Lackfi János

GOMBÁSZÓKNAK VALÓ

Lator Lászlónak

Rejtelmes volt a terv és megigézte,
mondanom se kell, a négy gyereket,
már a „gombaszedő séta” hírére
mind rettentően belelkesedett.

Hat-nyolc család hosszan végigzötyögte
autón kanyarogva a terepet,
az út olyan nagy fák közé futott be
– amilyenek közt addig vezetett.

Hogy mért pont itt, nem kérdte egyikünk sem:
bölcsebbek voltunk ennél és – szülők,
eső sem volt napok óta, a hűsben
mentünk, nem épp gombára készülők.

Lányaimat noszogattam, Dorottya
s Margit lassú, bár nincs gyilkos iram,
nyafogtak, „edzés ez?” meg „hol a gomba?”
– jogos szemrehányás, elismerem.

Annál is inkább, mert ha egyik tényleg
gombát lelt fa tövén, egyéb helyen,
megijedtem, ki tudja, talán mérges,
és elhajíttattam erélyesen.

Már igazán nincs szükség semmi másra,
mint hogy valamit összeszedjen itt
a gyereksereg, s mars gyomormosásra,
hisz kezüket folyton szájba veszik.

Johanna, a kicsi, megmakacsolta
magát a vadon kellős közepén,
kabát-sapkát-cipőt-zoknit ledobva
állt ott – megálltam öltöztetni én…

Fürödtünk még száraz levélkupacban,
vízmosás mélyén, csak Dorottya épp
beütötte szegény egy láthatatlan,
avarban megbújt tönkbe a fejét.

A legnagyobb, Simon szedett csak össze
némi gombát, karján a kiskosár
megtelt mindenfélével, akadt közötte
gomba mellett kő, ág, tücsök-bogár.

Otthon azután könnybe lábadt szemmel
lázongott, mert kidobtam álnokul
mindent. „Hát akkor minek szed az ember?…”
Nem bölcsködtem, hogy… azzal is tanul.

Hisz tényleg, gombászó kirándulásra,
minek is járunk mind, mi, emberek,
ha úgyis kukába szórja utána
ki-ki, amit útján összeszedett?