Hadas Miklós

AZ ÉLET ÉS A FAGYOS UDVARLÁS*

Adalékok a nők testhasználatának társadalomtörténeti vizsgálatához

„A városligeti tó jege ma fővárosunk téli társas életének lüktető főere. Itt találkozik a város egész társadalma, az előkelő főranguak csakúgy, mint a szerény polgári osztály. Az egylet kapui mindenki előtt megnyitvák. A díjak olyan mérsékeltek, hogy még a kevésbé tehetősek is megfizethetik. […] Az egylet szocziális téren is teljesít hivatást. Külön jégpályát tart fenn a tavon a szegény néposztály részére, a hol néhány fillérért, sőt ingyen, bárki korcsolyázhat.”
(Márkus Jenő: A Budapesti Korcsolyázó-Egylet negyvenéves története, 94.)

A korcsolyasport elterjedése
A Pest-Budai (majd Budapesti) Korcsolyázó Egylet 1869 decemberében alakul, első tagjait többnyire a főrangú világból toborozva: „A lelkes választmány (tagjai) sorra járták az előkelő családokat, kérlelve a szülőket, hogy leányaikat engedjék korcsolyázni. Törekvésüket siker koronázta! A legelsők között mindjárt báró Eötvös József volt az, a ki két leányának erre az engedélyt megadta. Ettől kezdve a fiatal bájos bárókisasszonyok mindennapos vendégei a jégpályának. Ezzel a játszmát megnyerték! Néhány nap alatt egész sereg szebbnél szebb fiatal hölgy és leányka lepte el a tó jegét s a bájos hölgykoszorú csakhamar nagy társaságot vonzott maga köré. Egymás után léptek be a tagok sorába: az Andrássyak, az Apponyiak, a Batthyányiak, a Czirákyak, az Esterházyak, a Karácsonyiak, a Károlyiak, a Keglevichek, a Szápáryak, a Zichyek, a főrangú világ köztiszteletben és szeretetben álló tagjai, a közélet kitűnőségei és a polgári családok hozzátartozói.” (Márkus, 17.)
A harmadik téli szezon közepén a korabeli újság cikkírója kijelenti: „A Budapesti Korcsolyázó Egylet tagjai oly ügyes propagandát tudtak csinálni a sport e testet-lelket üdítő nemének, hogy ma már az egylet síma jégpályája légyottja a fővárosi közönség azon részének, melyet egyébkor csak a zártkörű táncvigalmakon és nagy hangversenyekben szoktunk együtt látni.” (Vasárnapi Ujság, 1874. január 18.) Az évtized végére előáll az a helyzet, amellyel kapcsolatban az egyesületi évkönyv imigyen fogalmaz: „A főváros lakossága hamarosan meggyőződött arról, hogy egy ilyen egyesület létezése társadalmi szükség, mert kitüzött czélját főleg a téli társasélet istápolása, fejlesztése képezi egy olyan élvezetes, szemet-lelket gyönyörködtető, nemes sport művelése és terjesztése útján, mely egyesíti magában a kellemest a hasznossal: a szórakozást a testedzéssel! […] Az állandó csarnok, a megnagyobbított jégpálya, a létesített technikai és egyéb kényelmi berendezések nagyban előmozdították a további fejlődést. Kifejezésre jut ez különösen a tagok számában, mely az 1879/80-iki tizenegyedik idényben 2423-ra szaporodott.” (Márkus, 30.)
A nyolcvanas évek közepén pedig Halifax, a Porzsolt-féle Képes Sport-naptár anonim szerzője már magabiztosan vetheti papírra: „Minden testgyakorlat közt nálunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek, melyben a nők mint férfiak egyforma kedvvel vesznek részt. Tekintetbe véve korcsolyázó sportunk ifjuságát, az eddigi eredményekből hatalmas életet jósolhatunk neki. A korcsolyázás, mint mulatságos testedzés, első helyen áll a sportban. Hisz már az első pár tétova lépés után a korcsolyázó nem igen gondol a testedzésre, hanem csak mulatság kedvéért megy a jégre. […] E sportnak erősítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet. […] A műkorcsolyázásnál már nem az a fő, hogy ki mennyire és mily gyorsan tud tova haladni, hanem hogy a jégen a lehető legtöbb gyakorlatot ki végezi. Szemben a távkorcsolyázással – mint közlekedési móddal – a korcsolyázást művészetnek tekinthetjük. […] Ezek már nem tisztán erőmutatványok, sem kötött mozgású tornagyakorlatok, hanem a korcsolyázó kedélyhangulatát is kifejező kellemes mozdulatok, melyeknek mérlegelésére nemcsak szakképzettség, de szépérzék is kell. […] A műkorcsolyázásban a fővárosban és vidéken igen sokan vannak, kik a külföldiekkel is versenyre kelhetnek. Különösen sok a fővárosban a nők közt a jeles korcsolyázó.” (114–117.)
Halifax nem túloz, amikor azt állítja, hogy „minden testgyakorlat közt nálunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek”. A Képes sport-naptár tanúbizonysága szerint ugyanis 1886-ban legalább nyolcvan korcsolyázóegylet működik már az országban. „Tornaegyletből” ekkortájt hatvan-hetven, az összes többi (általában valamilyen „athletikai clubnak” nevezett) sportközösségből pedig mintegy negyven-ötven van Magyarországon. A ténylegesen korcsolyázók száma azonban magasabb az egyletekbe tömörültekénél, hiszen e sport egyleti tagság híján, sőt egylet megalakítása nélkül is űzhető a városi és falusi befagyott vizeken. Emellett a hetvenes-nyolcvanas évek két nagy gyűjtősportjának, a tornának és – főleg – az atlétikának művelői a szorosan vett tornán és atlétikán kívül egyéb sportokkal is foglalkoznak – köztük a korcsolyázással is (mint ez a budapesti korcsolyapályák alábbi fölsorolásából is kiderül). Jellemző, hogy Molnár Lajos 1879-ben megjelentetett Athletikai gyakorlatok című művében a korcsolyázást magától értetődően az atlétika részeként tárgyalja: „Ez a müvészet egyike amaz érdekes mulatságoknak, hol az ember a természeti elemek és erők által eléje tett akadályokkal harczol s azokon győz. A viz, mely első tekintetre arra látszik rendelve lenni, hogy az emberi mozgásokat akadályozza, segédkezet nyujt épen a mozgást nagyobb könnyüséggel végrehajtani. Alig boritja be fagy a mélységet gyönge kéreggel s már a csalárd felületen lebeg az ember.” (Molnár, 180.)
