Szepesi Attila

ÁRNYÉKVESZTŐ

Tükör. Benne valaki lépdel,
valaki foszló, neve-sincs
árnyék. Jár-kel a félhomályban.
Szent vagy bolond? Sorra kigyúlnak
a gyertyák emlékeiben.
És ettől ő is látható:
arca és görbült ujjai
aranyba mártva úsznak a
tenger időn át. Mintha egy
katedrális kék fényei
gyúlnának ki lehunyt szemében.
Lát egy várost, mely nincs sehol,
előbukkan a tompa ködből,
mint röntgenkép, ezüstfehéren
vibrál. Útjain farsang népe
táncol, rikkant a vén dzsidás,
sivalkodik a javasasszony,
kukorékol a sánta sintér
meg a részeg kártyavető…
Áll a tükörben két személy.
Egyikük, mint fáradt lovak
a hófúvásban. Másik épp
arcát keresi, körbefordul.
Maga mögé bámul a ködbe,
hol évszak, égtáj egyre megy.
Mágus vagy rikoltó pojáca,
titoklátó vagy eszelős?
Régész, ki vénebb, mint a rögből
előhengergő cserepek,
patkószögek és koponyák.
Csavargó, aki útnak indul,
bár tudja: út s álom se többé,
minden iránytű összetört…
Két arc egymáson áttűnik.
Két isten lobog a tükörben,
mintha pókhálószövevényben.
Egyik a tűz, másik a fény:
atya, fiú – a veres láng és
világító holdudvara.