Bányai János–Menyhért Anna

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Esterházy Péter: Javított kiadás
Magvető, 2002. 281 oldal, 1990 Ft

I

DERŰ VIGASZ NÉLKÜL

Néhány hónappal a Javított kiadás megjelenésekor tapasztalt meglepetés (hitetlenkedés, döbbenet, kárörvendés) elhalkulása után – minthogy kiderült: a Harmonia caelestis fiktív apahőse a regény fiktív világán kívül, az életben, a valóságban ügynök volt, éveken át jelentett mindent, amire a hivatal kíváncsi volt, a hivatal meg mindenre kíváncsi –, amikor már tehát remélhetőleg nem a szenzációval fűszerezett skandalum íze miatt olvassák a Javított kiadás-t, fel lehet tenni, mert már nem korai, azt az egyébként elkerülhetetlen kérdést, hogy mi is a Javított kiadás? Elbeszélés, vagyis fikció, netán dokumentum? Regény vagy „jegyzőkönyv”? Függelék a Harmoniá-hoz? A Harmoniá-ban elbeszélt fikció valóságalapú helyreállítása? A regénnyé formált történelem szembesítése a regényen kívülivel? Egy másik vagy második életrajz? Azaz szavak, kontra valóság? „Alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig csak a szavakhoz kellett” – írta bele Esterházy Péter a könyvbe a maga dilemmáját, ami egyformán vehető a fiktív elbeszélő és a valóságos utód dilemmájának is. Csakhogy igazságtalan a szerzői önértelmezés, és téves a dilemma is. Mert sem a Harmonia, sem Esterházy korábbi művei nem tekinthetők csupán a szavakhoz való alkalmazkodásnak és a Javított sem csupán a valósághoz való alkalmazkodás. De azt hiszem, a legnagyobb tévedés mégis ez a „csupán”, ez az egészében sem így, sem úgy. Mert nem vezet belőle út sem az irodalom, sem a valóság, sem a fikció, sem a történelem felé. Valamerre pedig a Javított kiadás értelmezésével mégis el kell indulni.
Aligha tagadható természetesen, hogy a nem mindig igazságos és csak nagyon ritkán igazi irodalmi érdeklődést mutató emberi kíváncsiság vitte közel az olvasót a Javított kiadás-hoz, és akár azt is feltételezni lehet, utólag a Harmonia caelestis-hez is. Felmerül a könyv egyik helyén, már egészen a vége felé, hogy „a Javított kiadás miatt megutálják a Harmonia caelestist”, és nagy szomorúságára olvasót veszíthet az író. Az olvasói tapasztalatban összefonódott a két könyv, összetartozásuk valóban nem vitatható. De hogy az egyik miatt megutálhatják a másikat? Mégis, ennek ellenére érdemes arra (is) gondolni, hogy legfeljebb az egymásutániság, az egymásrautaltság, a tematikus átfedések indokolják a két könyv összetartozását az olvasói tapasztalatban, eltérő irodalmiságuk azonban el is választja őket egymástól. És nem is akárhogyan. A Harmonia regény, regénynek is íródott, fikció tehát, a fikcióértés minden árnyaltságával együtt, a Javított viszont, a regényhez csatolt „melléklet”, első látásra dokumentum, az apa ügynökmúltját dokumentáló szöveg, amit még az is megerősít, hogy napló formájú, ha a naplót is a dokumentumpróza körébe soroljuk. A Javított kiadás akár a Harmonia „utónaplójának” is tekinthető, hiszen szövegén állandóan átsejlik a regény megírására való visszaemlékezés. Ezt bizonyítják az onnan vett idézetek, nem utolsósorban az a szerzői dilemma, hogy beleíródott-e a Harmonia narratív rétegeibe a későbbi felismerés; az életrajz első megfogalmazásába a második; és szó szerinti bizonyítékok vannak a regényben, hogy ha a szerző nem is, de az „elbeszélő”, a „szöveg” már a regényírás idején „tudott” az apa titokban tartott (nem lektori) jelentésíró tevékenységéről. Ennek megfelelően akár az a feltételezés is megkockáztatható, hogy a Javított a Harmonia caelestis című regény utóéletének regénye. Az irodalmi művek utóéletének „regényét” (és „regényeit”) a sorozatos megértéstörténetek írják, így a Harmoniá-ba foglalt biográfia „javított kiadása” a sok és lehetséges megértéstörténet közé tartozik.
De nyomban felmerül, hogy vajon a Javított kiadás valóban a Harmonia caelestis „javított kiadása” lenne, vagy csak a címében javított, a regényhez képest azonban, bár hozzá tartozik és rá hivatkozik, önálló élete van. És ha van önálló élete a „mellékletnek”, akkor az olvasó nem utálhatja meg a Harmoniá-t, legfeljebb ezt a könyvet, de ezt is csak abban az esetben, ha nem lépi túl önmagát, ha megmarad egy másik mű függelékének, mellékletének.