A Herkules egyik 1888-as száma további bizonyságát szolgáltatja annak, hogy e sport akkorra már valamennyi társadalmi csoportban elterjedt. Porzsolt Gyula, a cikk szerzője az alábbi tizenhat (!) korcsolyapályáról tud Budapesten:
„1. A »Budapesti korcsolyázó-egylet« városligeti régi korcsolyapályája. E gazdag egyletben már 3000-en felül állanak a tagok, főrangú, gentry, bankár és hivatalnoki elite közönségünk cremjével. Villanyfény, naponként katonazene, livrés inas és korcsolya-kötő sereg, korcsolya-palota, kényelmes buffet, melegedő szalonok, jeles elnök, erélyes választmány és buzgó igazgató, gyönyörű hölgy közönség: ime rövid vonásokban első egyletünk.
2. Ugyanezen egyletnek 20,000 frton felüli költséggel a városligetben berendezett mesterséges jégpályája. Tán nagyobb versenyeinkre fogjuk használni. Szebb és nagyobb a bécsinél, de a jég képzéssel és csarnok épitéssel elkéstünk.
3. A városligeti tó bérleti jégpályája. Az egyleti pálya tőszomszédságában jó karban, zenekarral. Olcsóbb mulatság, a kisebb iparos és kereskedő világ kedélyes találkozó helye.
4. A városligeti tó 2-ik olcsóbb bérleti jégpályája a plebs és az apró szentek részére igen alkalmas.
5. Az állatkert jégpályája. Festői környezet, olcsó korcsolyázás, jó jég, közepes publikummal.
6. A Nemzeti torna egylet jégudvara. Mesterséges kis pálya, leginkább a mágnás ifjúság tanuló helye, ügyes vezetés, teljes kényelemmel, zene nélkül.
7. Az Orczy-kerti bérleti jégpálya. Igen jó karban tartott jég, kezdetleges ruhatár. Olcsó, de regényes helyen tartott korcsolyázás. Kisebb versenyekre igen alkalmas, zene nincs.
8. Botánicus kerti tó. Zárt pálya, mely nagyobb társaságot igényelne.
9. A városligeti »Gólyán« túl fekvő jégtermelő mező. Tükör sima szabad pálya, nagy evolutiókra és privát trainingre alkalmas.
10. Kőbányai korcsolya tó. A helyi sportkedvelők kedvencz és jó karban tartott bérleti pályája.
A Duna jobbpartján:
11. Az I-ső kerületi polgárikör jégpályáján. Legkitünőbb mesterségesen fentartott jég, kényelmes csarnok, szélmentes hely, erélyes igazgató, áldozatkész választmány, kitünő sport szellemű, – intelligens egyöntetü közönség, hó, zene: az igaz jelzői. Mindig első sorba szokta a korcsolya versenyeket rendezni.
12. Ugyanezen kör, téglagyárgödri bérleti jégpályája. Olcsóbb korcsolyázás a budai szegényebb ifjúság részére. Versenyerők képző talaja.
13. A Budai lövészegylet mesterséges jégpályája. Családias jellegű kis pálya, jó jéggel, kitünő buffet, salonok, regényes fekvés, zene és rendes omnibus közlekedés van.
14. Az Ó-budai torna-egylet jégpályája. Igen látogatott víg pálya, zenével, jó verseny anyaggal, néhány év alatt erős egyletté növi ki magát a jégen is, ép úgy erős a tornacsarnokban.
15. Az összekötő vasúti híd mellett fekvő bérleti jégpálya. Hatalmas jégmező, kitartó versenyekhez legjobb trainirozó hely, nehéz közlekedéssel.
16. A soroksári ág nyilt jégvonala. Korcsolya kirándulásaink egyetlen gyönyörű helye, sűrű korcsma állomásokkal.
És végül 17-ik leghatalmasabb és »nemzetközileg« szabad korcsolya pálya fog valószínűleg feltárulni előttünk, ha a mi bájos, szőke Dunánk egészen be fog fagyni. Az lesz aztán az élet és a fagyos udvarlás, – a jobb- és balparti szép világ korcsolya-versenye.” (Herkules, 1888. január 15.)
Figyelemre méltó, hogy az első pesti egylet létrejöttét követően – szemben a korábbi (elő)sportokkal, a lóversennyel, vívással, evezéssel, gimnasztikával és tornával – nem csupán a két legjelentősebb vidéki településen (Kolozsvárott és Pozsonyban), hanem a kisebb városokban is rövid időn belül megalakulnak az új divatnak hódoló közösségek: a hetvenes években mintegy tizenöt-húsz, a nyolcvanas években hatvan-hetven új korcsolyázóegyesület jön létre országszerte. (Köztük olyan kisebb településeken is, mint Dés, Déva, Ditró, Ipolyság, Jászárokszállás, Körmöcbánya, Kunszentmiklós, Lőcse, Medgyes, Nagykálló, Nagykőrös, Orosháza, Sümeg, Torda, Zirc.) Az évkönyvek beszámolói szerint ezek működésmódja és a helyi társas életben játszott szerepe lényegében azonos a mintaként szolgáló pesti egyletével.
