Demény Péter

TALÁLTAM EGY VERSET A MENYÉT LÁBNYOMA

Balla Zsófia:
Levél egy ifjú költôhöz

1993-ban a Holmi kéréssel fordult néhány kortárs alkotóhoz: Rilke egykori levelének mintájára írnának „levelet egy ifjú költőhöz”. Az összeállításban többek között Bertók Lász-
ló, Kántor Péter, Kukorelly Endre, Rakovszky Zsuzsa, George Szirtes, Tandori Dezső, Várady Szabolcs szerepelt. Erre a felkérésre írta Balla Zsófia Levél egy ifjú költőhöz című versét, melyet 1995-ben a pécsi Jelenkornál megjelent válogatott kötete, az Ahogyan élsz élére helyezett.
A költemény tehát több „átlagos” versnél: ars poeticának tekinthető, értelmezi, magyarázza az életművet. Ezt a „levelet” szeretném a továbbiakban értelmezni, szükség esetén természetesen a teljes corpusra kitekintve.
Először néhány idézet. „…szedjen szét minden megoldást, / a ritmust, képeket, zenét. Amit sugall. / A hangnemet, mi van és nincs a versben, / ami csak sejlik, s ahogy rámutat; / ahogy hiány és verstest egybe-roppan. / Sorjázza csak, mint csirkecsontokat. / Vegyen kezébe minden versformát, keze, / mint illatot, ezeket szívja be…” „…a javítgatásban legyen alázatos; / nagy türelmű órás, ki egy csavart elvesztett / s bepróbál minden szó helyére ezret. / Így szereli lélegzetét a versbe.” „Elárulom, hogy az írás nem csupán / törődés, fájdalom, szótag, tört köröm. / Megtörténik, hogy rátalál a sorra, / hogy sikerül és megérzi az ízét: / ezt nagyon jó csinálni! nagy öröm!”
(Kiemelések tőlem – D. P.)
Azt hiszem, azonnal szembetűnik, hogy Balla Zsófia nagyon konkrét és nagyon materiális, anyagszerű képeket használ a versírás mikéntjéről szólva. A kiemelt kifejezések egytől egyig arra utalnak, hogy a vers: anyag, amit meg kell formálni. Gyúrni, faragni, sorjázni az alkatrészeket, össze- és szétszerelni őket. (Zárójelben: az első idézet abból a részből való, mely az „És megkapott már minden jó tanácsot” sorral kezdődik: ez felsorolás, amely a másoktól kapott tanácsokat leltározza. Mégsem lehet a véletlen műve, hogy a későbbiek folyamán – a második rész egy ellentétes mellékmondattal kezdődik: „De nincsen biztos tudás e tárgyban…” – a költő éppen ezt, a költészet = mesterség vonulatot erősíti föl leginkább.) Egyszóval: csinálni, csinálni alázattal és szünet nélkül, még akkor is, ha – és ez is benne van a műben – ami legszebb az egészben, nem ennek a tevékenységnek az eredménye.
Habár még ebben sem lehetünk biztosak.
A mások tanácsait emlegető részben megjelenik ugyan a hiány, s ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy „ne ketyegjen, zörgő verselő, / formatökélynél jobb, ha felizzik a kép, a halálból visszaveszi…” (kiemelés az eredetiben), a továbbiakban szó esik átváltozásról és katarzisról is, de mindezek úgy jelennek meg, mint rendkívül ritka élmények, melyek ha megtörténnek is, csupán pillanatokra lehet részünk bennük; illetve – és ez a fontosabb – amelyek éppen a csinálás folyamatának következményeként köszöntenek be. Olyan ez, mint a prózában a szereplők, akik elszabadulhatnak ugyan az író keze közül, megváltoztathatják a történetet, s a jó író hagyja is őket, hadd tegyék, amit tenniük kell – de a világot, amelyben mozognak, mégiscsak az író teremti, a viszonyokat és a jellemeket szintén, s az alakok csak innen, erről a biztos alapról indulhatnak el és kezdhetnek önállósulni.
