Térey János

FAGY

A hófúvás szívében villogó
Ezüstkorong a régi toronyóra:
Számlapján két jogarnyi mutató
Hajszolja egymást, s minden új fogócska
Csúcspontja, hogyha körre kört robogva
Éjfélt mutatva egyesülnek ők;
A vaksors vágyát bűvölik valóra,
Ha percre bontva a megmérhetőt,
Ízekre szedik az egyöntetű időt.

A hófúvás szívébe templomot
Épít az álmodó agy; díszletet fest,
Kőrácsból rak ki rózsaablakot.
A tél lakói elhagyják a termet,
S a holdhideg padlóra, mint a permet,
Szitál az észrevétlen téli por…
A fészket hittel bélelték, de nem lett
Erős vár: népe megborzong, mikor
Isten a gömbölyű tojásokon tipor.

A fészek belsejébe ülteti
Az Úr minden reménytelen szerelmét;
Viszonzatlan jósága fájt neki,
Míg udvarolva állított kelepcét
A kedvenceknek – párnás marka gyengéd,
De egy pofonja is puhábbra ver,
Mint száz fortéllyal fertőző betegség. –
Az egyszeregy idő a csapda, mely
Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.

Levetve vakságának hályogát,
Olyan tanácstalan mindegyik isten.
A hófüggöny mögött nem lát csodát:
Meglelte oltárát, de népeit nem,
Hatalma fogytán embert kell veszítsen.
Az új nap sarkvidéki fényt terít
A síkra. Dér ül a templomkilincsen.
Isten reménytelen szerelmeit
Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.