Perneczky Géza

A FORRÓ VÁROS

A várost két oldalról a fölhevült hegyoldalak sziklái fűtik. Alulról a Yesilirmak folyó meleg vize mossa a falakat. A keskeny földnyelven, amely a szirtek és a folyó medre között húzódik, állt egykor Pontusz király palotája. A parton most ottomán faházak roskadoznak. Egyikük-másikuk egyenest a folyó vizébe ereszti a falait. A legtöbb ház azonban a porban fürdik. A por pedig olyan, mint a radioaktív hamu: éget.
Az utcák egy része már a délutáni órákban árnyékba borul. A völgy szűk, és a nap a meredek hegyoldal mögé fordul. De az árnyékos katlan mégsem lesz ettől hűvösebb, csak valamivel sötétebb. Az áttüzesedett sziklák most kemenceként fűtik a várost. A bennük felgyűlt hőség hullámokban löki el magát a kövektől, és az alant elterülő utcákat ostromolja. Igen, a meleg csapdába esett, és kavarog, mert nem talál magának semerre sem kiutat. A szárazon örvénylő levegőben röptükben fulladnak meg a madarak. Hulló tollazatuk fölismerhetetlen piszokká őrlődik, mire az utcákon földet ér.
Némán ereszkedik a házakra egy láthatatlan hadsereg, az ütközet birkózáshoz hasonlít, és hang nélkül folyik.
Ott, ahol tovább süt a nap, lassan elhalnak a csírák. A fény az ilyen helyeken elviselhetetlen, kimossa az ember szeméből a felismerhető formákat. A magasban lobogó tűz átégeti a szaruhártyát, és beszárítja a szem kocsonyás állagát – az ember megvakul. Akiben van életösztön, az elfordul, és még azt sem képes ellenőrizni, hogy kéken világít-e az ég a feje fölött. Csak egy öszvér bírja ki a napos oldalon – áll, és a hátával fogja fel a tűző meleget. Közelebbről nézve azonban kiderül, hogy már nem él. Kiszáradt lábai olyan merevek, hogy képesek a test súlyát megtartani. Most egy lángoló fényoszlop találja telibe a döglött állatot. Az öszvér megremeg, és egyenletes léptekkel elindul. Hosszan baktat, merev egyenletességgel rakja a lábait. Így távolodik, míg csak el nem tűnik az íjként feszülő utca hajlatában.
A túlélők a kávéházak árnyas barlangjaiba húzódtak vissza, és forró teával vigasztalják magukat. A tea melegét a szájukba vett hűvös fürdőnek vélik. Nézik a kockacukrot, amit a teába dobtak. A cukor örömmel oldódik fel, és pezsgő buborékokat küld a felszínre. A kávét csak kevesen isszák. Drága. A helyi lakosság abból él, amit a kövek izzadnak ki magukból. A szárított trágyaként felhalmozódó semmiből.
Tényleg az a benyomásunk, hogy a szegénység rostos és darabos – korhadt deszkák, rozsdás bádoglemezek és rothadó szalma mindenütt. A legtöbb műhely olyan sötét, mintha a föld gyomrába vezetne. A korom okozza ezt a sötétséget – megtapadt a falakon. Nehéz eldönteni, honnan a korom. Van, ahol faszénnel fűtenek, mert a munkába vett fémet a nyári meleg egyedül nem képes megolvasztani. Másutt azonban csak az emberek megpörkölt lélegzete rakódik le ilyen sötéten.
Az arcok is kormosak. A legtöbb férfi ugyanis nem borotválkozik. A gyerekek teste is sötét. A hátukon azonban néha világító rózsaszín folt húzódik, teknő alakú seb – a leégett bőr hegei, illetve a nyers hús nyoma, ahogy lassan gyógyul. A gyerekek mégis bármikor hajlandók rá, hogy tíz fillérért kiszaladjanak az árnyékból a napsütésre. Az élelmesebbek és ügyesebbek ugyanezért a pénzért a hídról a folyóba ugranak. Ahogy kimásznak, testükről a víz kövér cseppekben hull a flaszterre. Gyíkok futnak elő, és mintha hűvös aludttej lenne, úgy isszák a vízcseppeket.
A friss tej ismeretlen itt, hiszen a melegben percek alatt megsavanyodna. Tartósabb a méz. A sűrű mézből üvegtáblákat húznak a mesterek, és az így készült lemezekkel tapasztják be az imaház ablakait. A méhek azonban csak tavasszal láthatók, amikor még van esély rá, hogy nektárra találjanak. Ismert állat még a hangya, a kandírozott patkány és az énekesmadár. A kisebb madarakat száraz lopótökben tartják, amire sűrű sorokban kis nyílásokat vágtak, hogy gyönyörködni lehessen az ugrándozó állatkában. Csak a szép tollazatú talpas tyúknak jár ki a vesszőből font kalitka. A kalitkák akkorák, hogy az állat éppen guggolni tud benne. Az emberek fantáziaszegények, el sem tudják képzelni, hogy a madár futkosni meg repülni szeretne.
Fontos nyersanyag a gyapjú, a kóc és a rongy is. A zsiradékok nagy részét hagyományos módon a juhok farkából nyerik. A farok ezen a vidéken vastagra hízik, és ahogy a juh legel, a földet éri. A levágott farok olyan, mint a teli tömlő. Felakasztva lóg a falakon, és noha hamarosan rohadásnak indul, a benne lévő faggyú még sokáig használható marad. Legfeljebb avasodni tud, mert a zsír örök.
