Berkes Tamás

FORRADALMÁR ÉS RENDŐRBESÚGÓ
(Arcképvázlat Karel Sabináról)

1872. június 30-án Karel Sabina barátai és harcostársai rendkívüli értekezletre gyűltek össze egy fiatal prágai ügyvéd lakásán, hogy pálcát törjenek a hírneves író és publicista fölött. Egy elbocsátott rendőrségi szolga átadta a radikális értelmiségi csoportnak azokat a hivatalos aktákat, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy Sabina rendőrségi besúgóként rendes havi fizetést húzott az osztrák hatóságoktól. Borzalmas volt a vád, de nem volt ellene védelem, mert az asztalon ott hevertek a vádlott saját kezével írt jelentései. Az immár ötvenkilenc éves író, hosszú forradalmi múlttal a háta mögött, sápadtan, reszketve állt bírái előtt. A titkos értekezleten olyan neves személyiségek vettek részt, mint Jan Neruda, Josef Barák és Vítézslav Hálek – a kor legjelentősebb cseh írói –, illetve az újságíró Julius Grégr, aki rövidesen átvette az „ifjúcsehek” politikai mozgalmának vezetését.
A határozat szerint Sabina vagy elhagyja hat napon belül Csehországot, és soha többé nem tér ide vissza, vagy nyilvánosan hazaárulónak bélyegzik, összetörve egész eddigi életét. Az elítélt habozás nélkül az első lehetőség mellett dönt, de később mégis levelet ír Kucera ügyvédnek, a Národní listy szerkesztőjének, s tizennégy napos halasztást kér, ám a levélre nem érkezik válasz. Utolsó este Sabina üzen, pénzre van szüksége az utazáshoz, s miután a küldönc átad neki száz aranyforintot, még az éjszakai vonattal elmenekül Drezdába.
Ki volt Karel Sabina, akinek alakja mindmáig nyugtalanítja a cseh intellektuális közvéleményt? Életművét, amely korántsem jelentéktelen, miért kíséri elhallgatás és közöny, illetve miért próbálták többen is kiigazítani az emlékét – sikertelenül? A válasz messzire vezet: egy nem mindennapos életút értelmezésétől a cseh közgondolkodást megosztó vitákig. E helyütt csupán közelíthetünk a talányhoz.
Nem kell pszichológusnak lenni annak feltételezéséhez, hogy törvénytelen származása, sanyarú gyermek- és ifjúkora bizonyos mértékig megelőlegezte Sabina politikai radikalizmusát, illetve 1859 utáni pálfordulását, amikor a börtönből kilépve elfogadta a politikai rendőrség ajánlatát. 1813. december 29-én született, anyja közepesen tehetős polgárcsaládból származik, apja ismeretlen. A szégyenben hagyott lány egy helybéli kőműves lakásában szüli meg gyermekét, s ott is hagyja. Sabina szegénységben, szűkös körülmények között tölti gyermekéveit, ifjúkorát. Később is sokat emlegeti feltételezett apját, a lengyel ulánustisztet, aki a Napóleon elleni koalíció seregében harcolva rövid ideig Prágában időzött. Prózai műveiben visszatérő motívum: a csábító távozik, a megejtett lány egyedül marad szégyenével. Az alaphelyzet azzal egészül ki, hogy a törvénytelen származás stigmáját Sabina a lengyel katonatiszt nemesi rangjával igyekszik feledtetni. Lélekben tehát nem a külváros gyermekének tekintette magát, hanem egy nyomorúságos környezetben felnövekvő érzékeny diáknak, akit kínzott és nyomasztott, hogy nem a megfelelő – nem az őt megillető! – helyre sodorta az élet. Ez a trauma tette íróvá, forradalmárrá, besúgóvá. Sértettségét romantikusan misztifikálta, s vélhetőleg ezzel magyarázható, hogy túllépett a közerkölcs szabta határon.
