Fogarassy Miklós

TÖRTÉNELMI KÖDÖK – MAI LÁZÁLMOK

Ficsku Pál: Szakbarbárok (magyar RAPszódia)
Pufi Pressz, 2002. 123 oldal, 1800 Ft

Alighanem csak külföldiek számára lehet hírértéke annak, hogy mi, de legalábbis a magyarok többsége a saját történelméről tévesen, elfojtások, vágyak ködös képeihez, fogalmaihoz ragaszkodva gondolkozik. A hiedelemszerű, zavaros fél mitologémák, amelyek e mentalitásban hol leülepednek, hol felkavarodnak, a gondolati – és vele együtt járóan – az emocionális tisztázatlanságot unos-untalan kimutatják. E jelenségek megannyi furcsa, archaikus-groteszk megnyilatkozása újabban kifejezetten provokálni és inspirálni kezdte egyes magyar történészek és prózaírók munkáit.
A nemzeti historikum – mely így az „egykori valóság” és a múltról való mai tudások, ismeretek együttes és közös zavarodottságaiban jelentkezik – persze csak puszta epikai nyersanyag a szóba hozható, frissebben megjelent írói megközelítésekben. Az elbeszélés módja, az, ahogy mostanában e szerzők a történelemhez viszonyulnak, a gesztus, mellyel anyagukat mintegy kézbe, kezelésbe veszik, nagyon más szellemű, mint amilyen az emberöltővel korábbi (allegorikus) modellezésé volt. Mintha átfordult volna a helyzet. Néhány évtizede még egy-egy történelmi téma igyekezett korhű és zárt megjelenítést nyerni és a jelen titkos kódjait azon belül és azon keresztül sugallni az olvasónak, most a múlt regényessége inkább könnyed fátyolként lebben a megformált históriára, és a szerzők tán nem is igazán a hajdanvolt időket célozzák meg, mintha a „historizáló epika” a jelent igyekezne kerülő úton, de kihegyezett eszközökkel becserkészni, sőt szíven találni vagy tetten érni. Színezi és gerjeszti ezt a szellemet és helyzetet, hogy az újabb nemzedéket képviselő szerzők alapvetően szkepszissel és iróniával veszik szemügyre, vonják témakörükbe a nemzeti historikum bizonyos tényeit, komplexumait. Hiszen ott van a frissebb tradíció: félig-meddig kortárs mestereik mintái is megerősíthették bennük a késztetést, hogy e zavaros szövevény szimptómáival avagy valamely részlet paradoxonaival szabadon és sok esetben persziflálóan játsszanak. Így épülhet be regényeik vagy laza szövésű elbeszélésfüzéreik szerkezetébe, referenciái közé e historikum. Mintegy a „matériával” együtt rázva fel a zavaros, homályos üledékeket is – erős hangsúlyokkal a jelen perspektívájára, az aktuális nézőpontokra. Forogjon a komoly könnyedre, a könnyed meg váltson komolyra – valami efféle a kódolt jelszó, vagyis hogy a kedélyesség és meghökkentés – mintha forró tusra hideget csapnánk – váltakozzon egymással.
Az eredmény és a hatás kettős arculatú. Hiszen egyfelől ez az alkotói módszer elhárítja a romantikus epikai sablonokat: a história „nagy színpadát”, radikálisan tagadva (bármiféle) magyar történelmi összkép esélyét, és letéve a „nagyobb szabás”-ról, a játékosság, az intellektualitás szellemi élvezeteivel igyekszik az olvasót kárpótolni a művekből tudatosan kihagyott szélesebb emberi panorámákért, erősebb súlyokért. Másfelől viszont tagadhatatlan, hogy a rálátás sok esetben leszűkített blendéje és perspektívája, a történelmi mellékszínterek jelenetezése, a magyarhoni históriáknak ez az abszurdba hajlított, fragmentált felfogása mintegy mentség a végigvitt, kidolgozott regénymű, valami nagyobbra törő regényes műalkotás kihívásának elhárítására, de legalábbis elhalasztására.
