Perneczky Géza

KIS-ÁZSIA

Történetünk, amely sem kimagasló hőssel, sem pedig izgalmas fordulatokkal nem dicsekedhet, az anatóliai fennsík közepén játszódik.
Lapos, lefolyástalan terület ez, több száz kilométerre elnyúló teknő, amelyben meggyűlik a víz, hogy aztán nyaranta elpárologjon, és azt a szikes pusztát hagyja maga után, amit a törökök Túz-gölünek – sós tónak – hívnak, bár a tó nevet alig érdemli meg. Barnára égett, füves pusztákkal, végtelennek tetsző mocsarakkal és szürkére fakult száraz sással tarkított táj ez. Néha kilométeres foltokban csak cserepesre repedezett kérges talaj található, másutt meg sóvirág borítja a visszahúzódó pocsolyák helyén a földet. A sós vízben nem él meg sem hal, sem béka, de még szitakötőlárvák sem tenyésznek, ezért aztán nem legelésznek arrafelé gólyák sem. Csak apró termetű baglyok vadásznak néha azokra az egerekre és ürgékre, melyek a magasabban fekvő zsombékosokon mégis megmaradtak, és kimerészkednek a sós illatú, sivatagos éjszakába.
Ha a nap felkel, fénye bevilágítja az Ankarától a déli tengerpart felé vezető kihalt országutat. Ennek az útnak a mentén fekszik Cihanbeyli, az a község, ahonnan a Túz-gölü megközelíthető. Itt szállt ki az autóbuszból a turista is, évek óta az egyetlen, aki a Túz-gölüt látni akarja. Bebaktat a falu főterére, ahol félbehagyott iskolaépület áll. Ez a legnagyobb épület a községben, mert egyemeletes. Lapos tetejére víztárolónak hordót állítottak, s rögtön melléje egy táblát is, amelyen így, „H” nélkül az áll, hogy OTEL. A szálló udvara egyúttal gépállomásként is szolgál, éjjel-nappal hallani a traktorok és teherautók pöfögését. Ha végre a hajnali órákban elcsendesülnek a gépek, a görögdinnyéi mellett virrasztó árus bőgeti fel a táskarádióját. Az udvar sarkában vannak a dinnyék, és az embernek szüksége van a lármára, hogy ne aludjon el.
A főtér végén időnként megjelenik egy kopott autóbusz, áll egy darabig, a sofőr sört iszik, majd utasaival együtt, akik eddig a kocsmaasztalnál ültek, beszáll a buszba, és a rázós köves úton kidöcög a Túz-gölühöz épített sópároló telepre. A turista velük tart. A telep kapujánál megáll a busz, az utasok – valamennyi sótelepi munkás – kiszállnak. Csak a turista civil, őt vissza is viszik azonnal a faluba, mégpedig rendőri kísérettel, mert a szállóban felejtette az útlevelét. A sópároló ugyanis az állami kincstárnak dolgozik, hatóságilag őrzött ipartelep.
Másnap azonban sikerül végre bejutnia. A kapuőrök mint régi ismerőst üdvözlik, és nevetve veszik át tőle az útlevelét. Egy fiókba zárják a papírt, aztán betessékelik egy még rozzantabb minibuszba, amely a töltéseken át vezető úton indul el a tó felé. Még jó hat kilométer az út a sópároló medencékig. A hőség, amelynek az a dolga, hogy a medencékből elpárologtassa a vizet, még nem érkezett meg. Reggel nyolc óra van, és bár a nap magasan áll már, fogvacogtató a hideg. Sivatagi szél nyargal a keskeny töltések mentén, mint egy éjszakáról itt felejtett harapós kutya. A munkások, akik a medencék fenekén visszamaradt sót gyűjtik össze, most behúzzák magukat egy deszkabódéba, teát főznek, majd aludni térnek. Másfél óra múlva, amikor a meleg kezdi felfűteni a levegőt, még mindig ugyanaz a kép. Mint egy közlekedési baleset után a hullák, újságpapírral letakarva fekszenek a szerszámkamra olajos padlóján az emberek.
A turista egyedül indul el a töltéseken sóvizsgálatra.
A medence vize sűrű és üvegesen tiszta. A vízfenéken fehéren világító páncél. Ahol idegen test, kődarab vagy vízbe hullott nádszál áll ki a víztükörből, ott a só fantasztikus kristályok alakjában csapódik ki. Néha a fenéken is megjelennek hasonló kristályos alakzatok. A turista most hirtelen megáll, mert egy szabályos kristálykoronát pillant meg a víztükör alatt. A korona kör alakú, és hat sóliliom nyílik rajta. Az egyik ágából pedig drótszál emelkedik a víztükör fölé, a drót végén feltűzött papírdarabka, s a papíron annak a sópárló munkásnak a neve, aki a korona alakú drótvázat hizlalni a fenékre eresztette. Néhány lépéssel odébb újabb drótvázak fekszenek a fenéken. A rájuk rakódó só szögletes hasábokat alakított a drótformák köré. Mindmegannyi aprócska oszlopalakzat, csillogó miniatűr temető.