A Javított természetesen azt is jelenti, hogy valamit helyrehozott, kijavított abban a munkában, ami megelőzi és amire vonatkozik, aminek „melléklete”. Ahhoz persze, hogy bármi helyrehozható, javítható legyen, törölni kell. Kitörölni a hibásnak vagy elhibázottnak vélt szövegrészeket, helyükre igaznak vélt mondatokat írni, amelyekről esetleg egy későbbi adat, ismeret birtokában könnyen kiderülhet, szintén javításra szorulnak. Ezzel a feltételezett javítássorozattal lépésről lépésre hátrálunk ki az irodalomból, mert a javítások által a Harmonia egyre kevésbé „regény”, egyre inkább „valóság”. A Javított kiadás, ha valóban a Harmonia caelestis apaképének és apatörténetének helyreállítása, vagyis az apából való kiűzetés – „kiűzetvén apámból” – története, akkor nemcsak „posztmodern jóhírünknek lőttek”, hanem lőttek az irodalomnak, főként a regénynek is. És azoknak a drága nagynéniknek (?) lesz igazuk, akik szerelmesek voltak a létezett apába, és a könyvet olvasva újra beleszerettek. Mert mintha a könyvben a valóságot olvasták volna. Egy „J.-vel” folytatott esti telefonbeszélgetésben és sokan mások közlésében is az áll, hogy „a könyv emléket állít” az apának, és „ebben a nehéz nagyságban lát” (J. és mások, mindenki más) „valami jóvátételt, hogy apám mintegy helyettük maradt meg stb.”. Ezt a „nehéz nagyságot” tolta el az ügynök apa, amikor – nem derül ki, milyen kényszerből – ráállt a jelentésírásra. „Lehetséges, hogy az a csalódás, amit apám most okoz (az olvasóinak – ezen azért hadd nevetgéljek kicsit), azt megérdemlik? Rájuk fér?” Esterházy a könyv, nem a regény olvasóiról beszél. És később is, amikor a Harmoniá-ból idézve keresi a későbbi felismerések előrejelzéseit, a könyv és nem a regény szót írja: „Lehet, hogy igaza van a könyvnek, és ez minden. S amit most hozzáteszek, az mind nem számít.” Szóhasználatával jelzi a különbséget: a Harmoniá-t könyvként, nem regényként értelmezik, ha az „édesapa” regényhősben a valóságos apát vélik viszontlátni, s a szerző maga is, amikor helyreállításra, javításra vállalkozik, a könyvről, nem a regényről beszél. A könyvnek lehet „javított kiadása”, a regénynek nem. Még akkor sem, ha a Javított-ban leírt szituáció mindenképpen beleszól a Harmonia értelmezésébe.
Az ügynöklét a regényhős létezésének is ténye. De nem változtat a regényhős megítélésén, mert nem róla, hanem a mintájáról derült ki az igazság. A Harmonia nem erkölcsi traktátus. Pedig minden „számít” – „ne reménykedj”. A javítható könyv és a nem javítható regény ebben mindenképpen összeér.
Találkozásukra utalás is történik a Javított-ban: „Most látom, hogy a regényrészleteket ugyanavval a (megkülönböztető) tollal írom, mint az ügynöki jelentéseket.” És abban is, hogy „a regény nyomdai levonatát” „úgy olvasom, hogy a szöveg, mely többet tud, mint én, mit árul el az apámról”. A hermeneutika teóriája ebben az (ön)ironikus beszédhelyzetben úgy botlik meg, hogy közben meg is dicsőül: a regényben – nem a könyvben – benne foglaltatik a javítás narrációja, de erről csak a szöveg (a regény, nem a könyv szövege) tud „többet”, vagyis mindent. Ezért oly fontos a különbségtétel regény és könyv között, ezért oly lényeges, hogy a Harmonia caelestis mindvégig fenntartja, őrzi és ápolja, de közben meg is írja a történelem (a valóság) és a fikció kettősségét, a történelemről azt a látszatot keltve, hogy fikció, a fikcióról pedig azt, hogy történelem. Éppen a fenntartott és megírt kettősség miatt kellett megírni a javítás-könyvet. Ami természetesen semmit sem intézett el. Nem vonta vissza, nem javította ki a Harmonia kettősségét, nem rombolta le a regény apaképét, csak a könyvét tépázta meg, de ott, ahol megtépázta, már egy másik történet kezdődik, a korkép és nem az apakép története. A Javított kiadás nem a Harmonia caelestis című regény tévedéseinek helyreállítása, mert nincsenek tévedései, hiszen szövegében felismerhető az is, amiről keletkezése idején nem lehetett tudomása a szerzőnek, csak a szövegnek – „a szöveg, mely többet tud”, mindent –, hanem a Harmonia caelestis című könyv apaképének árnyalása, a kor (a történelem) kontextusába való (újra)elhelyezése, ami képrombolás ugyan, de nem a kép visszavonása. A Javított kiadás az apából való kiűzetés története. Ilyen értelemben valóban a regény regénye, a regény utótörténete. Esterházy Péter egy helyütt arról beszél, hogy előszót írt „a kádári évekről szóló könyvhöz, a Beszélő évekhez”, és azt írta az előszó végére, hogy „a könyvből kibontakozó történet nem a Kádárkor története, hanem írások róla”. A kádári évekbe helyezett ügynöktörténet nem a regénybeli apa története, bár a regény szövege sejteti, hogy van ilyen történet, hanem írás az apáról, aki ügynök volt egy olyan korban, amelyben csak kevesen úszhatták meg, és nem is nagyon úszták meg az erkölcsi romlást. Nem volt mindenki ügynök, de az emberi életek ideje egybeesett a Kádár-korral, és Kelet-Közép-Európa itt-ott másként nevezett „epochájával”, amely egybeesésnek voltak és vannak is az emberek életében kimutatható következményei. Ezeket a következményeket éli és írja meg a Javított kiadás szerzője, miközben másolja – idézi – az ügynök apa jelentéseit. „Több történet is van, s a történetek arra valók, hogy elmondjuk őket. Ki-ki a magáét, lesz, ami lesz.” Majd ezen is javít valamennyit: „…lesz, ami lesz, hisz úgyis az lesz, ami lesz – remélhetőleg”.