Szegeden például 1873-ban alakul korcsolyázóegylet. Az egyesületi évkönyv szerint „a korcsolyázó-egyesület a város egyik igazán nevezetes társasági tényezőjévé vált s e fontos hivatását ez időtől évről-évre, minden más szegedi egyesületet túlhaladva, hasznosabban és kellemesebben igyekezett és igyekszik betölteni. A »jégen« aztán ismerkedési ünnepélyeket tartottak, majd itt beszélték meg az egyesület fejlesztési-ügyeket s főleg a jégpálya használatára mielőbb gyakorlati szabályok hozattak be. A bájos hölgyvilág rendkivüli igyekezetet tanúsitott a kezdet nehézségein túlesni, mi a minden délután 2 órától 5 óráig kitartó szorgalommal folytatott gyakorlatok után meglepő gyorsan sikerült is. […] Az 1875-ik évben már az állandó korcsolya csarnok fölépítését is elhatározta s november folyamán ugyanezen évben föl és építtette egy helybeli vállalkozóval. Ekkor már az egyesület vezetői között két hölgyet is találunk: Enyedy Lukácsné, Zsótér Ilka úrnőt és Hódy Kornélia úrhölgyet, társasági életünk legtevékenyebb, legélénkebb és legszellemesebb hölgyeit, kik közül az előbbi a választmány első hölgytagjává, az utóbbi pedig az egyesület pénztárnokává választatott meg. […] 1878-ban […] az egyesületi élet kiváló lendületet nyert az által, hogy alelnökké: Enyedy Lukácsné úrnőt választották meg, majd hogy a tisztikar és választmány felerészben hölgyekből állíttatott egybe. […] Nagy ünnepélyek voltak a jégen, harsogott a zene, ezeren meg ezeren hullámzottak a tópartján a nézők; a korcsolyázóknak a százakra menő serege egy örökké mozgó tarka vegyületben czikázott mint a kaleidoszkóp képe. […] A világraszóló árvízveszedelem természetesen a város egyetemleges elpusztítása folytán kihatott az egyesület életére is; azonban itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a város újjáébredésének első társadalmi aktiója a korcsolyázó-egyesület megalakulása volt az 1879-ik évi november hó 9-én.” (Kovács János, 10–16.)

A korábbi embersportok versus korcsolyázás
Ahogy talán az eddig leírtak alapján is érzékelhető, a műkorcsolyázás megszületéséről és elterjedéséről beszámolni jóval egyszerűbb feladat, mint mondjuk a gimnasztika vagy a torna esetében. És valóban: e sport kapcsán a nagy szakállú és szigorú tekintetű férfiak nem folytatnak végeérhetetlen küzdelmeket egymással a fontos pozíciók betöltéséért, nem lobbiznak parlamenti képviselőknél és minisztereknél, nem óhajtanak a nemzet számára hosszú távú oktatási vagy gazdasági programokat kidolgozni. Vajon mivel magyarázható a műkorcsolyázás gyors elterjedése és zavartalannak tűnő sikere a dualista monarchiában? A válaszokat a korcsolyázás és a korábban intézményesült (elő)sportok összehasonlításából kiindulva próbálom kifejteni.
Természetesen a különbségek ellenére a műkorcsolyázás néhány lényegi sajátosságát illetően megegyezik a korábban elterjedt embersportokkal. A víváshoz, evezéshez, gimnasztikához és tornához hasonlóan az új sport tökéletesen illeszkedik a civilizációs/modernizációs folyamat fő trendjébe, hiszen a művelésével járó erőszakot és kockázatot szintén minimálisra igyekszik csökkenteni. Abban is azonos a többi sporttal, hogy képviselői – az „ép testben ép lélek” ideológiája alapján – a gyakorlást és a tanulást elkerülhetetlennek tartják a megfelelő tudás elsajátításához. A Sport-naptár szerzője is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „e sportnak erősítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet”. (Ugyanakkor, mint látni fogjuk, a korcsolyázás propagálói kevésbé hangsúlyozzák az ideológiai szempontok fontosságát. E jellegzetesség különösen jól érzékelhető a túlideologizált gimnasztikához és tornához képest.) Az öt sport további közös vonása, hogy a demokratikus működés föltételeit inkább garantáló, nyitottabb egyesületi formát, nem pedig a kirekesztésre hajló, arisztokratikusabb klubformát választják működésük keretéül. (Hadas, 2000, 2001a, 2001b, 2002a, 2002b, 2003.)
Van három olyan sajátosság, amelyik a műkorcsolyázást a vívástól és az evezéstől elhatárolja, míg a gimnasztikával és a tornával közös nevezőre hozza. Pontosabban szólva: e sajátosságokat illetően a műkorcsolyázás radikalizálja a gimnasztikával elkezdődő, majd a tornászattal kiterebélyesedő civilizációs folyamatot. Mint tudjuk, a vívás során a libido dominandi ősi késztetésein nyugvó (zéró összegű) harc (zéró összegű) szimbolikus küzdelemmé stilizálódik; a csolnakázásban először nyílik lehetőség arra, hogy az idomított állatok helyett az idomított (azaz edzett) emberek versengjenek egymással – önnön verejtékük révén. E két sporthoz képest a gimnasztika és a torna abban jelent újdonságot, hogy ezek nem csupán a harc, hanem a versengés elemeit is igyekeznek kiiktatni repertoárjukból. Nos, e tendenciát radikalizálja a hetvenes években elterjedő műkorcsolyázás, mivel a versengésnek azokat a kivételes formáit is mellőzi, amelyekre a tornászat olykor még lehetőséget biztosít.