Egy ember jön szembe vele a töltésen, és drótfogantyújánál fogva kiemel a vízből egy érdekesen kanyarodó, spirál alakú képződményt. Letör róla egy kristályvirágot, és odaadja a turistának. A kristályos oszlopocska meglepően nehéz. A turista még a szájában érzi a kesernyés teát, amivel a szerszámkamrában megkínálták. Most próbaképpen megnyalja a kezében tartott furcsa dísztárgyat is, és az erős sós íztől köhögni kezd.
Délután utazik vissza a faluba. A kihalt, barnára pörkölődött tájban nem mozdul más, csak az itt-ott feltűnő forgószelek. Ingadozó járású poroszlopok árulják el a hollétüket. Tántorogva hajladoznak, aztán összeomlanak, eltűnnek. A meleg negyven fok fölé emelkedik, a szélcsend tökéletes, és az utolsó porból kavart oszlop is aláhanyatlik részegen. Egy távoli földhányás a forró levegőben hullámzani látszik, szürkés foltja, úgy tetszik, fölemelkedik, és mint egy póklábakra állított elefánt, lassan ringatja magát. A turista a buszban ülő szomszédjához fordul, és ujjal mutat a délibábra. A férfi csak a szemével int vissza. A teste szürke, a ruhája poros, nyakán a ráncok között sós lerakódás világít – az izzadság nyoma.
Napnyugtáig még van idő. A turista a falu végén a házakat fényképezi. Alacsonyak a házak, laposak, és földből döngölt a tetejük. El lehet látni fölöttük. Egy férfi behívja a turistát az otthonába, leülteti a szobában a szőnyegre. A falak is szőnyegekkel vannak kárpitozva, különben, mint egy sátor, üres a helyiség. Csak a szoba másik vége foglalt – itt félkörívben guggol a család. Sokan vannak, bizonyára a szomszédból is átjöttek. A turista és a házigazda szemben ül a sokadalommal. Ekkor a legnagyobb lány savanyú tejet hoz a vendégnek. Két pohárral hoz, a turista és a házigazda némán issza, a többiek pedig nézik őket. Aztán a turista megkérdezi a vendéglátóját, hogy hány gyereke van. Az zavartan nevet. Két kezét maga elé tartva kezdi hangosan felsorolni a gyerekei nevét. Az ujjain számolva jut el az eredményig: hat gyerek van a családban.
A háztól szikes, gyér füvű lapályon át vezet a visszaút a faluba. Kis ér kanyarog a közepén. A libalegelő végén a távolban két megrakott, rokkant szekér körvonalai látszanak, mögöttük fölvert sátor. A turista arrafelé tart, és látja, hogy a sátor előtt férfiak guggolnak. Észreveszik a közeledőt, aki óvatos, és csak a távolból fényképezi őket. Intenek neki, hogy jöjjön csak közelebb.
Közelről aztán látni, hogy mi folyik – kakasviadal. Egy bajszos, kövér paraszt föláll, közelebb lép a turistához, és a sátorra mutatva magyarázza: cigányok. A turista bólint, érti, miről van szó. A falubeliek kakasa küzd itt meg az idegennel. A két kakas ott táncol a guggoló férfiak előtt. Csönd van, csak az állatok lihegése hallatszik. Meleg ánizsos pálinkával itatták meg őket a viadal előtt.
A turista nézi a kakasokat. Taréjukat és csőrük alatti lebernyegüket levágták, s tollazatukat is, úgy látszik, rendszeresen tépik. A díszes madarakból így csak az izmos test és egy félmaroknyi tarka faroktoll maradt – meg az erős, elszarusodott sarkantyúk. Az ánizsos pálinka forróvá hevíti a kakasok fejbőrét, lázban égnek a tarajból visszamaradt duzzadt hegek. A két állat egymás körül forog, meglapul, majd megint a magasba szökken. Egymásnak ugranak, aztán kavargó párharc után lihegve megmerevednek.
A fekete kakas a kitartóbb, úgy búbolja a vöröset, mintha tyúk lenne. A sarkantyús lábak közben mély sebeket ejtenek a vesztes testébe. Végre megelégelik az emberek a küzdelmet. A cigány gyors mozdulattal fölemeli a fekete kakast, és egy csuporból hideg vizet önt az állat fejére meg a testére. A vörös kakas még mindig nyitott csőrrel, nyelvét előretolva liheg, nem mozdul. Most előrelép a kövér török, és egy hirtelen mozdulattal a magasba rántja, majd maga elé tartva vizsgálgatja a vesztes állatot. A kakas, ahogy az erős markok között érzi magát, mereven megfeszül. Jól látni, miként csöpög a fekete vér a feltépett bögye aljából, ahogy így a magasban lebeg. A kövér török, kezében a kakassal, megfordul, és elindul a falu fele.
Ahogy a turista követi őt, hallja a győztes kakast, amint az a háta mögött diadalmasan kukorékol. A kövér törököt azonban egy időre elveszíti a szeme elől. Csak amikor egy udvar mellett halad el, fedezi fel újra. Az ember ónozott tálat rakott a földre, és éppen föléje tartja kakasát. A turista továbblép, de szájában érzi a vöröslő folyadék sós ízét. Továbbkíséri őt a kövér török képe, akinek, miközben elvágja a kakas nyakát, a vér a kezére spriccel.