A javítás szó a Javított kiadás-ban új jelentést (vagy csak jelentésárnyalatot) kapott. A könyv szövegében, teljes összhangban Esterházy ismert és sokszor értelmezett elbeszélő eljárásával, a javítás szó idézést, idézetet (is) jelent. Az idegen vagy saját szövegek, mondatok és szavak átírásai, parafrázisai, visszavonásai, kificamításai és ezek sok változata mind sorra az idézés variációja. Csupa csapda, amibe a gyanútlan olvasó rendre beleesik, ettől elbizonytalanodik, néha fel is háborodik, mintha játszanának vele, mintha átejtenék; már nem tudja, hogy akinek a hangját hallja, valóban a saját hangján beszél vagy kölcsönvett és ezen túl még át is alakított, többszörösen idegen hangon. A Javított kiadás is, mint Esterházy más művei – posztmodern módra? hiszen, amióta irodalom van, rejtett vagy jelölt idézet is van – egészében citátumokból épül fel, az idézetek idézeteiből, csupa vendég szöveg a könyv. Az idézés gyakorlata nem tesz különbséget szövegforrások között. Idézésre minden szöveg jó. Valakinek az elejtett mondata, szava, másnak a szakdolgozata, verse vagy regénye, levele, naplója… Az idézés mindent „irodalmasít” pusztán a kontextusváltás cseppet sem egyszerű, de csapdát csapdára halmozó alkalmazásával. A Javított idézésgyakorlatában nem különbözik sem a Harmoniá-tól, sem a Bevezetés-től, sem a Termelési-regény-től. Más szóval mind a könyv egészének szerkezetében, mind bekezdés- és mondatalakításában az idézés különböző – retorikai és stilisztikai, főként azonban dekonstrukciós – alakzatai ismerhetők fel. Olyan erős hangsúllyal, hogy a Javított szerénykedő alcíme szerint „csupán” „melléklet a Harmonia caelestishez”, érvényessége azonban akár Esterházy egész opusára kiterjeszthető. A Harmonia után írott napló egyik első bejegyzésében állnak a következő mondatok: „Én én vagyok. Megértem, hogy van, aki most gyanakszik. Sokat tettem ezért a gyanakvásért, sok munkám fekszik benne. Ez a ki kicsoda, az arc mint álarc, szerepjáték és citatológia, egyáltalán a fikció és valóság határmezsgyéjének fürkészése, ez talán a legjellemzőbb – mim is?, témám?, tárgyam?, képességem? Mindenesetre az évtizedek során – a Harmoniában is – sok csapdát állítottam e tárgykörben az olvasónak. Nem azt mondom, hogy magam estem bele, de ha most egyszer csak az őszinteségre, a személyes, a civil őszinteségemre hivatkoznék, okkal legyintenének.” Nem legyintünk, mi, sokat próbált, csapdamezőkre vezényelt olvasók. Azt „fürkésszük” inkább, hogy az „én én vagyok” egybeesik-e a „civil őszinteséggel”, vagy egyszerűen nincs ilyen egybeesés, mert hol van arra bizonyíték, hogy az „én én vagyok” igazságtartalmához – őszinteségéhez – nem fér, nem férhet kétség. Esterházy Péter szépirodalmi műveibe írt nyelvfilozófiáját, mint Tandori Dezső és sokan mások, Wittgenstein nyelvfilozófiáján művelte ki – innen származtatható a nyelvi bizonyosságban való kételkedése, ami szóhasználatának és mondatformálásának is megkülönböztető jegye. De a „civil őszinteséget”, amire oly lelkesen hivatkozott a Javított kiadás megjelenésekor jött hirtelen recenzióhullám, Esterházy maga vonja vissza, amikor arról beszél, hogy mégsem ír le mindent, ami az eszébe jön, mert „nem is lehetséges”, vagyis válogat, aminek az az eredménye, hogy „minden forma”, vagyis citátum, „csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom, meg azt, ez már következmény, hogy az ún. valóságot tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű”. Ehhez a majdnem patetikus hűségnyilatkozathoz – a valóság választása a nyelv helyett – nyomban helyreigazítást fűz – javítást mellékletként –, teljes összhangban a Javított kiadás felépítésével: „A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból.” A valósághoz intézett hűségnyilatkozat idézetekből felépített (ön)ironikus visszavonása csapdára figyelmezteti a (megint csak) gyanútlan olvasót, a „civil őszinteség”, a „személyes őszinteség” csapdájára. Hiszen azt írja, hogy a „civil őszinteséget” formának választotta, nem másnak. Őszinteség-e még a „megformált őszinteség”, még ha „civil”, akkor is, vagy forma inkább, és csak a formán át közelíthető meg? Amiből megint csak az az elbizonytalanító kérdés következik, hogy mi is az őt megelőző regényhez „mellékelt” Javított kiadás? Naplónak álcázott regény, egy irodalmi (fiktív) apakép lerombolása a létezett apa képével, vagy egyszerűen egy másik regény, egy másik könyv, amelynek mellékletként is van önállósága? A válaszadás azzal a Javított-ba kétségbeesetten bele is írt vakreménnyel sem kerülhető meg, hogy az apa életrajzának ügynökfejezete esetleg csupán irodalmi konstrukció, és hogy netán csak a nyelvben, a mondatokban született meg. Nincs kitérés a valóság elől, még akkor sem, ha az (ön)irónia visszavonja a valóságnak tett hűségnyilatkozatot, és ezáltal helyreállítja az irodalmi közlés sokfelől megtépázott fontosságát a valóság, a történelem, az emlékezet viszonylatában is.