Vagy talán fordítva lenne? Az élmény eleve létezik, „csupán” meg kell tanulnunk megfogalmazni? Az alábbi idézetek mintha ezt mondanák: „Ami Önnek élmény, tapasztalás, / annak lesz betű-hang-szó formája, teste, / megtanulja, mi ennek módja, útja, / az élményt fülön csípni hogy lehet. / Mi élmény – az csak formáltságban élhet. / Mi lélek, úgy testesül, hogy képpé-hallá válva / átcsusszan a mondat akváriumába.” „Fölfogni, élni e szabadsággal, / összerakni, mutatni, adni át: / megkötni s feloldozni az ájult / olvasót a vers végére…”
De nézzünk körül az életmű más tájain is.
A Szó vagy: Nemes Nagy Ágnes című versben olvashatjuk: „A fortyant létbe elmerült kanál / fölbukkan véled, testes szóalak.” Olvasatunk azonban nem lenne teljes, ha eszünkbe nem jutna az Élni akarjak: „Itt ülsz és éppen sajnálod magad: / zúzalék, pozdorja vagy, törek” – mondja ki a vers, és végül fölteszi a kérdést: „Van, ki formátlan léted egybetartja?” A kérdésre az Egy történet virágai-val válaszolhatunk: „Néked adom halálomat. / A sors verssé lesz, szöveggé. Testté.”
Létünk tehát töredékek kusza halmaza, s ezek a töredékek csak akkor rendeződnek egésszé (Egésszé!!), amikor meghalunk. A kezdet a befejezést várja; a lét csak ezután hajlandó bármit is mondani magáról, ám ezt a szöveget mi magunk már nem olvashatjuk el.
Az „Egészet” mindössze pillanatokra láthatjuk („áramütés vagy elillant menyét” – olvashatjuk a Levél…-ben), s így nyilván nagyon keveset mondhatunk róla, s akkor is csak töredékeket – a töredékek halmazáról. De ezeket a töredékeket is csupán úgy mutathatjuk föl a maguk igazi valójában, ha a formát, mint valami kanalat, a fortyogó létbe merítjük, és a fölbukkanó „testes szóalakokat” mesterségbeli tudásunkkal úgy helyezzük egymás mellé, hogy a legjobban hasonlítsanak a pillanatra, melyben a menyét elillant.
Kimerevítjük, vagyis meghamisítjuk hát a pillanatot? Valamit, ami mozgó, valamit, ami része Valaminek, állóvá teszünk, és úgy tálaljuk, mintha maga volna az Egész? Balla Zsófiát nem a „hamisítás” problémája izgatja. Ő nem is hamisításnak nevezi: „Átváltozás és katarzis. Ez visz ég fele, / ez visz ég iránt; így áramol az Isten / dallamokban, így törik meg a világ / minden sűrű képben, és tisztul meg az élő / a képek sűrűjében.” Láthatjuk: a forma, a mesterségbeli tudás nem az az eszköz, amellyel egy valódi, élő dolgot meghamisítunk és ezáltal megölünk; ellenkezőleg, a forma jószerével az egyetlen, amiben nyugodtan megbízhatunk, amire rábízhatjuk magunkat, és nemcsak azért, mert az ő révén jutunk el a mélyben levő igazságokig („a vers bevon, elmerít magában”, áll a Levél…-ben), hanem azért is, mert ő az, ami mindenképpen velünk marad, ami mindig ugyanaz marad, ami nem illan el, nem hagy magunkra.

Figyeljük meg, hogy bár Balla Zsófia átváltozást, katarzist, Istent emleget, hangvétele korántsem himnikus, mint Nemes Nagy Ágnesé a Mesterségemhez című versben. „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem.” Szerzőnk sehol nem üti meg ezt a kategorikus és örömteli hangot. Nyilván az élethelyzetek különbözősége miatt sem – a Mesterségemhez szerzője azokban az időkben írta versét, amikor tényleg semmi másban nem bízhatott, mint a tudásában. Persze Nemes Nagy is árnyal, a vers utolsó két szakaszában kétszer is előfordul a „mégis”: minden borzalom ellenére („erkölcs és rémület között / vagy erkölcstelen rémületben”) mégis a mesterség az, ami megtartja a költőt – de ez a „mégis” inkább erősít, mint gyöngít: mintha a költő azt mondaná, hogyne, borzalom van elég, szó se róla, de nekem van valamim, ami megőriz ebben a világi őrületben. Önbiztatás ez, mégsem mindegy, hogy mibe kapaszkodik az, akit majd’ elvisz a vihar.
