Szepesi Attila

FÉNYKÉPALBUM

Alig tudok pár régi nevet, szobát.
Anyám még tudja mind, akik állnak e
sárgult fotókon: arcokat, kik
rég se szavak, se idők, se álmok,

csak ismeretlen férfiak, asszonyok.
Csipkefodorban, szalmakalapban és
legyezővel vagy görbebottal:
mennyi se-multja, se-csöndje szempár!

Ülnek vagy állnak. Alkonyi fény borong
köröttük. Ajtó nyílik. Az út tova-
görbül. Beregszász, Sopron, Igló.
Tüzfalakon fut a szurtos árnyék.

Kocogó konflis. Falkavadászok és
katonavonat – fellobogózva áll.
Selmecbánya billent tetői.
Hallik a rég tovatűnt harangszó.

Késmárki templom. Hosszu sikátoron
tömeg tülekszik, alkonyi maszkanép.
Futóbolond meg sanda részeg.
Trombita harsog a félhomályban.

Falak mögöttük. Fák. Feketült vizek.
Lámpák… Most sűrü köd gomolyog be az
ablakomon. Elönti sorra
éji szobám: a diványt, a tükröt,

hol villan egy-egy távoli fényszilánk,
bolyongó árnyak közt feketült szemek,
utak, hol nem jár senki többé,
lombokon át csak a szél sikongat.