Éppen ezért érdemes a válaszadást a „valóságnak tekintett valóság” idézetformáinak megfigyelésével kezdeni. A valóságosan létező hivatalban négy valóságos dossziéban őrzik a valóságos Esterházy Mátyás, kitelepített gróf, négygyerekes családapa, akinek a Harmonia – többen és többször mondják – „emléket állít”, ügynöki jelentéseit. A Harmonia caelestis szerzője ezekből a dossziékból másolja ki a Javított kiadás színes betűkkel megkülönböztetett mondatait, s ugyanezekkel a színekkel a Harmoniá-ból származó mondatokat, azokat, amelyek közvetlen vagy közvetett kapcsolatban állnak a dossziékban őrzött mondatokkal. Ezek a mondatok szólnak arról, hogy a szöveg többet tud, mint a szöveg szerzője. De nemcsak a Harmoniá-ból, Esterházy más munkáiból is kerültek át ide szó szerinti vagy éppen átírt mondatok. És természetesen mondatok, szavak más magyar és nem magyar írók munkáiból. De mindettől fontosabb körülmény, hogy a Javított kiadás szövege egészében idézet. Erre az egyáltalán nem rejtett poétikai csapdára az Első dosszié című első fejezet első bekezdése hívja fel az olvasó figyelmét. A naplóforma viszonylagos szabadságot biztosít az idézés gyakorlásának. A napló a „civil őszinteség” helye és nyelvi alakzata, személyes, amennyiben mindig a közvetlenségre támaszkodik. Legalábbis az őszinteség és közvetlenség látszatát kelti. Azzal például, hogy mintha nem is közlésre készülne. Meg azzal is, hogy napi, de mindenkor a másolás – az idézés – műveléséhez tartozó eseményeket, történeteket közöl. Beszélgetést a kutatótermi kisasszonyokkal, más ügynökjelentéseket olvasó kutatókkal. Komikus helyzeteket is. Amikor az ügynökjelentések olvasása és másolása közben valaki más, egy idegen szem belepillanthatna az iratokba. Ezek az elhárító és elfedő mozdulatok arra szolgálnak, hogy megőrizzék a személyesség látszatát, ezzel (is) a naplóforma választását indokolva. De a formája szerint naplóként írott Javított kiadás nem naplóregény, sokkal inkább idézetregény, vagy akár idézetnaplónak is tekinthető, hiszen mindvégig az apa jelentéseiből idézett mondatok értelmezéséből és ezeknek a szerző más műveiből, főként a Harmoniá-ból vett mondatokhoz való viszonyításából áll. „De a cetlikből nem mindig látom, hol idézek, hol kommentálok, mindegy.” Az egymásba épített, egymásra idézett, egymást ellenpontozó vagy éppen harmóniába hozó mondatok alkotják tehát a Javított kiadás formáját, határozzák meg beszédmódját és hatását. Ugyanakkor nem semlegesítik, se nem tüntetik el az idézetnaplóba írt személyes dilemmákat és tartalmakat, amelyek mindig kétirányúak. Egyik oldalon az irodalomról, a valóság és a mondatok kapcsolatáról, a formálás igényéről, a fikció és a dokumentum közötti vívódásról szólnak, másik oldalról a „stiláris elbizonytalanodásról”: „azáltal, hogy írás közben morális megfontolásaim vannak, nemcsak, mint rendesen, esztétikaiak, stilárisan elbizonytalanodom”, írja Esterházy, s ezzel mintha mentséget keresne arra, amire nincs mentség, a Javított kiadás formai (stiláris, esztétikai) megoldatlanságaira. Arra a sok bizonytalankodásra, amiről a jelölt és jelöletlen idézetek, a rövidítések és a többszörös zárójelezés „beszél” a könyvben. De hát miből származhatna itt akár stilisztikai, akár nyelvi bizonyosság? Hiszen a Javított kiadás-ban elmondott történet éppen arról szól, hogy nincs befejezett történet, hogy semmi sem végleges. A Harmonia caelestis című regénynek van végleges formája, de a benne elmondott történet nem végleges, folytatódik a mellékletnek mondott könyvben, amely bár betartja Esterházy eddig kialakított és nagyon hatásos narratív eljárásainak maga megfogalmazta és mindközönségesen posztmodernnek szólított szabályait, mégis különbözik a korábbi munkáktól, de nem abban, amit a kukkoló olvasó észrevehetett, hogy lám, a gróf úr besúgó volt, hanem abban, ahogyan a személyes, a civil beszédmód (őszinteség?) feloldódik a formálásban, a nyelvi alapításban, abban az egyszerű tényben, hogy a Javított kiadás éppen citatológiájából, idézetműveleteiből következően irodalom, még ha nem éri is el a Harmonia vagy a szerző más munkáinak teljességszintjét.
De nézzük meg közelebbről a Javított kiadás idézetalakzatait. Először idézetek a négy dossziéból. A könyvnek is négy fejezete van. Ez részben a valósághoz való hűség jele, másrészt az idézetek forrásának megjelölése. Majd az idézetekhez tartozó, a helyszínen, a hivatal kutatótermében készült „olvasónapló” – személyes, civil cetlik – kusza mondatai. Ezeknek rendezése az első másolás – az idézetek idézése –, majd aztán a második másolás újabb idézetláncolata. Nem az idézetek másolása, hanem a másolás mint idézés. Lassú, de véget nem érő eltávolodás a folyamatossá tett kutatótermi döbbenettől és lassú közeledés az el nem érhető irodalmi forma felé. A kétirányú mozgás – távolodás és haladás – zárójelekkel jelölve csődhelyzet. A zárójelek így egyben időt és helyszíneket egyszerre jelölő idézőjelek is. De, említettem már, semmi sem végleges. Ez a kétirányú mozgás sem végleges. Ezért nincs megoldás. A történet nem írható ki az emlékezetből. Nem tartozik hozzá sem kérdés, sem válasz. A Javított kiadás válsághelyzetére nincs terápia. A könyv tartós értéke az apa – egy „létezett személy” – története, biográfiája befejezetlenségének szembesítése a történetmondással, a történet elmondásával és az elmondás következményeivel. Ez a szembesítés is, mint minden más a könyvben, idézetekkel és az idézetgyakorlat eszköztárával történik, miközben azt az alapvető problémát veti fel, hogy „mi köze van regényünk főszereplőjének a valódi, létezett személyhez?” Ez egyszerre és egy időben problémája a már befejezett regénynek, a Harmoniá-nak és az éppen keletkező könyvnek, a Javított kiadás-nak. Amannak azért, mert a regényhőst – ha létezett személynek értjük – ledönti a „szabad vesztes” felemelő talapzatáról, közönségessé teszi a kitüntetettet, mindennapivá a történelembe ágyazottat, emennek azért, mert egy regény és egy regényhős utóéletének regényeként nem lépheti át a megformálás küszöbét, hiszen sokkal tartozik a tényeknek. Nem lesz belőle regény, sokkal inkább lesz a dokumentálástól dokumentálva menekülő vallomás és idézethalmaz, ami azonban éppen befejezetlenségével, köztességével tud hatni. Más kérdés, hogy milyen tartósan. Nem lehet tudni, hogy mit zabál fel a történelem mindabból, ami könyvekkel és regényhősökkel történt. Azt azonban „(elvileg)” lehet tudni, hogy „Közép(Kelet)-Európában az intertextualitás ilyen”. Gúnyos és falánk. Irgalmatlan és kegyetlen.