Ficsku Pál új könyve egyenesen provokálja, hogy ürügyén e kérdéseket megpendítsük. Vélhetően saját maga írta a Szakbarbárok fülszövegében, hogy „ez a könyv nem regény, de nem is novelláskötet… RAPszódia”. Frappáns és találó a poétikai megjelölés. A „rapszódia” fogalma eredeti és megmaradt értelmében is elbeszélő (és költői) jellegű, töredékes műformát jelent, bizonyos szerkezeti kötetlenséggel, a képzetek laza logikájú, asszociatív kapcsolódásával. Könyvünk alcímének betűkiemelő szójátékával Ficsku Pál még lazít is a műfajon, és megvonja tőle a klasszikum, a komoly felfogás pózát – a popzenei, öltözködési, viselkedési mód rapes jellegét rejtve bele és villantva ki belőle, egy manapság divatos mentalitás nyomaként, amelyben a stílus lezsersége, elengedettsége igencsak fontos összetevő, de amitől egy sajátos fegyelmezettség technikája sem idegen.
Ez már a negyedik Ficsku-kötet, és miként az előzőeknek a címeiben és alcímeiben (Videodisznók esete és más történetek [ami egy regényből kimarad], 1995; Élni három nővel [magyar gépmesék], 1997; Matatás a végeken, Vigyázat dzsalok!, 1999), ez esetben is valami pimaszkodó, kedves reklámszerűséggel vegyes a cím/alcím megformázásának kihívása, könynyedsége. Aligha foghatunk túl komolykodva az olvasásába – már eleve a szemünkbe kacsint, ránk mosolyog az író.
Valőrjeire térve talán én is rapelek és túlzok, ha azt mondom, hogy Lázár Ervin írói jelentkezése óta, mutatis mutandis, nem tűnt fel hasonló jellegű prózai tehetség, akinél a bumfordisághoz közeli epikai lassúság, a plaszticitás és a költői humor, a helyzetek és a figurák poétikájára való érzékenység írói vénája ily pregnánsan lüktetett volna, mint Ficskunál, és vele a „tündéri” és a reális egybejátszatására való készség is – szinte legelső megszólalásai óta – érzékelhető. Köteteibe nyíltan is belejegyezte, mondhatni, szövegeibe „arspoétikázta”, hogy hozzá a mikszáthi világ írói szelleme áll közel – olyannyira kitéve ezt a „jelvényt”, hogy még a Mikszáthról elnevezett pesti tér és maga az ott álló szobor is feltűnik egyik-másik korábbi novellájának színtereként, elemeként. A saját magát modelláló és a városi flaszterek – a szó szoros értelmében – esett, hajléktalan figuráit megelevenítő alakrajzai több helyütt természetes lendülettel és némi élccel hajlanak át egyfajta „jópalócozásba”, amikor az elbeszélések ívei rurális, falusi közegekbe visznek, „dzsalnak” át. Hogy nyelve, egyfajta szlenges humorra és a jelenetezés könnyedségére hajló tehetsége is kiütközik, hamar észre lehetett venni. (Közbevetésként: már a maga választotta írói nevével, melynek „beszélő” jellegét többféle módon lehet dekódolni [a legdurvább variáns egy szerb alapszó p/f hangváltásos formája lehet], sőt a nemrégiben általa indított kiadó elnevezésével is [Pufi Pressz] valamilyen buffo, joviális karakter sugalmazását kapjuk.) Ugyanakkor azt gyanítom, hogy az elmúlt évtizedben megjelent három vékony elbeszéléskötetére odafigyelő olvasónak – noha prózájának ízeit, derűs-borús és fanyar zamatukat értékelhette – az lehetett az érzése, hogy a Ficsku-próza még csak a vonzóan igényes készülődés, bemelegítő gyakorlatozás stádiumában van (l. egyik alcímének vicces sugalmazását: ami egy regényből kimarad), vagyis hogy ezek a kisprózák talán csak előkészületek valami nagyobb írói lendülethez, epikai munkához. Ez az új és eddigi legjobb, belső dimenzióit tekintve pedig talán a legnagyobb igényű könyve, némiképpen be is teljesíti, de fenn is tartja eme várakozásokat – nyilvánvaló, hogy a megkezdett út kiérleltebb folytatása: több fejezete szövegszerűen is előzményeiből gazdálkodik, bizonyos apróbb módosításokkal átemelve részleteket, egy-egy kész elbeszélést az előző könyvekből. Óvatosan ugyan, de határozottnak tűnő lépésekkel egy nagyobb szöveg-, már-már regényformát közelít meg, és annyi mindenképpen állítható, hogy az író itt (már) a kötet egészét átfogó epikai koncepcióban, szerkezetben vonultatja fel elbeszélt anyagait, eredeti invencióval.