E megállapítás kapcsán ajánlatos válaszolni három fölmerülő ellenérvre. Joggal vethető föl ugyanis: a tornászat sem mentes a versenyelemektől, mivel a tornaegyleti tagok (vagy a gyerekek a testgyakorlati foglalkozásokon) gyakran az atlétika keretébe tartozó sportágakat is űznek: ugranak, futnak, dobnak-vetnek, és eredményükkel mások megelőzésére törekednek, azaz versengenek. Másrészt: kétségtelen, hogy a szorosan vett műkorcsolyázásban is megjelenik a verseny. Harmadrészt: köztudomású, hogy a korcsolyázásnak két formája létezik, a mű- és a gyorskorcsolyázás. Márpedig ez utóbbi példaszerű versenysport, akárcsak a futás, a kerékpározás vagy az úszás, melyek célja, hogy egy adott távot minél rövidebb idő alatt tegyenek meg. A gyorskorcsolyázás és műkorcsolyázás kettősségéről egyébként az egyesületi évkönyv is beszámol: „A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején, a technikai szellem térhódításával a korcsolya is újjászületik s magára ölti mostani tökéletes alakját. […] Íme egyszerre kifejlődik a sport, egyfelől a gyorskorcsolyázás, másfelől a műkorcsolyázás, az előbbi a férfias erőnek és kitartásnak egyik próbája és fokmérője, az utóbbi meg a testi ügyességnek és kecsességnek egyik kifejezője és művészete. Majd 1892-ben bekövetkezik a nemzetközi korcsolyaszövetség megalakulása s ott lerakják alapjait az új sport szakszerű művelésének és fejlesztésének. Innen kezdődik a korcsolyázásnak, mint sportnak, a története s ettől kezdve látjuk a főleg szórakozás czéljából alakult korcsolyaegyleteket a korcsolyázásnak nem csupán mint testedző mulatságnak, hanem egyúttal mint sportnak a szolgálatában.” (Márkus, 97.)
Ez mind igaz. Ha azonban az idő múlásának is kellő jelentőséget tulajdonítunk, fönntartható az az állítás, hogy a tornászat és a műkorcsolyázás mindinkább a versengés kiiktatása felé halad. Ami ugyanis a hatvanas években még elképzelhető a tornaegyleti kirándulások alkalmával, az egy-két évtizeddel később egyre kevésbé valószínű: a tornászat bevonul az iskolába, ahol túlnyomórészt nevelési, testfejlesztési, közösségszervezési célokat igyekszik szolgálni (Hadas, 2002b, 2003). A kikristályosodott (s így ideáltipikusnak tekinthető) tornászat – akár a német, akár a svéd változatában – egyértelműen versengésellenes. A nyolcvanas évektől a különböző tornaegyletekben művelt sportoknak pedig már édeskevés köze van ahhoz, amit Bakodyék a hatvanas években elképzeltek. (Jelzésértékű, hogy a Ferencvárosi Torna Club vagy az Ujpesti Torna Egylet nevének hallatán valószínűleg igen kevesen fognak a tornászatra asszociálni – teljes joggal!) A gyors- és műkorcsolyázásra vonatkozó ellenérvekre is az idő múlásának figyelembevétele révén válaszolhatunk. A Budapesti Korcsolyázó Egylet évkönyve szerint a nemzetközi korcsolyaszövetség 1892-es megalakulását követően „kezdődik a korcsolyázásnak, mint sportnak, a története”. Azaz: több mint húsz év telik el az első korcsolyaegyletek megalakulásától (valamint az Eötvös-féle népiskolai törvény meghozatalától) számítva. És gondolatmenetünk szempontjából most éppen ez a lényeg: a hetvenes évek elején egy olyan új sport terjed el Magyarországon, amelyet húsz évig nem versengésként, hanem kizárólag „szórakozásként” és „testedző mulatságként” művelnek. A kilencvenes években kétségkívül bekövetkező változások (amelyek jelei más sportokban is érzékelhetők lesznek) pedig nem a műkorcsolyázás szorosan vett gyakorlatából, hanem külső tényezők hatásából fakadnak.

Népsport és esztétikum
Amennyiben tehát e sportokat ideáltipikus állapotukban hasonlítjuk össze (ennek érdekében a hetvenes-nyolcvanas évek műkorcsolyázását, a nyolcvanas évektől kezdődő iskolai tornászatot és a kilencvenes évektől művelendő gyorskorcsolyázást ajánlatos figyelembe venni), pontosan érzékelhetjük, hogy a műkorcsolyázás nélkülözi a versengés elemeit. Azaz: úgy viszonyul a versengéshez, miként annak idején a gimnasztika és a torna viszonyult a harchoz: kiiktatja azt. A gimnasztikában és a tornában ugyanakkor megmarad egy kiskapu a versengő késztetettségek kifuttatására, amelyek idővel vagy elfojtódnak (emez elfojtás intézményesítésére az iskolai testnevelés-oktatás kínál majd keretet), vagy más versengősportok kiélésében törnek utat maguknak (ez történik akkor, amikor a tornaegyletekbe tömörült felnőttek atletizálni, kerékpározni vagy éppen futballozni kezdenek).
A műkorcsolyázás gyakorlatában e kiskapu eltorlaszolódik. Helyette viszont olyan nagykapu nyílik ki, amely a korábbi (elő)sportokban alig kiélhető tevékenységi körök és beállítódási minták kibontakozása számára nyit teret: azáltal, hogy a műkorcsolyázás lényegét művészetként határozzák meg – emlékezzünk csak Halifax föntebb idézett szövegére! –, az új tevékenységet kiemelik az izzadságszagú versenysportok alacsonyabb presztízsű kategóriájából, és egy magasabb rendű szférában helyezik el. Ami az akadémiai vívásban, majd később a dísztornázásban még az adott sport művelése szempontjából többé-kevésbé periferikusnak számít, az a korcsolyázásban a tevékenység lényegi eleme lesz. Az esztétikai-spirituális szférában a műkorcsolyázó nem önmagában, hanem – miként a színész a színpadon – más szereplők társaságában jelenik meg.
Ez a színházmetafora arra is alkalmas, hogy átvezessen bennünket a gimnasztikát, a tornát és a műkorcsolyázást közös nevezőre hozó második sajátossághoz. A korábbi (elő)sportok megkülönböztethető egyének individuális jellegű szabadidős tevékenységei. A párbajozót (vagy a vívót), akit saját büszkesége és felelősségtudata késztet arra, hogy fölvegye (vagy odadobja) a kesztyűt, a társaság tagjai ismerik. A lóversenyező mágnások saját lovukat futtatják, és a saját pénzüket teszik kockára – amúgy pedig ők is közismert személyiségek. Ugyanez vonatkozik a vadászra is. A vaddal szembekerülve saját életét teszi kockára – persze ezáltal hírnevét is öregbíti. A csolnakázó is saját presztízsét növeli (vagy csökkenti), amikor egy versenyen hajóba száll. És kétségtelen ugyan, hogy az evezésben egyre gyakrabban fordul elő, hogy a résztvevők párosban és csapatban is összemérik tudásukat, ám ők is elkülönült és megkülönböztethető individuumokként ülnek a hajókba.
