Kicsi Sándor András

MOSOLY ÉS IKONICITÁS

A nyelvi – beszélt és írott – jel önkényessége, illetve az ettől való eltérések klasszikusan túlírt témának számítanak a nyelvtudományban. Természetesen az eltérések a hálásabb témák, s a nyelvi jelek és jelöltjeik, valamint a jelek kapcsolódásainak nem önkényes módjait újabban az ikonicitás átfogó fogalma alatt szokás tárgyalni. Az „ikonicitás” Charles Sanders Peirce, az amerikai szemiotika előfutára által definiált „ikon” fogalmára vezethető vissza, s a különösen a Ferdinand de Saussure által propagált „önkényességgel” állítható szembe. A hangutánzás és hangfestés tipikus példáin túl a világ legkülönbözőbb nyelveiben morfológiai és szintaktikai jelenségekben is mutattak ki ikonicitást, a leghálásabb témáknak azonban hosszú ideig a hangok, majd a betűk (írásjegyek) számítottak (például Mártonfi Ferenc: Két jel viszonya – nyelvi jeleken és írásjegyeken példázva. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 15, 1984: 167–196.). Például a latin betűk körében közismert az o kereksége és az általa jelölt hang ajakkerekítéses képzése, az m és n betűk hasonlósága, illetve az általuk jelölt hangok közös orrhangzóssága (nazalitása) közti összefüggés. A magyar írásban a „hosszú” vonással jelölt hosszú magánhangzók hosszabbak, mint a „rövid” ponttal vagy egy karakterrel, ékezet nélkül jelölt megfelelőik. A finn és észt írás azonban ebben az esetben másféle, de szintén ikonikus eszközzel él: a betű megkettőzésével jelölik mind a hosszú magánhangzókat, mind a hosszú mássalhangzókat (az utóbbiakat akárcsak a magyarban).
Az alábbiakban két példát mutatok be a mosollyal kapcsolatos ikonicitásra.