Ám mégis, mindezek ellenére a mondatok: „én írás közben lényegében csak mondatokra szoktam gondolni, és ez esetben se volt más a helyzet: mondatok, mondatok; mégis”.
Ezért gondolom, hogy csak másodsorban tekinthetők érvényesnek Ezterházy Péter önigazolásként is érthető mondatai: „A Javított kiadásban elmondtam apám (új, javított, rontott, egy másik, a másik) történetét, amely, hogy úgy mondjam, nem jellemző az én édesapámra, nem jellemző a családomra sem, se erre a szűkre, se ama tágra, a történelmire, nem jellemző, vagyis nem reprezentál minket. Ám a történet igenis reprezentálja az 1956 utáni országhelyzetet vagy abból valamit. (»56-ban az ország lerázta magáról a rendszert, mint kutya a vizet, később azonban nem lehetett tudni, meddig tart a kutya s hol kezdődik a víz.«)” A mondatok igazak, de a Javított kiadás nem erről szól. Illetve nem csupán erről. Sokkal inkább arról, hogy „az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs. (?) ”
Az alkotás, a formálás, az idézés kérdőjellel is „derűs”. És éppen azért oly megrázó meg fájdalmas ez a „derű”, mert a „létezett személy(ek)ről” elmondott történet – még egy „Közép(Kelet)-Európa intertextusai” közül – egyáltalán nem vigasztaló. Megértése is derűs és komor egy időben, de az sem vigasztal meg.

II

TRAFIK

Kapott-e R.-né, Üllői úti trafikosnő Bécsben élő (ellenforradalmár) fiától levelet vagy csomagot? Bemegy Esterházy Mátyás a trafikba, elhinti, ki ő (megmondja nevezetes nevét), bizalmat ébreszt, összebarátkozik, megkérdezi. Aztán Csanádi megírja. Jelenti. Megkérdezem X.-től, írt-e neki levelet Y. Aztán megírom
Z.-nek. Ártatlan dolog, mindennapos. Tovább mesélem, amit más mesélt. De Csanádi – és aztán Csanádi olvasói, beleértve a tartótiszteket és az utókor olvasóit is – számára mindennek más jelentése lesz, minden jelentés lesz, pedig csak azt csinálja, bár máshogy, amit amúgy is csinálna. Beszélget és ír. Trafikál.
A Javított kiadás kettős naplóként dolgozza fel azt a tényt, amelyről Esterházy Péter a könyv tanúsága szerint 2000. január 28-án, a Harmonia caelestis-t éppen csak befejezvén értesült: édesapja, Esterházy Mátyás III/III-as ügynök volt. Az apa jelentéseiből idézett részletek úgy is olvashatók, mint egyfajta rekonstruált napló, beszámoló az apának a családja (és a Harmonia caelestis) elől korábban titokban maradt napi tevékenységéről, amelyből, mint előhíváskor a negatívon, kirajzolódik egy másik, addig ismeretlen, rejtett arca; a fiú, a szerző olvasó- és írónaplójából pedig megtudjuk, hogyan olvasta végig és jegyzetelte ki az apa 1957–1980 között írt jelentéseit tartalmazó négy dossziét, hogyan kommentálta a jelentéseket, saját jegyzeteit és értelmezte újra az új információk fényében a Harmonia caelestis édesapámját és a saját múltját.
A kötet egymást követő szegmentumokban, párhuzamosan tárja elénk a két „naplót”, így kerül az apa egy-egy jelentése – egy-egy napja – a fiú egy-egy napja mellé. A különböző részeket hol egy jelentés dátuma vezeti, hol pedig a megírás egy adott napjának dátuma. Ily módon is és különböző írásképbeli elemek segítségével is (a jelentések, az ezekhez a tartótisztek és feletteseik által fűzött kommentárok és a Harmonia caelestis-ből származó idézetek rozsdaszínű szedése, valamint a különböző zárójelek alkalmazása) élesen elválasztódik egymástól saját szöveg és idézet és ezáltal az idő különböző síkjai is: a barnásvörös szövegrészek mintegy a múltat jelölik, vagyis az új helyzetben már érvényesnek nem mutatkozható korábbi énhez tartoznak, egykori meggyőződésein nyugvó identitásának szétrombolódását dokumentálják, a jelenbeli én pedig az ebben az új időszámításban adott időkeretek között a jelen különböző fázisait is elválasztja egymástól: „” (13.)