Huszonegy éves, amikor jogi tanulmányait félbehagyja. Először nevelő, majd író, publicista és kritikus. Csatlakozik a Mácha és Tyl körül formálódó „Ifjú Csehország” romantikus köréhez. Költőként is Máchát követi, felhasználva a boldogtalan, őrült szerelem, a beteljesületlen vágy, a vándorlás, a holdfényes táj ismert romantikus motívumait. Költészete azonban absztrakt és fogalmi jellegű, nélkülözi Mácha eufonikus zeneiségét, rejtett többértelműségét. Verseinél jelentősebbek prózai írásai, amelyek az 1830-as évek közepétől jelennek meg a Kwe(ty című folyóiratban. Érdemes ezeket az elbeszéléseket közelebbről szemügyre venni: túl azon, hogy kielégítik a korabeli olvasók igényét a romantikus borzalmak iránt, sokat elárulnak Sabina pszichés komplexusairól is. Az Ervin című novella vezető motívuma a katonatiszt és a szép Emma szerelme: a lány szégyene, a tiszt vélt becstelensége és halála – ám végül kiderül, Emma gyermekének nem ő az apja, hanem Ervin, a lány szüleinek nevelt fia.
Legismertebb A sírásó (Hrobník, 1837) című elbeszélése, amelyben a közrendű és az előkelő származásból fakadó konfliktus hátborzongatóan kapcsolódik össze a sorstragédiák személytelen gépezetével. A történet hőse a fiatal, intelligens, de szegény diák, aki beleszeret a gazdag grófkisasszonyba. Luisa ugyancsak szerelemre lobban, de fivére, Vénceslav ellenzi a rangon aluli házasságot, s megszégyenítő módon kidobatja a diákot a nemesi udvarházból. A fiatalember, akinek a neve is beszédes (Smutný, vagyis „szomorú”), fájdalmában egy K. nevű községbe menekül. Luisa a közeli kolostor-
ba vonul, s amikor a diák szolgaként a zárdába lép, elhárítja annak szökési ajánlatát. Smutný erre megnősül, elveszi a helybéli sírásó árván maradt szépséges leányát, elnyerve elhunyt apósa állását is. Sejthető azonban, hogy Luisa miatt, aki rövidesen meghal, felbukkan majd fivére, Vénceslav is. A konfliktus akkor robban ki, amikor a gróf beleszeret a sírásó feleségébe, s szerelmükből gyermek születik, Klára. Ennek hatására az álomképek között élő egykori diáknak elborul az elméje, meggyilkolja feleségét és annak szeretőjét. Levágja mindkét áldozatának fejét, s koponyájukat a kis Klára ágya feletti polcra helyezi. De hogy az emberi sorsok még jobban összekuszálódjanak, évek múltán megjelenik a színen Vénceslav fia, Vilím. Az ifjú és Klára szerelemre lobban egymás iránt, nem tudván a köztük lévő testvéri kötelékről. Az idillt azonban szétzúzza az oktalan halál. Vilím váratlanul a klinikai halál állapotába zuhan: a temetésére készülődnek, de ő mindent észlel, ami a koporsója körül történik. Végül a zavart elméjű sírásó kezére adják, aki – mielőtt elföldelné – kirabolja a halottat. A pecsétgyűrűt azonban csak késsel tudja lefejteni a fiú ujjáról, s a szúrás hatására Vilím feleszmél. A sírásón ekkor ismét kitör az őrület: felgyújtja a falut, beveti magát az erdőbe, s öngyilkos lesz. A fiatalok megértik szerelmük tragikus lehetetlenségét, elválnak egymástól. A boldogtalan Klára kolostorba vonul, és hamarosan meghal.
Ilyen és ehhez hasonló történetek sorjáznak a fiatal Sabina prózai műveiben. Aztán elérkezik 1848, a politikai cselekvés pillanata. A titkos politikai klubokban iskolázott, kritikusként is jó nevet szerzett író az első sorba kerül: lapokat szerkeszt, a radikális szárny vezető publicistája. Josef Václav Fric, a tizenkilenc éves forradalmár örökítette meg emlékirataiban azt a pillanatot, amikor 1848. március 11-én, a prágai forradalom nyitányának tekinthető Szent Vencel fürdői gyűlés végén Sabina utat tört magának a szónoki emelvényre, s miközben a tanácskozást vezető Pravoslav Trojan belé akarta fojtani a szót, haragtól és lelkesedéstől remegő hangon ezeket a szavakat kiáltotta: „Barátaim, polgárok! A mai nappal a cseh nemzet lemosta magáról azt a szégyent, amely a fehér-hegyi szerencsétlenség következtében reá tapadt!”
