Szabó T. Anna

ELŐBB A FÉNY

Előbb a fény. Csak azután a nap.
De legelőbb a fény csípős szaga,
ahogy az ablakrésen beszivárog.
A horizontot elállják a házak,
nem látni, hogy a sötét felhasad,
ahogy alulról szívja fel magába
a föld túlfeléről jött virradat,
a nap hirtelen pengevillanása
még nem hasítja szét a tárgyakat,
a ragyogás nem bántja a szemet.

Érezni, hogy egy nagy lény közeleg,
de a világ még nem a birtoka.
Még csak dereng a létezők soka,
ám fenn, a tömör háztetők felett
már keringnek a kába madarak,
szemük sötét félgömbjén tükröződik
a narancsvörös gömbszelet, a Nap.

Idelentről a fény forrása csak
sajduló sejtés, nem tapasztalat,
de felrántott redőnyű ablakán
már kilát önmagából a tudat.

Ez nem a látomásos vaksötét:
tetők pereme, antennák, faág.
Ahogy az alvilági víz felett
megérezni a kelő nap szagát,
ahogy a sötétség átlényegül,
ahogy a levegő átfényesül,
felviláglik a látható tudás:

mindennapos megvilágosodás.