Egymagam megyek.

Holnap karácsony.

Az úton döglött macska vicsorog.
Vére az aszfaltra fagyott.
Én látom.
Ő is néz: kiguvadt, véres szeme
mered a semmibe.
A szíve
széjjelpattant a súly alatt,
kilökte nyelvét: rongydarab,
a vérébe lóg, odafagy.
Nemrég
még szuszogott, még dobogott,
ugrott, futott.
A rettenetes robogás
kettémetszette a futást,
testét az alváznak csapta,
elgázolta, otthagyta.
Holnap karácsony lesz. Megyek tovább.
Dermedt házfalaknak csapódik
a szélbe fagyott vernyogás.
Nem hallja senki más, csak én.

Holnap meghalni jössz a világra
isteni fény, emberi lény.
Megyek, undorral torkomon,
és látom: az úton
fagyott giliszta rózsaszínje.
Mint a kibuggyant macskabél.

Az út felett a hold fehér.
A nap visszfénye. Fordított.
Tán ilyenek az ördögök.
Üdvtörténetben torzpofa.
Hazugság fényes foncsora.
Ő nem vakít meg. Nézd: be szép!
Születésünkre gyászbeszéd.

Csak lépkedek tovább. Odébb
megtaposott magnókazetta
tépett szalagja tekereg
a dermedt füveken.
Már nem hallgatja senki sem.
Rajta van még az üzenet,
de a jelentés elveszett,
gyűrött, fagyott. Nem működik.

A hang a testtel megszűnik.
Visszhang, visszfény az üres térben.
Ki hallja? Ki látja? Már én sem.

Holnap karácsony. A jeget
megolvasztod, langy meleget
borjak, üszők nagy teste ad,
s az irdatlan nyomás alatt
a véres testből kiszakad
az élet.
Csak ne látnám a kezdetben a véget.

Üres út, téli éjszaka,
meleg szoba vár, térj haza,
körben a rombolás nyoma,
a föld az ördög birtoka,
de hazudik, ne nézz oda –

Vezérlő csillag,
irgalom,
igazság napja

Nem tudom –

Vezet a hóban lábnyomom,
több más nyom közt. Itt élők jártak.
Csak ennyi maradt bizonyságnak.