Ezzel szemben a gimnasztikai és tornaegyletekben, majd az iskolákban névtelenek tömegei vesznek részt a foglalkozásokon. Azáltal pedig, hogy a testgyakorlatot kötelező tárgyként is előírják az elemi iskolákban, s ily módon népsporttá, azaz olyan tevékenységgé teszik, amit elvileg bármelyik gyerek (ráadásul bármelyik némber!) is művelhet, e sport elveszíti maradék megkülönböztető jellegét is. Szimbolikájában az egyén a nagy egész apró alkotóelemeként, illetve elemeire tagolt, gépszerűen működő lényként van jelen: gondoljunk csak a német torna gúlaalakzatai által sugallt nemzetképre vagy a svéd torna testmasina-metaforájára (Hadas, 2002b)! A tornászatban mindenekelőtt éppen a versengés hiánya akadályozza meg, hogy hősök vagy karizmatikus személyiségek emelkedjenek ki a sokaságból. (Legalábbis addig, amíg meg nem születik a műkorcsolyázáshoz hasonlóan átesztetizált és a pontozóbírák segítségével versenyszerűsített versenytornázás.)
A műkorcsolyázás szintén népsport, amelyet valamennyi társadalmi osztály tagjai művelnek: lényegében bárki ott lehet a jégen. Ám míg a tornászó fiatalok a tornatanító utasításainak engedelmeskednek (illetve az előtornász által bemutatott gyakorlatokat hajtják végre), azaz alárendelt hatalmi helyzetben vannak, addig a korcsolyázók szabadon cikáznak a jégen, s a közösségben elfogadott közlekedési és etikettszabályok betartásán kívül nincsenek alárendelve egy közvetlen felettes akaratnak. A tornászat és a korcsolyázás közötti további eltérés, hogy a testnevelőórákon a fiúk a lányoktól elkülönítve végzik a gyakorlatokat. És ha esetleg mégis koedukált foglalkozások volnának (mivel a nemek elkülönítésének nincsenek meg a tér- és időbeli föltételei), a fiúk és a lányok más és más gyakorlatokat végeznek. Ezzel szemben a korcsolyapályán a férfiak és a nők nemcsak hogy együtt vannak jelen, hanem lényegében ugyanazt csinálják! És ez az a pont, amely átvezet a tornászat és a korcsolyázás közötti harmadik közös vonáshoz.

Nők a nyilvánosság fényében
Tudjuk, hogy a tornászatban már a nők is aktívan részt vesznek (Hadas, 2003). A korcsolyázás e tekintetben is a tornászathoz hasonlít. Azt is tudjuk: a gimnasztikát és a tornát férfiak találják föl férfiak számára; a nők csak később kapcsolódnak be e sportok művelésébe, nem kevés gondot okozva ezáltal a férfiaknak. Ezzel szemben a műkorcsolyázásban az első pillanattól kezdve jelen vannak. Míg tehát az egyik esetben a nő járulékos tényező, a másikban lényegi, nélkülözhetetlen tartozék. Mindebből pedig a tornászat és a műkorcsolyázás számos további eltérése is eredeztethető: ez az a sajátosság, amelyben a korcsolyázás a legradikálisabban viszi tovább a gimnasztikában elkezdődő és a tornászatban kiterebélyesedő folyamatot.
A gimnasztikát a korabeli pedagógusok „a fiatalsági öröm köntösébe burkolt munkának” tekintik. A tornászat képviselői szerint a testet „uralni, legyőzni” kell, hogy az ember „az élet minden körülményei között helyt tudjon állni”: ezért a kikristályosodott torna „nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni […] nem annyira a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára”. (Kmetykó, 1928: 103.) Nos, a korcsolyázásban szó sincs az ilyen komoly, felelősségteljes, örömtelen, kötelezően végzendő, átideologizált, jövőben megtérülő szimbolikus profittal kalkuláló, nemzeti küldetéstudattal áthatott munkáról és küzdelemről! Az új divat felszabadultan komolytalan, örömteli, szabadon választott, ideológiamentes, jelenre irányuló, apolitikus szórakozás és társasági időtöltés. Ha tetszik, a tornászat nehézkes férfiasságával szemben könnyedén nőies. A korabeli sportlap lényegre törő megfogalmazása szerint: „megszokott és találó hasonlat szerint nem is tekintjük a jégtükröt másnak, mint a báli padló helyettesítőjének. A nők élénkítik fel e sportot, és inkább társadalmi, mint testedzési szórakozás nálunk a korcsolyázás”. (Herkules, 1888. január 31.) Vagy ahogy az egyleti évkönyv írja: „Sorjába rendezték a különféle ünnepségeket, a közkedvelt uzsonnákat és társas-korcsolyázásokat. Az ünnepség fénypontja Jackson Haynes fellépése volt. A műkorcsolyázás atyamestere két izben, 1871. évi január hó 6-án és 8-án mutatta be közönségünknek csodálatraméltó művészetét s izléses mutatványai köztetszésre találtak. Az ő meghívása az akkori választmány sportérzékéről is tanuskodik, mert fellépése nemcsak szórakozásul, hanem egyuttal ösztönzésül szolgált a sport fejlesztésére. A látottakon okulva és tapasztalva, a korcsolyázók körében hamarosan tért hódítottak a különféle tánczok s a jégpálya valóságos tánczteremmé alakult át. Egyik a másikát tanította a keringőre, az indulóra és a franczia négyesre. Ezt tánczolták a legnagyobb előszeretettel.” (Márkus, 19–20.)