A pünkösdi felkelés leverése után Sabinát letartóztatják, de rövidesen szabadlábra kerül. 1848 őszén még hevesebben veti magát a közéletbe: bírálja Palackýék mérsékelt irányvonalát, az udvarral való egyezkedést, s egyike azon keveseknek, akik a „szláv összetartozás” ideológiáját félretéve képesek felismerni, hogy a magyar szabadságharc ügye nem ellentétes a cseh demokrácia érdekeivel. Ez a felismerés azonban vörös posztó volt a cseh közvélemény szemében, ezért Sabina is csak közvetett formában, Bakunyin Szózat a szlávokhoz című német nyelvű röpiratának lefordításával lépett a nyilvánosság elé. Az orosz anarchista forradalmár brosúráját a cenzúrát kijátszva tette közzé a „Szláv Hárs” (Lípa slovanská) egyesület lapjában, amelynek szerkesztője volt. Bakunyin élesen bírálta a Palacký vezette nemzeti liberális pártot, amely bízva az udvar ígéreteiben, a kremsieri (kromérízi) birodalmi gyűléstől várta kívánságai teljesítését. A cseh sajtó, élén Havlícek Národní noviny című lapjával, a magyarokat folyamatosan úgy ábrázolta, mint a szlávok dühödt ellenségeit, akik minden más néptől megtagadják a demokratikus önrendelkezés jogát. Ennek megfelelően a Noviny Lipy slovanskéban megjelent cikksorozat hatalmas felháborodást keltett, s Sabinának – elhatárolódva Bakunyintól – ezekkel a szavakkal kellett mentegetőznie: „Amidőn a magyar háború lassan véget érni látszik, nem volna-e puszta esztelenség rokonszenvet hirdetni egy olyan nemzet iránt, amelynek letörése és keretek közé szorítása az egész szlávság s így a mi érdekünkben is áll?”
A magyar háborúban 1849 tavaszán azonban fordul a kocka, s – ezzel éles ellentétben – a kremsieri parlamentet dolgavégezetlenül feloszlatják. A cseh közvéleményen a csalódottság moraja vonul végig, s a magyarok megítélése is javul. Ekkor, április 13-án teszi közzé Sabina Szomorú elmélkedések (Smutné úvahy) című cikkét, amelyben nyíltan a magyarok pártját fogja: „Minél szomorúbb a politikai helyzetünk – nekünk, cseheknek s általában a szlávoknak –, annál nagyobb sóvárgással tekintünk a magyarokra, akiknek szívós ellenállásában számos ember megtalálni véli a jobb jövőnek valamelyes reményét. […] Az a nemzet, amely várja, hogy a szabadság magától eljő, vagy azt mások szinte rákényszerítik – anélkül, hogy ő maga valamit is tenne érte –, nem érdemli meg a szabadságot. […] Bármiképpen is kezdődött a magyarok kormányellenes harca, őket most az ausztriai nemzetek nagy többségének a részvéte kíséri, akik a magyarok harcában a kormányzat ellen nem látnak mást, mint a szabadságnak szinte az utolsó zálogát.”
A liberális többségű birodalmi gyűlés feloszlatása, az ún. oktrojált alkotmány bevezetése a cseh politikai elit arculcsapásaként volt értékelhető. Palacký és környezete magyarázkodni kényszerül. Az államjogi követelések, a monarchia föderatív átalakítása lekerül a napirendről, küszöbön áll az orosz intervenció, amely a cseh liberálisok szemében is félelmet kelt. A radikálisok viszont elérkezettnek látják a pillanatot: Bakunyin ösztönzésére, aki a német demokraták támogatását ígéri, fegyveres felkelést készítenek elő. A prágai cseh és német diáktársaság azonban keveset ért a konspirációhoz, a terv kitudódik. 1849. május 9-ről 10-re virradó éjszaka a forradalmi bizottság tagjait, köztük Sabinát, szinte kivétel nélkül letartóztatják. Alighogy becsapódott mögöttük a prágai várfogház ajtaja, Havlícek is megszólalt a Národní noviny hasábjain: „Ez az esztelen párt tehát szerencsésen elérte azt, amitől annyiszor hiába óvtuk! Prága megint ostromállapot alatt áll, ismét megfosztottak bennünket az alkotmányos szabadságjogoktól. S mindez csak néhány rosszakaratú ember és a félrevezetett ifjúság bolondériája miatt!”
Hároméves vizsgálati fogság után Sabinát kötél általi halálra ítélik, majd büntetését tizennyolc év fogházra változtatják. 1857-ben amnesztiával szabadul. Visszatér írói pályájához, de radikális nézetein keveset változtat. 1870-ben jelenik meg az olomouci várbörtönben játszódó regénye, a magyarul is olvasható Élet a sírban (Ozivené hroby), amely kesernyés iróniával ábrázolja az egy cellába összezárt forradalmárok beszűkült mindennapjait.
