Czilczer Olga

TELEFONHANG

Cseng. Senki. Alighogy leteszem a kagylót, cseng újra. Felvegyem, mint azt az illatosított papír zsebkendőt, amit a buszmegállóhoz menet ejtettem el, de hátha nem is én, hanem más, s hátha nem is zsebkendő volt az, hanem…
Ki az? Nyafogós női hang. Hogy teheti ezt velem (kicsoda?), mondja. Naponta elhagy, naponta visszajön. Miközben a Nap halálhajója – in-
nen oda, onnan ide úsztában – képtelen kikötni. Mondjam meg, mondja, reggel van-e vagy este.
A hang ismerős. Gyanakszom. Honnan szól, kérdem, s kitől? A címét mondja legalább, ha már a szerző nevét elfelejtette! Nem tudja azt sem.
Lássuk csak. Hátha nem is a Nap, valaki más. Ott fekszik, a folyó keresztjére feszül, tempózik az árral, vagy annak ellenében, de hát, kérdem én, tehet-e egyebet?
A hősnő (nemének nem épp a legprominensebb képviselője) nyilván a tanácsomra vár.
Persze ki is tépheti, mondom. Bízhatja a szélre sorsát (melyet megírtak, ha sem maga, sem én nem tudjuk is, ki), teheti a poros polcra, vagy szórhatja szét lapjait, mintha csak véletlenül.
Most meg a papírhasadás. S ha nem is papír az, hanem…