Nos, erős túlzás lenne, ha azt mondanánk, hogy Balla Zsófiánál szó sincs ilyesmiről, hiszen erről beszél ő is – csak egészen másként, más hangsúlyokkal, mint nagy elődje, akire egyébként szívesen hivatkozik. Először is: szerzőnk nem használja a „mesterség” szót: az ő szava a „forma”. Ez a különbség csak első látásra tűnik jelentéktelennek. A „mesterség” olyan fogalom, amely nyugodtan állítható az „erkölcs” és a „rémület” mellé: konkrétabb, mint ezek, és ezáltal megközelíthetőbb, mondhatni köznapibb, de legalább annyira tágas. A „mesterség” valahogy több, mint a „forma”. Ha Nemes Nagyot olvassuk, semmi kétségünk nem lehet róla, hogy így van: „erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben, / mesterségem, mégis te vagy, / mi méred, ami mérhetetlen, // ha rángva is, de óraként, / mely képzelt ütemet rovátkol / az egy-időn – mégis a fényt / elválasztja az éjszakától”. A mesterség tehát „a fényt elválasztja az éjszakától” (mint a költő egy ravasz, remek enjambement-nal): nagy az ő szerepe kétségtelenül.
Hogyan lehetne ezt a különös, nagyszerű órát összehasonlítani a kanállal? (Érdekes és jellemző egyébként, hogy a Levél…-ben Balla Zsófia „órás”-nak nevezi a költőt, de az óráig nem jut el. Nem a ketyegő, „rángó” szerkezet a fontos tehát számára, amely független az embertől, hanem az ember, akinek vagy sikerül összeállítania egy órát, vagy nem.) Vagy a székkel: „Szonettet írni, mint a szék, olyan most: / a karfa és a támla egybefog” – olvashatjuk az Éjszakai versészet-ben. Vagy ugyanannak a versnek egy másik metaforája alapján – a medencével?
Nem, ezek kétségtelenül más minőségek. Magyarázatként nyilván két ok hozható föl. Egyrészt: a nagy szavak elkoptak, megrozsdásodtak. Ahogy nem mondunk „mesterség”-et, úgy nem mondunk „erkölcs”-öt vagy „rémület”-et sem. Legalábbis nem ilyen könnyedén, ennyire problémátlanul. A Levél…-ben a költő olyan jól ellenpontoz az iróniával, hogy nem mindig tudjuk eldönteni, mi is az, amit komolyan kell vennünk. „»Én írok Önnek« – annyiszor visszaéltek ezzel / a kezdéssel is, látja, milyen egyszerű / egy létező, jó fordulathoz kötni / magunkat – kerékpáros a lassú teherautó / sarkát markolja – veszélyét Ön is tudja, biztos” – indul a vers, mint Tatjána levele Anyeginhez, és bár a klasszikus részlet idézőjelben van, mégis megdöbbenünk egy pillanatra. Idézőjelbe tett megdöbbenés, idézőjelbe tett ragyogás, veretesség, mívesség: talán ez a legjobb kép arra, ahogyan Balla Zsófia írja ezt a művet, s arra is, ahogyan „olvasódik”. Ez a „milyen egyszerű” is voltaképpen azt mondja: egyáltalán nem egyszerű, sőt. A költő végig képes megtartani ezt az ambivalenciát, s így nem tűnik sem nagyképűnek, sem kioktatónak.
Számunkra éppen ez az ambivalencia fontos, mert ez teremti meg azt az ironikus hangulatot, amely semmilyen nagy szót nem hagy tündökölni, mint ahogy a jó rendező sem hagyja, hogy a dilettáns színészek önmaguknak játsszanak. „Amíg a tájék tart” – olvashatjuk az Úszik a földben című versben, amely ezzel a sorral indul: „Úszik a földben egy ember”, zárása pedig: „Úszik, úszik az ember / elhivatottan. / Az égből falapáttal / szórják a földet, nézik.” Látható, mennyire megbontja a tragikus hangnemet ez a parafrazeált reklámszöveg – az egyetlen ironikus sor.