Az idegen szöveg idegen testként való kiütköztetése, a nyelvek elhatárolása úgy is érthető, mint valamiféle kapaszkodás a saját és az idegen, a jelen és a múlt elválaszthatóságába, mint az olvasó-író én körülhatárolhatóságának, érintettségében való mégis intaktságának biztosítéka, s mivel – a szövegszerveződés gyakorlatában legalábbis mindenképp – a korábbi Esterházy-művek intertextuális, jelöletlenül idéző praxisától ez gyökeresen különbözik, a trauma nagyságának, az ént ért csapás súlyosságának a változást tematizáló explicit megnyilvánulásokkal („életem utolsó régi csütörtökje” [10.], „Nem tudtam, hogy ez életem utolsó olyan pillanata, amikor úgy örülhetek, ahogy tudok, ahogy én tudok…” [7.]), az önreflexív panaszokkal („Vélhetően nem csak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy nagyon másképp, »messzebb« vagy »messzebbről«” [16.]), a könyvben a bánat indexeiként „k”-val és „ö”-vel jelzett könnyek és önsajnálat számos előfordulásával egyenrangú bizonyítéka.
Az „amikor kiderült” traumájának leírása (Az első dosszié című fejezete eleje [13–37.], amely a dossziék kinyitásával, az én számára kereteket teremtő munka – a másolás és kommentálás – kezdetével zárul, és ekkor vezeti be Esterházy a „k” [34.] és „ö” indexet is [37.]), ahogy erre a könyv maga is többször utal, egészen más, mint amit Esterházy Péter irodalomként általában csinálni szokott. Itt ugyanis egyszerűen leírja, mit érez, hogyan vergődik, megírja az érzelmeket, a törést, azt, hogy ezentúl másképp lesz, mert nem lehet már az, akinek eddig gondolta magát. („Úgy éreztem, feloldódom a levegőben, hogy szétfolyok, hogy nem vagyok…” [13.]) Beleírja magát a bánatba és a fájdalomba, s miközben azt fejtegeti, elvesztette régi énjét, megszületik az új, aki majd máshogy érti az így újraértett régit. („Életemben először tehetetlenségből írok. Megyek, amerre az iratok vezetnek, aztán lesz, ami lesz.” [17.]) Az érzelmek megírásának olyan formációja ez, amely tudatában van annak, hogy azok nem az írás, a beszéd előtt léteznek, az én nem kiírja őket magából, nem kifejezi őket, hanem közéjük íródik, a traumákban, a hasadásokban. A könyv nem elhanyagolható érdeme, hogy – hiszen Esterházy kánoni rangjánál fogva minden, amit leír, jelen pillanatban megingathatatlanul irodalom – ezzel az első résszel teret is nyit valaminek, ami az utóbbi időben – többek között éppen az ő életművének hatása nyomán – a magyar irodalomban nem volt divatos.
Másfelől, ha jól értem, ez a könyv azt (is) akarja, hogy beszéljünk, írjunk – írjak, én is, személyesen, és más is, személyesen – róla, és így arról, amiről szól. („Én a felejtés ellen dolgozom. Nem azt akarom, hogy elfelejtsék a Papi ügyét, hanem hogy megjegyezzék. Bocsánatot se akarok. [Ha kéne, térden állva esdekelnék. Ha ez volna a megoldás.] Hanem mit is? Hát… hogy valahogy az egész látszódjék. Hogy van, ami van, és ez van, az derült ki, hogy ez van.” [71.]) Hogy ne csak az olvasás, a hallomás, a gondolkodás, hanem az írás, a megszólalás révén és árán is legyünk – személyesen – érintettek. Nem lehet véletlen, hogy a kritikai visszhang első hullámának írásai közül nagyon sok nyíltsággal, személyességgel és referencialitással reagál a nyíltságra, személyességre és referencialitásra: a különböző szerzők utalnak saját életük nehéz helyzeteire, kríziseikre, saját apjukra, anyjukra, bátyjukra,1 visszakeresik, mit is csináltak ők éppen „akkor”, avagy összefüggésbe hozzák magukat a könyvben leírt konkrét helyzetekkel.2
A Javított kiadás egyik fő célja eszerint, hogy olvasójában a személyes érintettség állapotát kiváltsa. Ezt bonyolult, sőt rafinált módon éri el. Amikor ugyanis Esterházy apja jelentéseivel dolgozik, olvasóként, kritikusként, értelmezőként viselkedik, végigköveti azokat a fázisokat, amelyek során az apa kezdeti ellenállásából előbb ellenkezés, majd beletörődés, utóbb együttműködés, sőt készséges és aktív ajánlkozás lesz, és ahogyan ez a jelentések megfogalmazásában, nyelvében tetten érhető: „Eddig egyébként nem veszélyes. Láthatóan ügyel, hogy kizárólag azt mondja, amit úgyis tudnak.” (41.); „Szóval vannak találkozók. Lett vele foglalkozva…” (42.); „Ez a gondolatjeles közbevetés nem lépés egy »mi« felé az »ők«-kel szemben? Nyomják, nyomja magát bele, centiről centire a szarba.” (69.); „ez már az együttműködés egy új szintje!” (78.); „A buzgó mócsingja! Megint egy szint: aktív, első ízben nem sodródik, nem elszenved (s úgy alakít), hanem tevőlegesen alakít, akar. Egy munkatárs. Itt először tudatosan kolléga.” (84.); „Jajjaj: attól tartok, költségtérítést kaptunk.” (88.); „Értékelés: Ügynök jelentése javult, mert korábban sokkal rövidebb formában írta meg jelentéseit. Szerintem is javult, életesebb lett, színesebb, mintha a fogalmazás (bizony, teremtés!) örömét éreznők! […] Megjegyzés: Ügynök magatartásában változás tapasztalható. Nagyobb ambícióval végzi feladatát, mint korábban.” (138–139.); „Már az érzéseinkről is beszámolunk?” (145.); „Kis cédula »Feleségem rokonai«, mindenki ott van […]. Terjed a gazság.” (149.); „Vagyis már lehet lakásra vinni.” (156.); „Lassan már élvezi is; újabb szint!” (158.); „Ez bizony az elhárítás. Lassacskán kémmé avanzsálunk.” (177.); „1975. V. 21. Megint egy év. Adta: Csanádi fn. Tmb. Most először tmb, titkos megbízott. [Tmb. az az, aki elvi meggyőződésből teszi, az ügynököt azt vagy kényszerítik, vagy megfizetik. Szóval már nem kell kényszeríteni…]” (260.); „Tiszta őrület, apám mint potenciális doppelagent! Támadólagos magatartási vonal, szép nyelv, a (hideg) háború nyelve… Ez már más szint, másik osztály…” (265.)
