Perneczky Géza

A VÉGSŐ KÉRDÉSEK

A küldöttség motoros hajója megérkezett a szigetre. Elsőnek néhány egyházi előkelőség lépett partra, majd azok a tudósok, akiket az éppen élő Nobel-díjasok közül választottak ki. Őket követték a politikai élet kiválóságai.
A kis menet egy pillanatra megtorpant, mert az egyik elöl haladó tudós atya reverendája alá egy vízisikló menekült. Az idős úr azonban magasra emelte a feketén suhogó ruhadarabot, és a hüllő gyors irányváltoztatással az út melletti magas fűbe siklott. A fákról papagájok rikácsolása hallatszott, és amíg az elöl haladók azon töprengtek, hogy miként fogadja majd őket a sziget kormányzója, hirtelen szétváltak a pálmák, és egy elefánton lovagló alak pillantott le rájuk.
Tizenkét-tizenhárom éves fiúnak látszott, rövidnadrágban és pólóingben volt. Meztelen lábszárán elvakart szúnyogcsípések vöröslöttek, bokája pedig retkes volt a kosztól. A fiú hangosan felnevetett, amikor a kis küldöttség zavartan megállt előtte. Egyesek az érkezők közül azon kezdtek gondolkodni, miként is köszönjenek.
A helyzetet az elefánt mentette meg. Magasra lendítette az ormányát, majd puhán előrenyúlva cukor után kezdett kutatni az egyik Nobel-díjas vendég zsebében. A fiú a kamaszok szemtelenségével élvezte a küldöttség tagjainak a tanácstalanságát, majd a lábszárát kezdte vakarni. Ő volt a sziget kormányzója.
Végül az egyik úr ünnepélyesen üdvözölte őt, és megkérdezte, mi a dolgok és emberi tevékenységek végső értelme. Közölte, hogy a küldöttség egy bölcs formulát vár erre a kérdésre, és hogy az egész látogatást tulajdonképpen ezért szervezték.
– Arra számítottatok, hogy a válasz teológiai természetű lesz? – kérdezte a fiú a reverendás alakokra tekintve.
– Ha így lenne, akkor bizonyára az lenne az utóbbi évszázad legnagyobb csodája – válaszolta szerényen az egyik atya.
A küldöttség többi tagja hallgatott. Az egyik Nobel-díjas tudós, aki hegyes orrú lakkcipőt viselt, a cipője orrával kis gödröt kezdett fúrni a puha talajba. A fiú végül is abbahagyta a küldöttek néma vizsgáztatását, és meztelen lába szárára tekintett. Megint egy szúnyog szállt rá, és szívókáját mélyen a bőrébe eresztette.
Mielőtt azonban a nagy tehetségű ifjú agyonütötte volna a szúnyogot, a következőket nyilatkozta az elefánt előtt felsorakozott küldötteknek:
– Csak a nőstény szúnyog csíp, mégpedig azért, mert a melegvérűek vérére van szüksége ahhoz, hogy a tojásait megérlelje. Mindenki tudja ezt, csak maga a szúnyog nem. Ő csak teszi a dolgát. Mivel bizonyára vannak olyan lények is, akiknek a szemében viszont mi vagyunk szúnyogok, valószínű, hogy mi is hasonlóképpen tudatlanok vagyunk a saját dolgainkban. Általában is: az intelligenciák egymás fölött álló hierarchiája végtelen. Akárhol szakítjuk meg tehát a sort, az utolsó, éppen legmagasabb rendűnek látszó tag – mint például az ember – csak olyan láncszem ebben a folytonosságban, amely alatt a megismerhető dolgok végtelen tengere hullámzik, de fölötte is még mindig végtelenül nagy a kifürkészhetetlen titkok birodalma. Minél nagyobb kérdést intéz tehát az ember e titkok irányában, annál nagyobb intelligenciákkal méri össze magát, a végső kérdések pedig a sor egész terjedelmét hívják ki maguk ellen. És tudjuk: a végtelenhez viszonyítva a legmagasabb szám is végtelenül kicsiny. A végső emberi kérdések ezért olyan unintelligensek és megválaszolhatatlanok. Facit: sok dolog hihető, és sok válasz lehet igaz, csak amit az ember önmagáról hisz vagy mond, az mindig olyan, mint amikor a szúnyog firtatja saját létének titkait. A világ úgy van berendezve, hogy az ilyen kérdések el se hangozhassanak, de ha mégis felteszi őket valaki, akkor biztos, hogy a válasz soha nem lesz igaz.
– Szemtelen kölyök! – szitkozódott a lakkcipős tudós, amikor az elefánton lovagló fiú újra eltűnt a pálmák között. Aztán, mivel az egyik egyházi méltóság rosszalló pillantást vetett rá, magyarázólag hozzátette:
– Egy szavát sem hihetjük, ha tényleg igaz, amit mondott.