Ugyanakkor újra láthatjuk azt is, hogy milyen a lét Balla Zsófia költészetében. Ez a lét nem fent kavarog, mint a Mesterségemhez léte, villámok és sziklák között, amelyek ameny-
nyire félelmetesek, annyira fenségesek is egyben, s amelyektől megijedni lehet ugyan, de küzdeni velük semmiképpen: ez a lét itt van, alattunk-körülöttünk-bennünk, „ázalék, alga, gyökerek, giliszták” között, és miközben küszködünk velük, valaki az égből lapáttal szórja ránk a földet.
Ha viszont a lét ilyen, akkor a mesterség sem lehet nagybetűs. Nem nagyszerű védelem a lét iszonyatával szemben, csak valami kevés, amiben megkapaszkodhatunk.

„Az Irisz-dicsérő lírai tudat a nappali ember, a színekben-képekben látó ember tekintetét hordozza végig a világon. Babits legalább annyira szenzuális, mint amennyire elvont. Nehéz is volna tárgyias költőt elképzelni a tárgyak iránti érzéketlenséggel, a látványhoz, a képhez, a tárgyhoz fűző elemi kapcsoltság nélkül, az észrevevés szenvedélyes szerelme híján. A világgal eggyé váló költőnek a magam részéről nem is elsősorban színérzékét húznám alá […], hanem a plasztikáját. A vizualitáson belül […] Babits versbeli látványainak elsősorban a térbelisége kivételes, körüljárhatósága, testessége. Közismerten rokon ebben Arannyal, s mintegy elárulja vele, hogy a tudatos költői program, a tárgyiasságé, milyen elválhatatlanul ízesül egy bizonyos költői képességgel, a láttatáséval.” A fentieket Nemes Nagy Ágnes írja csodálatos esszéje, A hegyi költő Tudatosság, Irisz című fejezetében. Nyilvánvaló, hogy Balla Zsófiának ugyanúgy megadatott a láttatás képessége, mint azoknak, akikről Nemes Nagy ír, mint magának Nemes Nagynak s mint Rainer Maria Rilkének, aki szintén jelentősen hatott a Levél… szerzőjére. Mi több, a Kolozsvárról származó költő képei erősen állnak a térben, testesek, mint a Babitséi. (Balla Zsófia költészetében egyébként nagyon gyakran jelenik meg a „test” szó és különféle képzett alakjai, mint éppen a „testes” is – s nem jellemző és gyönyörű, hogy magát Nemes Nagyot „testes szóalak”-nak nevezi a halálára írott versben?!) Ezek a jólesően konkrét képek a Levél…-ben is megtalálhatók, bizonyságául annak, hogy egy költő csak azt tanácsolhatja, amit ő maga csinál: csak saját világnézetéből segíthet.

Fentebbi mikroelemzésemből azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy Balla Zsófia számára a forma, a csinálás, a mesterség a legfontosabb, s emellett minden más eltörpül, ez ellen az állítás ellen azonban több kifogás is emelhető. Először is egy ifjú költőhöz szóló levélben nyilván olyan tanácsokat kell adni, amelyeket az alkalomadtán fel is tud használni: hiába szaval valaki emelkedett hangon, ha közben annyira elméleti dolgokat mond, amelyekkel fiatalabb pályatársa egyszerűen nem tud mit kezdeni. A mesterség megtanulása, a szétszedés és összerakás, a sorjázás viszont egytől egyig olyan eljárásokra vonatkozik, amelyek valóban elsajátíthatók, még ha, természetesen, csupán feltételei, semmi esetre sem biztosítékai a költővé válásnak.
A másik, amit ez a következtetés figyelmen kívül hagy, az a rendkívül finom, ám végig jelen levő irónia, amely a Levél…-ben megfigyelhető. Balla Zsófiát az előbb (Nemes Nagy Ágnes Babitsról írott sorai alapján) azok közé a költők közé soroltam, akiknek a képei körüljárhatók, „testesek”. Ilyen képek akkor születnek, ha a szerző például az építészet vagy a mindennapi élet köréből veszi trópusait. Ám a mindennapi életnek is több „köre” van (az utalás nem véletlen: a Levél… egyik lábjegyzetében az olvasót „Dante úrhoz” küldik). Láttuk, Balla Zsófiának mi jut eszébe a versfaragás kapcsán: a csirkecsontok, az óra apró alkatrészei, a tört köröm. Ha működik a versben a szemmel alig látható tárgyak felmagasztosulása, akkor kétségtelenül működik az ellenkező folyamat is, a jelentős tárgyak eljelentéktelenedése. Ez is hozzátartozik a Levél… ravaszul kitalált mechanizmusához: a kétféle minőség folytonos egymásbajátszatása. Ennek a játéknak az eredménye, hogy a vers egyetlen pillanatra sem tűnik okoskodónak, s a tanácsokat sem úgy olvassuk, mint egy pöffeszkedő „mester” unott, lekezelő utasítgatásait.
