Győri László

A „SZÁZ ÉV MAGÁNY” ESETE TÓTH MARIVAL

Mikszáth Kálmán s García Márquez nem nagyon vág össze. Ha egy kolumbiai irodalomtanár tudja, hogy van Magyarország, s hogy Magyarországnak van egy Mikszáthja, akkor már igen tudós ember. Ha egy magyarországi irodalomtanár nem sejti, hogy valahol Dél-Amerikában van egy García Márquez, annak pedig van egy Száz év ma-
gány-a, akkor műveletlen ember (föltéve persze, ha Mikszáth Nobel-díjas), olyan tájékozatlan, mint egy ecsegi cigány, aki nem ismeri a Néhai bárány-t. Egy kolumbiai cigány viszont, ha azt mondja neked: „Egy sötét holló röpdösött felette: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova nem lát el a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal…”, akkor föladod a létet, mert először is (szerinted) Kolumbiában nincsenek cigányok, másodszor pedig, ha vannak, García Márquez találta ki őket egyenesen Mikszáth Kálmán után, mert García Márquez senki más, mint Mikszáth Kálmán leghívebb kolumbiai tanítványa-követője, olyannyira, hogy nála jobban senki sem tudja, nem titkolja, s éppen emiatt (a rejtelmek sokkal rejtelmesebbek, mint gondolnánk) valóban föl kell adnod az életed: Mikszáth Kálmán s García Márquez egymás reinkarnációi.
Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet.
S még hogy Kolumbiában nincsenek cigányok!
„Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén…” És így tovább. Ezzel kezdődik a regény. A létet csakugyan föl kell adnunk, ha még ennyit sem tudunk; ha van képünk azzal kezdeni a lapot, hogy „Mikszáth Kálmán és García Márquez nem vág össze, de ha egy kolumbiai cigány…”, és íme: minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád, és így tovább – akkor a létet most már csakugyan föl kell adnod, vagyis értelmedet, amely azért valamennyire mindennap összefog, hiszen a lét semmi más, a barkácsoló ész, amely kitalálja, hogyan üss össze egy legendát hatvanas szöggel, Kolumbiát üsd össze Magyarországgal, Mikszáthot García Márquezzel, s az egészet patkold meg utcán fölszedett, habosra élesedett spiccvassal. A létet csak az akadémikusok nem adják föl, a rettenthetetlenek, akik pontosan tudják, hogy Kolumbiában igenis élnek cigányok, s azzal kezdődik az egész, hogy egy ágrólszakadt cigánycsalád márciusban sátrat ver a falu végén.
Egy sötét holló röpdös fölöttünk: a végzet.
Mikszáth? García Márquez? Nem túlságosan csapolódnak össze, s mégis egy a köd, amely betakarja őket. Évszázados legendák csomósodnak a zúzmarás ágakon, nálunk az almafákon, Kolumbiában az örök havak térvidékein: a Pico Cristobal Colón ötször akkora, mint a Kékes, a legendák is ötször akkorák. És García Márquez is ötször akkora, mint Mikszáth. Eszerint. De nem eszerint, mert a rejtelmek sokkal rejtelmesebbek, mint gondolnánk, az évszázados legendák ott is ugyanolyanok, mint nálunk: csüggenek a fákon, itt akácon, ott mahagónin, az ébenen, a balsán, forrók, de éppúgy ágaik s leveleik vannak, és alattuk a sorsok éppen akkorák: akár a gaz, amely éppolyan vad, mint errefelé, kivásik a földből, de bizonyos, földeríthetetlen rend szerint egymást váltogatva nő, először a paréj, aztán a pitypang, előbb a parejo, aztán a pitipango. Sorsok és legendák burjánjai nőnek és asznak el. „Csőkéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre…” – regéli Mikszáth. „…mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek helyükről…” – meséli García Márquez. Hát nem ugyanaz?