Sabina beérkezett, sikeres író, amikor 1872-ben lecsap a végzet. Miután leleplezték, élete egyetlen vesszőfutás. Hiába menekült el Drezdába, sorsa beteljesedik. A fölötte ítélkező harcostársak közül ugyanis valaki elköveti a vétkes indiszkréciót, s a vezető lapok szenzációként tálalják Sabina árulásának történetét – megtoldva ezt mindenféle képzelt koholmánnyal. A vádlott erre visszatér Prágába, hogy szembeforduljon üldözőivel. Kiadja védőiratát, de a vádat nem sikerül sem cáfolnia, sem kisebbítenie. Nyíltan beismerte, hogy a rendőrség szolgálatába szegődött – ezt súlyos anyagi helyzetével magyarázta –, de esküt tett rá, hogy a nemzet ügyének sohasem ártott: lelkiismerete tiszta, hazafisága makulátlan. Saját igazát irodalmi munkásságával igyekezett alátámasztani. Hősnek és mártírnak festette magát, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy csupán jelentéktelen ügyekben tett szolgálatot a rendőrségnek. Amikor azonban 1918 után kutathatóvá vált az osztrák belügyminisztérium irattára, Zdenék Tobolka, az ismert történész megtalálta Sabina aktáit. Ebből kiderül, hogy a vádlott még leleplezése után sem lépett ki a titkosrendőrség szolgálatából, menekülését és külföldi tartózkodását is az osztrák hatóságok fedezték. Amikor tehát Sabina egyik kezével védiratát szerkesztette, és ártatlanságát hangsúlyozta, másik kezével továbbra is küldözgette jelentéseit a politikai rendőrségnek.
A közvélemény ettől függetlenül jeges elutasítással fogadta mentegetőzését. A cseh közélet bojkott alá helyezi: neve helyén csupán egy kezdőbetű marad Smetana két legismertebb operájának, Az eladott menyasszony (1863) és a Brandenburgiak Csehországban (1866) címlapján is, melyeknek szövegkönyvét Sabina írta. Rövidesen piacra kerül, név nélkül, A nemzet árulója című rémregény, amelynek főhőse Lapina, a szenvedélyes intrikus, aki a rendőrség szolgálatában robbantja ki az 1848-as forradalmat. A misztikával és horrorral fűszerezett ponyva a főhős személyiségének meghasonlásából vezeti le Lapina árulását: a gazdag főúr eltaszított, törvénytelen fia a nyomorban is vagyonról és méltóságról képzeleg, s lelke mélyén fűti a rombolás vágya… Erről írta Karel Krejcí, a neves irodalomtudós, hogy Sabina „bárhol ütötte is fel ezt a könyvet, a fantasztikus és romantikus koholmányok áradatában megtalálhatta mindazt a borzalmat, amelyet valószínűleg maga is átélt”.
A megvetettség éveiben Sabina álnéven írt ponyvaregényekben folytatta a vitát. A legérdekesebb ezek közül A forradalom viharmadara Ausztriában című négykötetes német nyelvű regénye, amely széles tablót rajzol az osztrák birodalom országairól az 1848-as események küszöbén. Olyan szerencsétlen forradalmárokat mutat be, akik valamilyen módon a titkosrendőrség kelepcéjébe kerültek, s besúgásra kényszerülnek. A motívumok között szerepel a végzetes anyai szeretet, amely kisiklatja a fiatal főhős életét, a titkos forradalmi bizottság, amely halálra ítéli a vélt árulót stb. A mondanivaló csak a kusza események törmelékei között sejlik fel. Hősei megvetik a biedermeier Vormärz (a „március előtti” idők) cseh kispolgárát, gyűlölik a nemzeti mozgalom beérkezett vezetőit. Sabinát romantikus eredetű, örök – metafizikai – nyugtalanság ítélte arra, hogy mindig a vesztesek, az alulmaradt kisebbség szószólója legyen, ám ebben a szerepében is meghasonlott. Kényszeres mentegetőzése végül grafomániába torkollik. Az egyik legtragikusabb cseh sors az övé: ragyogó tehetség, megtört életpálya, rettenetes lelki gyötrelmek. Élete végén teljesen lecsúszva, mint bélpoklos vergődött. Úgy halt meg, hogy szomszédai se vettek róla tudomást.