A magyar mosolyog szó 1416-tól adatolható, a mosoly pedig 1763 óta ismert, a nyelvújítási szók legrégibb rétegébe tartozó elvonás. Ugyanakkor a mosolyog igében a -ly egykori gyakorító képző lehet. Ami etimológiájukat illeti, hasonló hangzású vogul szókkal (pelimi mussi, kondai mosyi, tavdai mĺs-, Munkácsi Bernát–Kálmán Béla: Wogulisches Wörterbuch. Bp., 1986: 322.) szokás rokonítani őket, ez az etimológia azonban „a magyar és a vogul szó hangfestő jellege miatt bizonytalan” (Lakó György, szerk.: A magyar szókészlet finnugor elemei 2. H–M. Bp., 1971: 451.). Az alábbiakban a mosoly, mosolyog hangfestő eredetéhez szolgálnék támogató adalékokkal, amelyek természetesen nem zárják ki a vogullal közös etimológiát.
Hagyományos meghatározásaik szerint a hangutánzó szavakkal „a természet hangjait, zörejeit utánozzuk”, a hangfestő vagy hangulatfestő szavak esetében pedig „a hangalak mintegy érzékelteti a mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát” (Szathmári István, szerk.: A magyar stilisztika útja. Bp., 1961: 522–523.). Hangutánzásról tehát olyan denotátum esetében szokás beszélni, mely hangadással jár; hangfestésről pedig olyan denotátum esetében, melyhez tipikusan nem járul hangadás. Tipikusan hangutánzók az emberi, állati és másféle hangadásokat (vagy hangadással járó eseményeket) kifejező szók, például ugat, nyávog, morog, böfög, tüsszent, zörög, csörög. Sokkal nehezebb azonban meghatározni, felsorolni azokat a fogalmakat, melyeket a világ nyelveiben – és külön a magyarban – hangfestéssel fejezünk ki. Univerzálisan megfogalmazható, hogy
a ’mosoly’, ’nyál’, ’lepke’, ’gomba’ stb. jelentésű (a mosoly, nyál, lepke, gomba stb. denotátumokat jelölő) szók (1) különösen hajlamosak arra, hogy a világ nyelveiben hangfestő eredetűek legyenek, és (2) bizonyos, genetikus és areális szempontból is távoli nyelvek élhetnek a hangfestés azonos vagy hasonló eszközeivel.
A hangfestés fogalmának pontos meghatározására, illetve a hangfestés típusainak számbavételére viszonylag szerény kísérletek történtek, ráadásul az ezzel a témával foglalkozó szerzők gyakran hajlamosak a hangfestés szerepének túlhangsúlyozására. Az átfogó és viszonylag mértéktartó kísérletek közül jelentős S. V. Voronin munkája (Osnovy fonosemantiki. Leningrád, 1982). Voronin rámutatott, hogy a világ legkülönbözőbb nyelveiben a mosolyt jelölő szókban egészen általános a labiális nazális (az m) – és tegyük hozzá: gyakran ráadásul egy szibiláns – szereplése, s ő ezt a jelenséget az ún. „mimeointrakineszemizmus”, oroszul „mimeointrakinesemizm” (egyébként egyetlen) példájaként hozta fel. Voronin a következő adatokat sorakoztatta föl: angol smile ’mosoly’, ’mosolyog’, jakut mic(ij ’kissé mosolyog’, myc(aj ’fölényesen mosolyog’, vepsze muheita ’mosolyog’, even musm ’elmosolyodik’, indonéz senjum(an) ’mosoly’, nyugat-szudáni mua ’mosolyog, nevet’ (i. m. 93.). A példák hosszasan folytathatók, például pastu tabassúm, meskaŻ, masaŻ, dari (afganisztáni perzsa) tabassom, canda ’mosoly’ (K. A. Lebedev–L. S. Jacevic–M. A. Konarovskij: Russko–puštu–dari slovar’. Moszkva, 1989: 707.), evenki (tunguz) inemuk, inen ’nevetés’, inemusin, inemur ’mosoly’ (B. V. Boldyrev: Russko-evenkijskij slovar’. Moszkva, 1988: 214., 251.), mandzsu inje- ’nevet’, injece- ’mosolyog’ (Yamamoto Kengo: A Classified Dictionary of Spoken Manchu. Tokyo, 1969: 8.), finn hymy ’mosoly’, jakut mic(eŻrdeŻ, ďmaj ’mosolyog’. Az angolból a smile mellett érdemes megemlíteni még két részletezőbb jelentésű szót: smirk ’önelégült mosoly’, simper ’vigyorgás, negédes/kényeskedő/mesterkélt/affektált mosoly’; s tanulságosak egy észt–angol szótár idevágó adatai is: muhelus ’smirk, smug smile’, muie ’smile, smirk’ (J. Silvet: Estonian–English Dictionary. Tallinn, 1965: 209.).
Ami a mimika nyelvi kifejezésének további univerzáliáit illeti, valószínű, hogy a semleges arckifejezésnek (nem bambul, nem mosolyog stb.) általában nincs lexikalizált kifejezése a világ nyelveiben. Látni való az is – többek között az említett mandzsu–tunguz példákból –, hogy ahol a ’mosoly’ jelentésű szó a ’nevetés’ jelentésűhöz képest van kifejezve, ott az enyhébbet, a mosolyt jelölő szó mindig megjelölt az erőteljesebben kifejező nevetést jelölőhöz képest: német lachen ’nevet’, lächeln ’mosolyog’, spanyol risa ’nevetés’, sonrisa ’mosoly’, baszk ir´i ’nevetés’, ir´izuri ’mosoly’ (zuri ’fehér’), kínai xiŕo ’nevetés’, weŻixiŕo ’mosoly’ (weŻi ’apró, csekély’), török gülme, gülüs% ’nevetés’, gülümsemek ’mosoly’, oszét xudćg, xudďn ’nevetés’, xudďzmul ’mosoly’.

*

Újabban az internet világában angolul smiley ’mosolyka’ (vagy emoticon) a neve ama karakterek sorozatának, amelyek egy érzelmet vagy valamely fogalmat fejeznek ki. A mosolykákból több tucatot tartanak számon (például Sobieski Artúr–Zimányi István: Angol–magyar számítástechnikai és internetkifejezések szótára. Bp., 2001: 205–208.), s számos közülük érdekes ikonicitást mutat. Az alábbiakban azonban csak egyetlennek, magának a mosolykának az eredetét említem.
1982. szeptember 19-én Scott Fahlmann, az IBM mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatója használta először a mosolygós arcot szimbolizáló, oldalról olvasandó „:-)” karaktersorozatot online üzenetben. Ennek a karaktersorozatnak a jelentése sokak számára „Csak viccelek!” Ennek mintájára jött létre a „;-)” a kacsintás, a „:-0” a meglepett arc megjelenítésére, majd kevésbé ikonikus jelek tucatjait alkották meg, s vált a mosoly „:-)” jele egy ezoterikus, csak az avatott internetezők által ismert jelnyelv szimbólumainak prototípusává.