E munka révén képes Esterházy egyszerre fenntartani és némiképp eltávolítani személyes érintettségét oly módon, hogy egyrészt az olvasó számára, azáltal, hogy miközben megmutatja, milyen módon olvas, a jelentések részleteit és a saját kommentárjait azok másságát megőrizve (még az íráskép színében is) megkülönbözteti, felkínálja a részvétel, a saját értelmezés lehetőségét, másrészt azonban a személyességet voltaképpen beírja a reflexiók, kommentárok hálózatába. Eközben a traumát a különböző, számára korábban is és a Harmonia caelestis-ben különösképpen fontos problémák – a szavak, a fikció és a valóság, a történelem, a múlt és a jelen, az igazság, hazugság, őszinteség, illetve én (szerző) és szöveg, ügynök (jelentésíró) és jelentés viszonya – újraértelmezése mentén megfoghatóvá és értelmezhetővé teszi, hogy aztán az „elrendezetlen én” (47.) újrarendeződhessen. Az olvasó képes végigkövetni az értelmező munka állomásait, képes átérezni a döbbenet, a csalódás, a kiábrándultság, a keserű belenyugvás és tennivágyás állapotait, sőt azt is látja, ahogyan Esterházy magatartása (amely a gyászmunka jellemzéseinek is megfelel) voltaképpen – bár más értelemben – egy bizonyos szintig követi, szinte másolja az apáét: az ellenkezésből a munka során kooperálás, a szövegekkel való termékeny együttlét alakul ki, majd végül az „Igent mondok a világra” (231.) következtetésében rejlő elfogadás. A Harmonia caelestis olvasója – és a Javított kiadás olvasási utasítása szerint („Szeretném, ha ezt a könyvet kizárólag az olvasná, aki már a Harmoniát olvasta.” [5.]) lehetőleg legyünk is azok – azt is érzékeli, mekkora a változás a két könyv apaképe között, és ezáltal a fiú – és a szerző – érzéseit még inkább megértheti. Ugyanakkor egy dolgot a könyv énje nem oszthat meg olvasóival: nevezetesen azt az elháríthatatlan érzelmi tudást, hogy a személy, akiről szó van, az apja, az élet, amiről szó van, az ő élete, az ő életük. Ez a tudás más számára nem adott, nem átadható, és a könyv erre nem is törekszik, annál inkább arra – és a megjelent kritikákból látszik, milyen nagy sikerrel –, hogy olvasóiban saját problémáikat idézze fel, hogy azok ezt a történetet a saját életük viszonylatában értelmezzék. Esterházy nem megosztani akarja, ami vele történt, nem azt akarja, hogy az ő helyzetébe képzeljük magunkat, hanem hogy a sajátunkba. Nem azt várja, hogy vegyük le a válláról a terhet, hanem hogy helyezzük a saját vállunkra – de mint saját terhet: „a történelmi felelősség nem elvont, hanem személyes”. (273.)
Azért is sikeres ez a stratégia, mert kivédi azokat az esetleges ellenérzéseket, amelyek a túlzott azonosulásból következnének, és amelyek a Harmonia caelestis (édesapámjának) egyes olvasóinál felszínre is kerültek.3 Ezek a kritikai megfontolások pedig a Harmonia caelestis történelemképével kapcsolatban kerültek fel, ezért is fontos tehát, hogy a Javított kiadás éppen a történelem értelmezésében tér el számottevően a Harmonia caelestis-től. A személyesség ilyen közvetítettsége ugyanis azt eredményezi, hogy míg Esterházy a múltat a Javított kiadás előszavában leírt kiindulóhelyzetben olyan hatásként értelmezi, amely iránt az egyén figyelmességgel tartozik („állampolgári, demokratikus kötelességemnek is tartottam – ha nem is a múlt tisztázását, de az esetleges akták megtekintésében megnyilvánuló figyelmességet a múlt iránt” [5.]), addig a könyv végén már arról beszél, „mi annak a következménye, hogyha érintjük a történelmet”. (271.) Itt tér ki arra is, amit a Harmonia caelestis mulasztásának tart: „Igen ám, de a könyv nemcsak a család történetét meséli, hanem az országét is. Ez érthető, hisz nem akármelyik családét meséli, hanem épp egy »reprezentatív családét«, egy ún. történelmi családét. Így gabalyodunk bele a történelembe. A család úgymond személyes története látszólag nem tartalmazza azt, ami a történelmi történetében benne van, és – természetesen – a könyvnek ezt a történetet kell elmondania. »A történelem nemcsak a te családod története, hanem az enyém is. Hol az én családom története?« Itt van tehát egy hiány, amit nem lehet egyszerűen úgy megválaszolni, hogy most ez a történet van elmondva, és nem egy másik. Mert egyrészt mért (hisz ez döntés kérdése), másrészt csak egy egész történetet lehet elmesélni, vagy ha nem, akkor erről is beszélni kell (vagy hallgatni, de jelezni az okot).” (272.)