Mint lineáris műveknél sok esetben, ebben a könyvben is a folyamat megnyitása és lezárása, prelúdiuma és kódája nyer különösen erős súlyt, a szerkezet összefüggésében különleges nyomatékot. A gömöri Felsődisznód a nyitóhelyszín – ahol a Tulok csárda meg egy faluszéli, kéngőzös, iszapos, párálló gödör ködképei gomolyognak. Csak lassan-lassan oszlik el az olvasói percepció zavara, és kezd rémleni: 1849 kora őszét idézi e furcsa, erotikus történelmi fantázia. Az íróniával, vaskos humorral megnyitott képsor idővel kitisztul – két francia riporter, afféle „őspaparazzik” magyarhoni benyomásai és ővelük együtt Jan Kerkowicz alakja és dolgai – ez az északmagyar falu élveinél időző, Brünnből mesteréhez igyekvő pribék a fő téma. Vagyis egy istenverte hóhérsegédről van szó, aki Aradon elvégzendő munkája, szolgálata ügyében utazik, és aki a francia zsurnalisztákkal együtt a fogadó-kuplerájban kap szállást és gyönyöröket. Érzéki, erotikus és ugyanakkor diabolikus is a szcéna; ahogy az egyik részcím mondja: „kénes, véres és fingatós” (egyfajta Rabelais-nak is címezhető hommage-ként). Csak a könyv vége felé tudjuk meg, hogy „Jean Taffarel, Michael Cannabare és Jan Kerkowicz soha nem jutottak el Aradra”, a falusi mulatozásoknak ugyanis hamar vége szakadt: orosz dzsidások jelentek meg, akik lebökik őket, a falut pedig fogadóstul felgyújtják.
Ficsku – aki mintegy lébecol és lubickol az általa készített rajzolatban – nem akarja, hogy szívünk megessen eme jöttmenteken, és – a kötet zárófejezetében különleges „húzással” élve – mintegy totálisan visszavonja, lelépteti őket, mégpedig úgy, hogy az itt szereplő szöveg mégiscsak onnan, az aradi kivégzés helyéről bukkan elő. „Talált textusa” könnyen azonosítható: Lázár Vilmos halála előtt feleségéhez írott megrendítő búcsúleveleinek sorait olvassuk itt a Csend.Életek cím alatt. A kortársi fogalmakkal, jelenbeli referenciákkal, sőt bevallottan a mai, ezredvégi időkből fantaziált, erotikus-démonikus szövegkeretben tehát egy fiktív tragico-groteszk víziót és a tényleges, tragikus végzet dokumentumát montírozza, ragasztja össze az író. Amit – a kötet törzsét – azonban velük bekeretez, amit zárójeleik közé iktat, az gyökeresen más, az a szerző számára ennek jelenbeli, szociografikus, anekdotikus és némiképpen személyes kontextusa, egy, a múltról csak zagyva képeket, fogalmi töredékeket őrző, de az elmúltakra azért vissza-viszszarévedő emberi világ perspektívája.