A nehéz levegőt a vendéglőből kiáradó égett olajszag és füst teszi még sűrűbbé.
A tömbbé tapasztott birkahús lassan forog a tűz közelében, miközben a pörkölődő masszán sárga zsírcseppek kapnak lángra. Olajos veríték csöpög a tüzet vigyázó férfi homlokáról is. Mögötte, egy rögtönzött kassza mögött ül az üzlet tulajdonosa. Öreg ember már, teljesen száraz a bőre – szőrszálakkal árnyékolt szeméből mintha halszálkák hullanának. Ez az egyetlen csapadék a nyári hónapok alatt.
Valamivel hűvösebb a levegő a régi bazár bolthajtásai alatt. Itt még beszédfoszlányok is hallhatók. Valahányszor fejkendős asszonyok hangja visszhangzik a belső folyosókon, a rőfös idegesen felugrik, odaáll a boltja ajtajába, és mosolyog. Az asszonyok sokáig alkusznak, isszák a rőfös ajkáról a sörbetlevet. Mondják, hogy a régi bazár nyolcszáz éves. Valahányszor egy-egy asszony kilép onnan az utcára, mint megérintett mimózalevelek, megint összeesnek és tovább fonnyadnak bent az árusok.
Szemben van a mosé. Sárgára festett fala fölissza és nem ereszti tovább az imákat. Kis minaret áll mellette, a fedele kékes fénnyel rozsdásodik. Mellette akácfa, amely a porból szív vizet magának, és az éjszaka felhangzó kiáltásokból táplálkozik. Egy lovas kocsi várakozik az árnyékában. A lapos, rövidke jármű deszkáit mesebeli jelenetekkel festették ki, odaliszkokkal és Szindbádokkal. A csillogó színek és a pozsgás formákat sejtető körvonalak a vásári körhinták lovacskáira emlékeztetnek. A kocsi elé fogott ló is hasonló fajta, fából faragott törzsre húzott lakkozott papírmasé. Kicsiny termete alapján persze akár arab telivér is lehetne. Száz évvel ezelőtt még egy bég lovagolt az állaton. Ma egy kamasz hordja a bég bugyogóját, a kelme kifakult. A vastag öv, amelynek az volt a dolga, hogy a bugyogót a derékra szorítsa, már régen elveszett. Egy áruházi nadrágszíj helyettesíti.
Ahogy alkonyodni kezd, az elkallódott öv fénye váratlanul mégiscsak megjelenik az égbolton. Végre visszavonulnak a lángnyelvek – holnap reggelig tűzszünet. A várost koronázó szirtek csúcsán rózsaszín lámpások fénye gyullad ki, és míg lent a völgyben előmászik a pincékből a sötét, fent a hegyek csendesen világítanak még egy darabig. Lassacskán azonban elfogy ez a fény is, és lila árnyék kúszik a bágyadtan foszforeszkáló kövekre.
Ez az a perc, amikor megengedettek a csodák. Mehmed Cselebit látjuk, Bayezid szultán fiát, aki valamikor Amásya városát lakta és híressé tette. Élete azzal telt el, hogy fivéreivel a trónért hadakozott. Alakja most a sziklák árnyékából lép elő. Lenéz a városra. Turbánját bokrokból rakta, köpenyét a napszítta kövek ráncai helyettesítik. Arca fekete. Nyolcszáz év óta harcol testvéreivel, és minden esztendőben újra megöli őket. Vezetése alatt mindennap visszatérnek az elkárhozott lelkek a gyehenna tüzéről – most megértjük, hogy ez a szörnyű átok az, aminek a súlya alatt napközben mélyebbre hajolnak a háztetők. Ilyenkor, estefelé Mehmed Cselebi, a győztes kegyelmet hirdet, és fáradtan behunyja a szemét. Alakja újra kövekké hull szét, fekete arcát fölisszák a bokrok árnyékai.
Mint mikor a kályhára rácsukják az ajtót, azonnal sötétebb lesz. Még nincs hűvös, de máris megtelik a város emberekkel. A maradék fény pontos körvonalakat rajzol a szürkületben, és a száraz formák most tisztán, minden félelem nélkül láthatók. A város lakói kis csoportokba verődve sétálnak a folyóparton – köszöntik egymást, megbeszélik mindazt, amit a meleg napközben szobák csendjébe fullasztott.
A hídra macska fut ki, és az úttest közepén a forró porba dobja magát. Mintha megveszett volna, a hátára pöndörödve nyávog, kurrogva énekel.
Látni, hogy a bég, aki megtalálta a nadrágját és a széles selyemövet hozzá, lóra szállt, és most lassan poroszkálva közeledik a túloldalon. Eközben a folyó vize elnyeli a maradék fényt is, a ló minden lépésére sötétebb lesz valamivel. A lovagló alakból most már csak a kivont szablya föl-fölvillanó fénye vehető ki tisztán. A bég eléri a hidat. A macska nem veszi észre, hogy feléje közeledik, még mindig a porban fürdik, és kirúg a levegőbe. A bég most eléri a macskát, és mielőtt az fölpattanhatna, nyergében előrehajolva megsuhintja a pengét. A kettészelt macska hangtalanul gurul a hídról a folyó meleg vizébe.
Éjszaka van. Egy találkára érkezett asszony beleharap a magával hozott mandulás süteménybe.