Parti Nagy Lajos

ŐSZI HEDWIGEK
(új folyam)

(trágyalé)
Hedwig napján a szélre holdra
volhatna, mégsincs szép szavam,
ki a disznószart viszi-hordja,
annak nehéz árnyéka van.
Szívében vad sertések ülnek,
s ha caplat Wiepersdorf felé,
csizmája orrán úgy vegyülnek
az égi fény s a trágyalé,
mint útban elhányt, modoros
hangzatkám: egyrészt csiga nyálja,
másrészről músám tünde sálja,
s midőn a durva traktoros,
a körmös éjfél lel reája,
engem fojt meg, ha rátapos.

(vadászhímzés)
A „Blondel” erre hírhedt duska-hely,
mind bűnre szisszen tükrében beretvád,
az őszi éjben vértolult kehely,
hol minden nyikhő londínér eret vág.
A kaffát gróf és bárók főzetik,
kepednek ott a nadrák és zekék,
mellre szíván a hús vad gőzeit
sikojtoznak a szobaőzikék.
A pissoirban baszdüh vadkanok,
bár sliccükön csak véres szőr ragyog,
egy lepkeért a holdat felverik,
s elvircsolódván fényes reggelig,
nyakuk körül a foncsor zúz nyakörve,
ott lógnak fejjel a törött tükörbe’.

(faól)
Magát ha olykor összetuszkolá,
miért kér engedelmet, Istenem,
e porhüvely, ha csálé engedem
egy maszk alól egy másik maszk alá,
s mért reszket mint a nyirkos, halk faól
mélyén a mérgeshúsú állatok?
Akit legyűrnek fütykös bánatok
vagy butykosába gyűr az alkohol,
az birkamód mért engedelmekeg,
hisz így vagy úgy, de egyként meglakol,
ha alcohol, ha mélakórbeteg?
Rossz önrugó, kit önrugója nyom,
egy elsovárgó, lelkedő barom,
bocsájtsd reá fertőtlen felleged!

(hulahopp)
Hallom, mondád, a halnak nincs hazája,
nem köti könyv, veranda, szilvalekvár,
hogy élethosszan zérót mond a szája,
s hogy nincs is szabadabb a halaknál.
Hogy siklik, ám nem ősi rögbe siklik,
s nagy hulahopp csak éji éneke,
pikkelyzetén a küllők, fischbiciklik
merő hidegvér, oxigénzene.
Holott a halban nyári szív telel,
nem árul ponyván szívszódát darabra,
hanem béfordul dobbanásival
a fennezüst alá, a mély iszapba,
hol pontosan, mert némán énekel:
itt élned hal.

(teremőröm)
Szieszta kályhám propán és bután
börög, s ott gubbad bennem dőre,
hév sóhajokkal őszi délután
múzeum-lelkem buzgó teremőre.
Rángat bévül e bősz orángután,
zablátlan kedve kicsorog a kőre,
s még én legyek a lupanárja tán,
bennem ugorgyék sebtén rá a nőre?
A blondelben és pucérban levőre,
mely lóg a húsban természet után,
félhomályomban hájban és keretben –
épp nem rikoltja bennem, hogy „előre”,
szieszta közben, míg én hőgutám
alatt guborgok Őreá meredten.

(holdas kisolló)
Látományimra semmi ok,
falam vad tölgyfák mancsa pedzi,
hiába párbaj és birok,
e morphi’ rém elmém kikezdi.
Óh, árnyak istennéje, Hedwig,
a szurtos, őszmély papírok
alól a lélek nyirka meddig
fölér ma, játszódván nyírok
belőle medwét, szisszen éles,
holdas kisollóm, úgy bírok
csak ohnedich meglenni édes,
mint árnyjátéki mártírok,
lám, ennyi kell a szenvedéshez,
árny, olló, játék, ősz, nyirok.

(a hattyú és a szú)
Az ember végül kövér vagy sovány,
pucája jégbe hűl vagy fönn lobog,
elő-nyereg a Szent-Mihály lován,
felejtés ellen szemfedőn a bog.
A hattyú, mely tán benne barcogott,
ki sem köhint a kormos szárny alól,
s mi rózsafényben hév tüzet fogott,
a szent poézis fészke már csak ól,
peshedt odú, mely régtől tart lakót,
s nem elvert grófot, űzött herceget,
hanem a szút, ki buzgón perceget,
s egy nap föláll a gyászos, satnya porból
leporol térdet, könyököt, zakót,
s kikéri majd legfő részét a torból.

(a vaddohány)
Harisnyabarna gyapjas csónakok
Hedwig napján a réteken,
a vaddohányok vad kisasszonyok,
eveznek vőlegénytelen.
Beh furcsa hely egy vaddohányi sajka,
beh telve van harappal, szenvedéllyel,
miképp az angyalok nagy ajka,
kik holdas kacabákban rínak éjjel.
Elülnek pudvás, őszi ág tövén,
szép selymük dérrel eldidergetik,
és téli vőlegényük megjövén,
mint birkaollót halkan szétteszik,
s megint elölről, így jár mindahány,
a vaddohány.

(gázolaj)
Hedwig napján erőst dohányzom,
kátránymagamban gubbadok,
s csak elnyelem, ki nem bocsájtom,
mint bányató a csillagot.
Szegény szívem nyirokba gázol,
vak holdnyirokba, s bármi ez,
legmélyemül nem is hiányzol,
és nem foghatlak semmihez.
De ha az égnek kútja nő,
hol hajdan ágak volt ere
az éjidőn a rekkenő
hűs gázolajban feldereng,
mint vadlibák szakálla leng
ölednek csípős kendere.

(ártány és szerelem)
Ahol a hibbant titkok égnek,
száj arról úgyse’ szólhatik,
minek kell nékem több elégnek,
mint ha a sertés jóllakik?
Setét likán a rongyos égnek
nem látok, csak az ólakig,
mivégre akkor szenvelegnem,
mért tiszta alsó, tiszta rím?
A Hedwig-napi fellegekben
körülvesznek a disznaim,
mondschein azt meg nem perzseli,
körmöm törött, szívem süket,
egy brandenburgi Berzsenyi,
vakargatom a szőrüket.