Könyvének valamennyi, de elsősorban az öt belső fejezetének jelentésvilága nagyon határozott, egyéni karakterű írói beszédben jelenik meg. Mondandóját, esztétikai tartalmát együttesen adják ki a direkt megfogalmazások, megnevezések és e mai magyar „malacfalvi” világ dolgait, közmitológiát lebegtető, sugalmazó, irizáló többértelmű utalások, bizonyos szövegrészek ismétlődéseivel és variatív visszajátszásaival, rímeivel is fontossá téve a kifejezés, a beszédes forma tényezőit. Szerzőnk prózai megjelenítésében a magyar „való világ” alpárisága, brüszk, lappangó terrorjának mindennapisága, ordinárésága (vagyis ténylegesen: „disznó” volta) úgy jelenik meg, hogy közben – finom rétegezéssel – mintegy belefesti a képbe az intim szféra szakralitását, a tiszta erotikát is.
Ennek a kis jelenbeli magyar kozmosznak a kerete és helyszíne ismét ama Felsődisznód, ez az átlagosan bolond, abszurd, mai magyar „malacfalu”, mely egyszerre a falusi turizmus és kocsmázó élet paradicsoma, a vidéki bunkók, vadkapitalisták meg a félkegyelműek, a szent együgyűek közös életszíntere. Vagyis Ficsku prózájának iróniájában sok az alapvetően éles vonás, mégis humorral és sajátos poézissel képes a dolgokat átszőni: így válhat ez az élvhajhász, agyonerotizált, sumák és mediatizált, köznapian őrült és ugyanakkor kispolgári történetekben megjelenő valóság egyfajta kicsiny magyar életmodellé – a dombok, legelők térbeli völgyében és a historikum időbeli árkolásában. Az álmok, kényszerképzetek, a félig-meddig deliráló emberek köznapi etilizálásának agyi látomásai és ködképei Ficskunál mindegyik fő figura esetében valamely szélsőség irányába lengnek ki, szabadulnak el, az „ördögi” tenyeres-talpas módon összevissza „dzsal” benne, ugyanakkor az „angyali” különös valószerűtlenséggel és giccsszerű lepusztultságában is ott lebeg. Aligha lehet félreérteni ezt (s pláne misztifikációt gyanítani benne); az író ugyan nem mondja ki, de érzékelhető, hogy az előbbi, maga a „mocsár” is valahogy mélyen összefügg azzal, amit a Brünnből jött pribék mond (akinek fő-fő ismerete: hogyan kell „a kampót a szívbe akasztani”), az utóbbi, vagyis a poétikus, az érzékeny meg azzal a páratlan érzelem- és indulatteli beszéddel van lelki rokonságban, amit a siralomházban a halála előtti órákban az egyik aradi vértanú oly megrendítően ír le a szerelem szavaival.