Akár metaforikusan is értelmezhető, hogy a tornasport az idő előrehaladtával fokozatosan bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos tornatermek falai közé. Ezzel szemben a korcsolyapályák mindvégig jó levegőn, szabad téren, természeti környezetben találhatók. S míg a tornászat inkább a szürke és egyhangú hétköznapokhoz kötődik, addig a korcsolyázás az ünnepnap kivételességének élményét nyújtja: maga a vigalom, a farsangi mulatság, a vidám társasági kokettéria. Miként az is metaforikusan fogható föl, hogy a sötét, homályos, nem nyilvános (s ezért kukucskálásra csábító) tornacsarnokokkal szemben a korcsolyázás és a hozzá kapcsolódó rendezvények a világosságban, a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva zajlanak: „Ma úgy rögtönözve oly gyönyörű ünnepély folyt le ott künn a jégen, mely valóban ritkítja párját. Pontban 4 órakor jelent meg Coburg herceg szeretetreméltó nejével, s míg a népszerű herceg korcsolyázva vegyült a közönség közé, addig a hercegnőt kényelmes karosszéken tolta ma kizárólagosan Rohonczy Gida, ki a lovagi szolgálatot végezte. […] Alkonyatkor felgyúlt a hat villamtelep, s átható fényével a liget többi részeit koromfekete sötétségbe borította. Közben-közben csinos, selyemből készült léghajócskákat eregettek a levegőbe, mindannyit az ingyenes közönség zajos éljenzése által kísérve. Tulajdonképpeni pointje a mai napnak mégis a grand quadrille volt, mely pontban 7 órakor vette kezdetét. […] A négyest száz pár táncolta, akárcsak Európa termében. A colonne! – vezényszóra a villamostelepek egyszerre kialudtak. Koromsötét lett a pálya, de csak egy pillanatra, mert egyszerre felgyúltak a zöld, piros, fehérszínű görögtüzek, melyek a liget közepén a kis hídon s az ennek közelében felállított kis álbarlangban égtek.” (Pesti Hirlap, 1883. január 22.)
A korcsolyázásból egy boldogabb kor, de legalábbis egy boldogabb társadalmi állapot fölszabadult szelleme árad. Egy olyan koré és egy olyan társadalmi állapoté, amelyben végre nem kell harcolni a szabadságért, hiszen a szabadság jelen van már – ha másképp nem, épp az ilyen egyszerű örömök formájában. S ha a jég csalárd felületén sikló hölgyek és urak józanabb pillanataikban tudják is, hogy ez az állapot bizonytalan, efemer, délibábszerű (földhözragadtabban: tudják, hogy bármelyik pillanatban hasra eshetnek), a műkorcsolyázás iránti általános nyitottságuk és fogékonyságuk – Szegedtől Székesfehérvárig és Szegszárdtól Szászrégenig – mégis félreérthetetlenül jelzi, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon az élmények keresése immár nem csupán az arisztokrácia dologtalan osztálya, hanem az egyre jelentősebb társadalmi súllyal rendelkező polgárság számára is képes lehet életvitel-szervező elvvé válni. A korcsolyázásban nincs semmi görcsös, feszes, erőszakolt, kényszeresen heroikus jelleg. Nincs benne önelnyomás és elfojtási késztetettség. (Egy vulgárpszichoanalitikai értelmezés számára látványosan fölkínálkozó elem, hogy első egyesületüket, a Nemzeti Torna és Tűzoltó Egyletet a szükségleteiket elfojtó tornászok a tüzet elfojtó tűzoltókkal együtt alakítják.) Ez már a jobb világ, a szebb élet igézetében létező, örülni is képes emberek közösségi tevékenysége, amelyben a kötelességek helyett a szórakozásé a vezető szerep.
A korcsolyázás hedonisztikusan megemelkedett, látványos, színházszerű tevékenység; nem a jövőre, hanem a jelenre irányuló sport. Nem a késleltetettségi kondicionáltság rabságában (pozitív megfogalmazásban: a jövő bűvöletében) létezőké, hanem azoké, akik a jelenben szeretnék szükségleteiket kielégíteni. Vagy egy kicsit óvatosabban fogalmazva: a korcsolyázás elsősorban azoknak a modern embereknek a sportja, akik – annak ellenére, hogy életüket túlnyomórészt a jövő felé fordulva töltik – olykor már nem tagadják meg maguktól a jelen gyönyöreit sem. És a korcsolyázás az a sport is, amelynek gyakorlati művelése során visszavonhatatlanul intézményesülnek és nyilvánossá válnak a nőhöz, a nőiességhez kapcsolódó korabeli képzetek.
Ebből fakadóan a nők – persze a társadalmi súlyukból adódó korlátok között – szerepet kapnak az egyletek vezetésében is. A szegedi egyletben egy „úrhölgy” az egyesület alelnöki rangig is eljut. A Budapesti Korcsolyázó Egyletben ez a súly némileg kisebb: „Az egylet élén a pártfogó, az elnök és alelnök állottak. Ezeket a közgyűlés választotta és pedig a pártfogót három évre, az elnököt és alelnököt egy évre. A választmány összesen 20 tagból állott. […] A választmány mellett eleintén még egy hat tagból álló hölgy-választmány működött. Ennek a feladatát az ünnepségek, az uzsonnák és társas összejövetelek rendezése képezte.” (Márkus, 82.)