Végül ne feledjük ezt a sort sem: „formatökélynél jobb, ha felizzik a kép…” Ez a megjegyzés éppenséggel az olyan tanácsok sorába tartozik, melyek a megtanulhatatlanra vonatkoznak. Számunkra azonban most csak az a meglátás érdekes, miszerint van valami, ami jóval fontosabb, mint a mesterség: ez pedig, mint már utaltunk rá, a pillanat, amelyben a menyét elillant. Azt hiszem, a „formatökély” kifejezésnek inkább az utóbbi tagja relativizálódik, mint az előbbi; azt hiszem, Balla Zsófia azt akarja mondani, a formát nagyon meg kell tanulni, nagyon kell tudni, hogyan formáljuk meg az anyagunkat, de a hibátlan szerkezetként működő jambusoknál jóval fontosabb, hogy legyen valami, amit csak mi látunk. Ezt a látást nem adják ingyen; eddig a pillanatig csak a forma segítségével lehet elvergődni; de tudnunk kell, mikor nem szabad törődnünk a tökéletes ritmussal. Valami olyasmiről van szó, amit Radnóti Sándor így fejt ki Vas István kapcsán: „Gyakran használja művészi megoldásokra az alkímia szót. Ez nagyon kifejező. Kifejezi azt az esztétikai meggyőződését, hogy bármilyen közönséges fém nemesfémmé változtatható, bármilyen anyagból lehet költészet. Az aranycsinálás rejtély, amelynek nincs receptje. […] De az aranycsinálás mégis csinálás: eljárása sokáig, csak éppen nem végig követhető…” Olvassuk úgy a kettőspont után következő részt, hogy a hangsúly a „nem végig”-re essen: „[az aranycsinálás] eljárása sokáig, csak éppen nem végig követhető”. Ha így teszünk, a Levél… hideglelős, bár bújtatott kegyetlensége is szembetűnik: a csirkecsontokat bárki sorjázhatja, az órát bárki szétszedheti, a menyét azonban nem mindenkinek mutatkozik meg. Balla Zsófia persze nem mondja ki, hogy létezhet olyan ifjú költő, aki mit sem tud kezdeni a tanácsokkal, de akinek van füle a hallásra, az hallja.
De vissza a forma problémájához. Íme, hogyan foglalja össze Thomas Mann (illetve Nonnenmacher tanár úr, de ez most nem fontos) a Doktor Faustus-ban Arisztotelész entelekheiaelméletét: „az anyag a lehetséges, a potenciális, ami a formára törekszik, hogy megvalósulhasson, a forma pedig a mozgató mozdulatlan, amely szellem és lélek, a létező lelke, mely a létezőt önmegvalósítására, tökéletesbítésére hajtja a jelenségben…” Nos, ha jól értem, Balla Zsófia azt mondja, az anyagon és a formán túl, a létezőt önmegvalósításra és tökéletesbedésre bíró folyamat következményeként a létező olykor, egy villanásnyira csupán, túllép önmagán – ezekben a pillanatokban olyan jelenség keletkezik, mely egyértelműen rangosabb minőséget képvisel, mint az, amiből származik. A verset tehát ezekért
a pillanatokért kell írni, ezért kell az anyagot fúrni-faragni, ezért kell küszködni a forma időnként merevnek tűnő szabályaival: mert kivételes esetekben megjelenik valami, amiért érdemes volt nemcsak küszködni, hanem egyáltalán élni – ez azonban kizárólag a szétszedés során következhet be. Hogy ismét visszautaljak a Levél…-re: a menyét csak akkor illan el, csak akkor mutatkozik meg, ha kitartóan követjük a lába nyomát.