Czégely Vendel kocsmája (a hajdani Tulok mai variánsa), a felsődisznódi törzsközönség sörözéseinek, pálinkázásainak és paláverezéseinek eme rendszeres és központi helye (s némiképpen ilyen hely a templom is) a valóságban hozza össze a kötet három fő figurájának novellisztikusan zárt és mégis kapcsolódó rajzát és történetét – a falu kondásának bizarr álomvilágát, magáét a kocsmárosét meg
a szénégető, sírásó kisemberét. Egy pszeudo-Ficskut, egy alteregót is hozzájuk vesz a szerző, sajátos belső keretű szerepben odaállít közéjük és föléjük – Bíder Andrást, aki viszont a „befelé élni”, a „belső terror” elvét vallja, aki a kocsmai beszédeket lejegyzi, és íróféleként fantaziálgat a pribékekről meg a paparazzikról, s mellé a párját, Ulrike Májert, a szobrásznőt, aki a Lenin-szobor-megbízások után most szagos szappanokból mintázza meg életnagyságban a mai minisztereket, hogy aztán (ez amolyan írói koncept!) a tavaszi esők lassan szétmoshassák e mulandó szoborfigurákat. Ficsku beszélő nevei ebben az esetben talán a legbeszédesebbek: hisz egyfelől ez a szerelmespár a Bader-Meinhof névkapcsolatra, a tényleges terroristákra utal, azt fordítja ki, másfelől – már-már szóviccként – a biedermeier stílusfogalomra, tehát ugyancsak a XIX. század közepére hajaz. Ama régmúlt idők rémségeihez szerkezetileg is, kimondottan is elsősorban ezzel a „kép a képben” effektussal, a képbe belefestett szerzővel kapcsol, hiszen a „mai kocsmában” piálás közben csak azt tudják ismételgetni, hogy magyar ember, míg Haynau átka tart, sörrel nem koccinthat… Ám az ördögi elem csak-csak előjön, kidugja a pofáját – a köznapi nekibolondulásokban, a kényszerképzetek, megszállottságok démonikus „őrületeiben”, továbbá azokban az agressziókban, amelyekkel a mű azt demonstrálja, hogy a terror nem mulandó, csak szín- és alakváltó, kifelé és befelé is megvannak a maga útjai.
Az elemzőnek három motívumot, metaforikus kép- és képzeletkört kell kiemelnie: mindegyik azt igazolja, hogy a Ficsku-próza tényleg a könnyedség benyomását keltve, de rapesen, vagyis komoly bravúrral játszatja a képzetkapcsolások sajátos rapszodikusságát. Mindegyik egy-egy szóhoz, fogalomkörhöz kötődik, és ezeknek asszociativ jelentéssugarai a kötet különböző idejeit, helyszíneit, alakjait érintik, és ezáltal a kompozíciót lazán ugyan, de össze is fogják.
Az egyik a helynévben is benne van: ez a „disznó”, a „malac”. Miközben az író nemcsak hogy tartózkodik minden trágárságtól, hanem ezzel a tartózkodással hatásosan játszik is (a szexuális aktusok megnevezése helyett a rámutató „azt” írva), egy másik ágon viszont nagyon is felvezeti, mutatja a köznapi pornót, az alantasságokat, malacságokat. Amit a nyitókép a saras dagonya képzeletében iniciált, azt a falu kocsmárosának őrületbe vivő megszállottsága viszi tovább: a sertéseinek tenyészetét (német!) mintára alakítja ki – miáltal „a boldog disznó a jó disznó” jelszó jegyében tiszta ólban, tévéműsorokon gyarapodik a jószág –, hogy aztán bedilizve azt fantaziálja, hogy sertései lázadókként vagy leendő pribékekként gazdáik ellen kelnek fel: „Lógni foktok!” – mármint ti, emberek, ordítozza, sivítozza a rémképek felkelt, megelevenedett malacnépe. Vagyis a „lentiség”, az alantasság, a „piszkos disznó(ság)” asszociatív jelentésmezőit hol ilyen, hol amolyan irányokból villantja fel.
A másik a „pribék” meg a „terror” ikerfogalomköre. Ficsku úgy forgatja-kavarja a rém-, álom- és ködképeket a múltból jelenbe, jelenből múltba, hogy – a diabolikus elem egyfajta machinációjával (vö. deus ex machina) – tényleg meg is jelenjen a gyilkosság, a lincselés terrorisztikus aktusa: a bandavezér kocsmáros rémes uszítására Jan Kerkowiczot, a hóhérsegédet Kerkó Janiban vélik a helybeliek rediviváltnak, így aztán (mivel az író a névhasonlóság szójátékával be is segít nekik) a jámbor kondást – egyre megy, hogy nemzeti vagy helyi – felindulásában a tömeg agyon is veri.