A nőnevelő tornászat a női egészséget kívánja fenntartani, a női testet szeretné „valóban szép alkatúvá tenni”. A „gyengébb nem” tornászatáért felelős komoly férfiak a testi és természeti mivoltában meghatározott nőt egy átmoralizált és átesztétizált ciklikus kozmológiába, egy kvázi isteni eredetű világrendbe illesztik, „összetartott, kikerekített, önmagába visszatérő vagyis rhytmusos” mozgások végzésére idomítják, mégpedig végső soron egy hosszú távú cél, az „ét s tejszervek” s különösen a „méh-gyümölcs” „nagyobb fejlődését” elősegítendő (Hadas, 2003). Nos, mindama tevékenység, amely a nőnevelő tornászat során még a jövőbe projektálva, erősen átbiologizált, átideologizált és átmoralizált formában, ám a tényleges praxist illetően a kíváncsi férfitekintetek elől rejtve végeztetik, a műkorcsolyázás napi gyakorlatában már megszabadul az ideológiai sallangoktól, és a hétköznapok esztétikai jelenségévé egyszerűsödve jelenik meg. A korcsolyázás során nem az a lényeg, hogy milyen lesz a nő, akinek méhében majdan a mag megfogan, s a gyümölcs növekedésnek indul; nem az számít, hogyan borul virágba majdan a magyar hon, hanem az, hogy kire is veti pillantását a piros kalapos hölgy, aki éppen most, ebben a pillanatban kecsesen siklik a jég csillogó felületén.
A piros kalapos hölgy – a férfivágyak tükreként – már nem csupán csábítani és táncolni kíván a jégvilági társaságban, hanem önmagát megmutatni: az őt szemlélő kívül- és bévüllállók voyeurizmusának kielégítésére is vágyik. Azaz: nemcsak élményt akar szerezni magának, hanem látvánnyá is szeretne válni. Erre minden föltétel adott, hiszen a jégpálya társas színpada az a nyilvános városi tér, ahol a nők és a férfiak immár együtt és egyidejűleg élhetik át az alanyiság és tárgyiság bizsergető létélményét. Azt
az állapotot, amelyet tiszta, határeseti formájában a Bécsből érkező Frey Lipóték jégrevü-bemutatója példáz: „Négy óra előtt egész sereg mindennemű és rangú kocsi hajtott ki a ligetbe, s a kiszállitott közönség csakhamar elfoglalta a csarnok minden részét, s a szabadon hagyott jégpályát várva nem annyira a már jól ismert Frey mutatványait, mint inkább annak feleségét, kinek művészi korcsolyázásáról szemtanúk és a lapok útján már oly sok szépet hallott. A mutatvány négy részre volt osztva, kétszer lépett fel Frey egyedűl és kétszer feleségével. A zene kezdetével, kevéssel négy óra után Frey Lipót repült ki egy colossalis erejű ívvel, utána csinálta a legnagyobb biztossággal műgyakorlatait. Köztük a négylépésű walczert, az ötszörös előre befelé kezdett Spiarelét, a hatlépésű walczert, a holdat befelé. Rövid szünet után a zene tánczdarabot játszott s a közönség rokonszenves tüntetése közt jelent meg a Frey pár. […] A legszebb látványok egyike volt e két műkorcsolyázónak mutatványa, azt, a mit a tánczról szépet és művészit elmondunk, itt a jégen teljes valójában mind kivíve láttuk, a legszigorúbb kritika sem talál tánczukban semmi kivetni valót, a sima salon parkettje nem méltóbb a tánczhoz, mint a jég, tánczukban a legszabatosabb összetanulás mellett a kellem és elegáns izlésre valló művészi figurákat láthattunk.” (Herkules, 1888. február 15.)
A Frey házaspár a publikum vágyainak olykor levegőbe emelkedő, olykor két lábon sikló inkorporációja; mindenki hozzájuk hasonló tökéllyel szeretné táncolni a „hatlépésű walczert”, a „holdat” vagy a „spiarelét”. S hogy ez a vágy hamarosan cselekedeteket szervező erővé is képes válni, annak bizonyítéka az évkönyv alábbi részlete: „az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport; megkezdik a rendszeres traininget s annak vezetésére Frey Lipótot, a neves osztrák mestert szerződtetik”. (Márkus, 101.) E kontraktus megkötése pedig egyúttal ama globalizációs folyamat jelzéseként is fölfogható, mely a XIX. század utolsó évtizedében ellenállhatatlanul tör át a nemzetállamok határain, s melynek részeként megszületik az olimpiai mozgalom, sorban alakulnak a nemzetközi sportszövetségek. Ekkortól már évente tartanak nemzetközi versenyeket. A magyarok – Budapesten kívül – főleg Bécsben versenyeznek, de indulnak Prágában, Davosban, Berlinben, a Csorba-tónál, Szentpéterváron és Stockholmban is.
„A nemzetközi korcsolyaszövetség s hatása alatt az 1893/94-iki idényben […] a választmány kiküldi kebeléből a sportbizottságot. A bizottság megalakítása nagyban átformálta az egylet működését. Most már nemcsak a tagok szórakoztatásában merül ki kitüzött czélja, hanem ott látjuk a komoly sport szolgálatában. Kezdeményezőként lép fel ezen a téren s átvéve hazánkban a vezetést, rövid idő alatt megteremti a magyar korcsolyasportot, és azt olyan szinvonalra emeli, melyet ma európaszerte elismernek. […] Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport. […] Január hó 26-án, a huszonötéves jubiláris ünnepségek keretében, az egylet rendezésében folynak le Európa bajnoki versenyei s az általa első izben kiírt nemzetközi gyorskorcsolyázó és páros versenyek. […] A biráló bizottság a bécsi Hügellel és a müncheni Fuchssal szemben Földváry Tibornak itélte oda Európa az évi műkorcsolyázó bajnoki czímét. A legszebb kitüntetés a mi egy versenyzőt érhet!” (Márkus, 101–103.)
A hetvenes-nyolcvanas évek korcsolyadivatja annak a folyamatnak az indikátora, amelynek során a modern kor intézményei újabb és újabb területeket, tevékenységformákat, társadalmi csoportokat és beállítódásmódokat kebeleznek be, majd alakítanak át. Jelen esetben a korábban elsősorban a nőkhöz kötődő, általuk hordozott és kifejezett beállítódásformák bekebelezése történik. E folyamathoz természetesen idő kell, hiszen a folyamat részévé váló társadalmi csoportok diszpozícióinak átformálása nem megy egyik napról a másikra.
