Bertók László

AZT MONDJÁK, KÖLTŐ

Tétova sorok Orbán Ottónak

Azt mondják, költő, pedig csak semmire se jó
nyolcadik pont a hétpettyes katicabogáron,
szoknyák körül kóválygó Don Quijote, aki
szélmalomnak nézi a kalimpáló
női lábakat, dárdája reves fa, érzelme
képzelődés. Gyámoltalan, megalázásra csábító
albatrosz a tengerjáró hajó fedélzetén,
„lakik a házunkban egy költő” kezdetű
csodabogár, aki egyszer kettesével veszi a
lépcsőfokokat (s állítólag repülni szokott),
máskor meg mint a törött lábú pók,
kapálódzik, csapkod, nyolc lába közül
azon a kettőn sem tud tisztességesen le-föl
közlekedni, amelyik épnek látszik… Se vagány,
se vátesz, se élő lelkiismeret, se lepedőbajnok,
legfeljebb gőzös kávéházi legendák és
vesztes forradalmak legyőzhetetlen hőse,
betyár, útonálló, aki egy jó nőért vagy egy,
a sötétségből felvillanó vakító szóért képes
kilépni a száguldó űrhajóból (űrruha nélkül),
egy eredeti űrruháért elhagyni apját, anyját,
szerelmeit, egy hívő tekintetért a vízen járni,
hitetlenekért keresztre feszülni, feltámadni,
kifordítani helyéből a világot… Eszelős, aki
kétszázzal száguldozik a (halhatatlanságba
vezető) balatoni országúton, Mozart zenéjével
altatja el a szembejövő világmindenséget,
összeütközik vele, aztán meg a vérpettyes
éjszakai égről öltögeti nyelvét a cserbenhagyóra…
Csodagyerek, aki túlélte a vészkorszakot, a
világháborút, a diktatúrát, a gulyáskommunizmust,
a megalázó testi-lelki megpróbáltatásokat, a…
– Micsodákat?!… Na ne!… Süt a nap, emelik a
fizetést, választás lesz… Olyan költőt írsz a
kockába, amilyent akarsz… Ne hülyéskedj már…
Egészen rendes csávónak látszol.