Ha a kocsma a köztér, mintegy a falu parlamentje, melynek leírását dinamizáltan, díszletként mozgatja az író az egyik novellafejezetből a másikba, és ezáltal a „disznófalvi” valóság egyik prizmájává lesz a hely, akkor a mű harmadik, centrális képzetének egy archaikus, álló, ám felettébb színváltó, szivárványos, poétikus képzetkör mondható. A „víz” a szerelem nedvekben gazdag, fürdető közege archetipikus ősfogalmának és a mű mitikus-metaforikus állóképének is felfogható, amely sokarcúan képes az elbeszéléseknek az előbbiekkel ellentétes kulcsszerepét betölteni. Ez ugyan egyfelől ama Kénes, az iszapos dagonya, amelyben ledér nők, helyi „megélhetési szajhák” feredőznek és kurválkodnak a bukott harcok őszidején, másfelől azonban ez az a legelői gulyakút is, ami a falusi figurák álmaiban és emlékeiben ismételten megjelenik hol a szerelmi együttlétek erotikus izzásával és angyali csillogásával, hol a gyehenna tüzes képeként lobbanva fel, valami olyasmiként, ami jóként és miniapokalipszisként kétféleképpen kísért. Ide kapcsolódnak Bíder András gyerekkori folyó- és tengervilágának emlékképei meg a párjával közös otthona, a műteremhodály tusfürdő-szobája, ahol a szerelmesek finoman illatozó zuhatagokban ázva egyesülhetnek. Ficsku Pál prózájában az erotikának ez a sokoldalú motívuma vonzón, színesen és eredetien van kivitelezve.
Nehezen megoldható a mi kritikai feladványunk – könnyed, lezser, rapszodikus formát ígér a cím, és ezt végül be is teljesíti – így hát lehet-e alapos joga, oka az embernek e szándékot és kivitelezést egészében megkérdőjelezni? Mert mit is mondhatnánk: ne tegye ezt? Már miért ne?! – hiszen okulásunkra, szellemi, esztétikai élvezetünkre szolgál a munkája. Talán csak annyit szabad mégis megjegyezni, hogy a „RAPszódia” egy kicsit felmentési kérelem is – de ez talán mégsem lehet elegendő indoka a formán belüli hevenyészettségeknek, kidolgozatlanságoknak. Márpedig tagadhatatlan, hogy a Szakbarbárok több eleme kissé vázlatosnak és bizonyos helyein esetlegesnek tűnik, időnként feslik a férc, ugyancsak meglátszik néha a végig nem vitt kidolgozás. A Bíder-Májer terroristacsoport története – azaz a szerzői figura és szerelmének biografikus képsora – például arányait tekintve kissé kilóg az összképből, meg az is felvethető, hogy a köteten végigvonuló ki-(rém)álmodik-itt-kit-és-mit? kérdésének finom paradoxonát hol elejtettnek, hol felkap(kod)ottnak, vagyis némileg túlkuszáltnak is érezhetjük, sőt az is kétségtelen, hogy a beépített Lázár Vilmos-szöveg nemcsak „trouvé” (ami keményen „ütőssé”, komollyá teszi nemcsak a könyv lezárását, de visszahatóan a textus egészét is), de az is meglátszik, hogy ez írói „trouvaille”, vagyis végső soron jól megcsinált ötlet.
Hadd tegyem azért végnyomatékként hozzá: nagyon fontos dolgokat kerget és kerengtet a Ficsku-kötet, az erotikáról is, a históriáról is. Az előbbiről biztosan tudja és meri mutatni az örök egy szépet, jót, az utóbbihoz meg van aktuális humora, ami nem zárja ki, hogy kritikus és éles legyen a víziója. A humor szó maga is nedveket, vagyis testnedveket jelentett a régi medicinában – vagyis elmondhatom: úgy érzem, hogy ebben a jó humorú emberben meg lehet bízni, hiszen efféle személy eredendő pszichofizikai rokonságban van a testi és lelki szikkadásokat és elapadásokat feledtető elemekkel (amilyenek – egyebek közt – a szerelmi események jófajta „nedvei”). Jöjjön most már elő Ficsku Pál az igazi farbával.