A modernitás (azaz a kapitalizmus) nem csupán oly módon épül ki, hogy megteremti, szabványosítja és generalizálja a piaci viszonyokat, hanem azáltal is, hogy az egyes létszférákba beépíti azokat a strukturáló elemeket, amelyek a modern társadalom működéséhez nélkülözhetetlenek. Ennek során az embereket saját, szűkebb életvilágukban diszpozicionálisan is alkalmassá teszi arra, hogy bekapcsolódjanak a kapitalista világ rendszerébe (illetve a kapitalista világrendszerbe). Azaz: a rendszer működésének logikája rátelepszik a részszférákra is; annak tagjait – így, az idő elérkeztével, a nőket is – fokozatosan átalakítja. (Habermasszal szólva: a rendszer behatol az életvilágba.) Ezáltal természetesen a rendszer is megváltozik, hiszen korábban nem létező elemeket kell integrálnia.
A korcsolyázás elterjedése a hetvenes években egy olyan folyamat megbízható indikátora, amelynek során a magánszféra (és fő lakója, a nő) egyre nagyobb része válik publikussá, és ezáltal bekerül a modernitás expanziós mozgásának erőterébe. A „villamtelepek” fényében csillogó jégpálya a (fő)úri szalonok „báli padlójának” popularizálódott utóda, amelyet előbb a polgárság, majd a „plebs” tagjai is birtokba vehetnek. Ami korábban szűkebb körben, a kastélyok áthatolhatatlan falai között zajlott, fokozatosan kikerül a nyilvánosság polgáriasuló tereibe, ahol – az általános teatralizáció részeként – a kívülállók kíváncsi tekintetének is tárgya lesz. A rendies minták alapján létrehozott közösségekbe fokozatosan behatolnak a piac szervezőelvei: belépődíjakat szednek, a befolyt összegből beruházásokat végeznek, építkeznek, terjeszkednek, mindig nagyobbat, többet akarnak. Más szóval: a korcsolyázóegyletek vállalkozásokként kezdenek működni.
Láthatjuk tehát, hogy a privát szféra nyilvánossá válása együtt jár az esztétikum piacosodásának folyamatával. Tudjuk: a műkorcsolyázás a pontozóbírák közbeiktatása révén válik versenysporttá. Nem nehéz fölfedeznünk a párhuzamot a pontozóbíró és az egyéb szférák egyre nagyobb tekintélyre szert tevő ítészei között. És hogy ez a szaktekintély az egyes önállósuló társadalmi mezőkben az értékelő-osztályozó szakembereknek mekkora ön- és felelősségtudatot képes biztosítani, azt jól példázza az alábbi, Gyulai Pállal kapcsolatos anekdota: „Az ötvenes években került föl Gyulai a »vadregényes fenyvesek honából« Budapestre. […] Éles kritikáival egyszerre figyelmet keltett, többek közt Tompának és Erdélyinek is neki vágott s lekorpázta őket álnév alatt kiadott rosz verseikért. Állandó veszőparipája azonban Tóth Kálmán volt, kin minden kinálkozó alkalommal ütött egyet. Tóth végre megunta a dolgot, és barátai biztatására rá akarván ijeszteni Gyulaira, párbajra hivatta. Mindnyájan előre nevettek, miként fog Gyulai meghátrálni és »pater, peccavi«-t mondani nagy szánom-bánommal, azonban elszámiták magukat, mert a »kicsi bors« bebizonyitá, hogy azért mégis erős. A párbaj megtörtént pisztolylyal. A véletlen, mert Tóthnak nem volt szándékában az, hogy kárt tegyen a mérges kis »nyilas«-ban (ez volt Gyulai jele), azt akarta, hogy Tóth golyója Gyulai ballábába furódjék, Gyulai fájdalmasan eljajdult s fölkapta meglőtt lábát s a másikon ugrálva, kiáltá Tóth Kálmánnak: – Jól lősz, jól lősz, de azért mégis rosz verseket irsz.” (Kacziány, 163–164.)
Az esztétikum piacosodása persze nem függetleníthető a modernitás kívülről ér-
kező expanziójától, mely a versengés elemeit mintegy rákényszeríti az egyre inkább piaci logika alapján működő szférákra – így a sport világára s benne a sportegyesületekre is, amelyek ezáltal egyre kevésbé maradhatnak egyszerű baráti és társasági közösségek. A sportok esetében a különböző nemzetközi szövetségek és grémiumok közvetítésével lendülnek működésbe azok az új erők, amelyeknek hatására olimpiákat, világbajnokságokat – és ezek sorában természetesen sztenderdizált gyors- és műkorcsolyázó versenyeket is – rendeznek. A globális erők a nőket is beszippantják, egyúttal megteremtvén annak a föltételét is, hogy a „gyengébb nem” képviselői fokozatosan a világrendszer cselekvő alanyaivá válhassanak.


Irodalom

Hadas Miklós (2000): A párbaj és a vívás. Café Bábel, 2000/3.
Hadas Miklós (2001a): Kis traktátus lovakrul és emberekrül. Holmi, 2001. május.
Hadas Miklós (2001b): Lovak a csolnakban. Replika, 43/44. 2001. június.
Hadas Miklós (2002a): A gimnasztika, avagy „a fiatalsági öröm köntösébe öltöztetett munka”.
Korall, 7/8. 2002. március.
Hadas Miklós (2002b): A tornászat avagy a testhasználat államosítása. Szociológiai Szemle, 2002/3.
Hadas Miklós (2003): A nőnevelő tornászat. Iskolakultúra, 2003/1.
Kacziány Géza (1889): Hires magyar párbajok. Kohn fivérek kiadása.
Kovács János (1891): A Szegedi Korcsolyázó-Egyesület évkönyve. Szeged, Endrényi Lajos nyomása.
Márkus Jenő dr. (1909): A Budapesti Korcsolyázó-Egylet negyvenéves története (1869–1909).
A BKE kiadása.
Molnár Lajos (1879): Athletikai gyakorlatok. Gr. Esterházy Miksa (viator) czikkeivel bővitve.
A szerző tulajdona.
Porzsolt Jenő és Kálmán (1886): Képes Sport-naptár az 1886-ik évre. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvény-társaság.