A Javított kiadás újragondolja a Harmonia caelestis-nek azt az elképzelését, amelynek értelmében a jelen uralja, sőt elfedi, felemészti a múltat, aminek következtében az egyénnek lehetősége nyílik, ha nem is a múlt tetszőleges – vagyis akaratlagos, irányító – használatára, de saját céljaira való alakítására igen: „hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív… és csak azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltamat, én – aki olyan vagyok, amilyen most vagyok – kisajátítom önmagam. Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak. (Nagypapa mondása.)”4 Esterházy Mátyás sorsának történelmi kontextusban való értelmezhetősége így nyer új megvilágítást. A Harmonia caelestis-ben bukott arisztokrata („Apám élete visszatért egy rendesebb kerékvágásba. […] Apám ekkor lett igazán magányos. […] Nem az az igazi magány pillanata, amikor állt a dinnyeföldön, paraszt a parasztok között, rémülten pillantva a kamerába, hanem ez a mostani. Ahogy az országnak, neki sem maradt más, csak a jelen, és ehhez a magányhoz semmilyen módon nem volt szokva, ehhez a történelmi magányhoz, amely azonban fondorlatosan az ő személyére vonatkozott, az ő testére szabta az Úristen, és ha belepillantott e magányba, a mindent fölzabáló jelen tükrébe, akkor ez a tükör csupán egy negyvenforma férfit mutatott, egy született valakit, aki nincs sehol, nem ért el sehová, nincs, vagy van, de minek.” [HC, 695–696.]), akit a jelen megfoszt történelmétől – ebben az összefüggésben (és elnagyoltan, természetesen) a könyv olvasható akként is, mint amely az így megkonstruált történelemvesztett apa emez állapotát közelíti meg többféle módon is: a kárpótlás (elő- és saját történetének megírása), az (ön)igazolás („édesapám” megsokszorozódása és szóródása-eltűnése térben és időben), az értelmezés (történelmi folyamatok és a pszichológiai szempont) igényével egyaránt –, és ezért emberi bukása paradox módon – hiszen éppen a személyes sorsában, a családi életében vétkes vagy gyenge – nem személyes, mert külső oka van, nevezetesen a történelem, a körülmények. A Javított kiadás-ban az apa bukása éppen azért személyes, mert külső oka van, nevezetesen a jelenben megmutatkozó történelem. Ez a bukás azonban – de nemcsak mert sokakat érinthet/érintett –, már nem arisztokratasors vagy -sajátosság,5 egyénivé válik, egyéni sorssá a történelemben, nem pedig történelmi sors az egyénben. Így máshogy talán jobban látszik a történelem is, nem mint a jelen által elfedhető múlt, de mint amiben megmutatkozik a jelen, és mint ami megmutatkozik a jelenben. A személyes érintettség megírása végül tehát a történelem általi érintettség észleléséhez vezet. Ez az egyik dolog ebben a könyvben, ami a mai Magyarország olvasói számára különösen fontos lehet, és, ellentétben egyes megszólalók véleményével,6 nemcsak a koruknál fogva érintett generációk, hanem a fiatalabbak számára is – „…ez ránk is vonatkozik”. (175.)
A személyesség kérdése alkotástechnikai problémákat is folyamatosan felvet: „alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett”.7 (6.) Valóság és fikció a Javított kiadás elmélkedéseiben olyan oppozícióként tételeződik, amelynek első tagja az igazsággal és az őszinteséggel, míg a második a szavakkal, a nyelvvel és a hazugsággal kerül kapcsolatba, így pedig, érdekes módon, a nyelv úgy kerül szembe a valósággal, hogy az én-szöveg-valóság viszonyrendszerben az én a szöveg-énnel lesz azonos, aki eddig a valóságon uralkodott, rajta pedig a szöveg. („A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát: eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. Eddig én nyomtam le az olvasó torkán azt, amit akartam, én voltam az úr, a valóság csak cifra szolga.” [22.]) A megváltozott helyzetben az én a valósághoz méri szövegét, és ez számára a szavak, a nyelv mint kontextus és mint támasz elvesztését jelenti. A „valóság” nyelvi természete azonban talán nem hagyható itt figyelmen kívül. Amikor Esterházy azt mondja, „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom, meg azt, és ez már következmény, hogy az ún. valóságot tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű” (67.), vagyis hogy az őszinteséggel együtt jár a valóságnak mint referenciának a felerősödése, akkor e mögött az a feltételezés rejlik, hogy az őszinteség nem esztétikai és ezért nyelven kívüli kategória. „A személyes őszinteség nem szépségképző. A szövegnek van őszintesége, nem a szerzőnek… Az kit érdekel?! Aztán tessék: itt pacsmagolok a saját őszinteségemben, váratlanul ebből dolgozom.” (90.) A szöveg eszerint akkor is őszinte, ha a szerző nem az.8 Az viszont, hogy a szöveg fiktív igazsága a szerző őszinteségétől független, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a személyes őszinteség szembe kell hogy kerüljön a fikcióval, pontosabban, az őszinteség nyelviségével. Talán ezért is konkludálhat a könyv ahhoz a sajnos kevéssé kifejtett állításhoz, hogy „Az őszinteség használhatatlan kategória”. (252.)
Ha őszinteségen ebben a kontextusban a (egy) szerzőnek a saját magáról szóló beszédét, önmaga megírását értjük, és ha ez az adott helyzetben a szembesülés igényével is együtt jár, azt is mondhatjuk, hogy egy beszélő – és a szövege – talán akkor is őszinte, ha ennek nincs tudatában. („Most látom, hogy a regényrészleteket ugyanavval a [megkülönböztető] tollal írom, mint az ügynöki jelentéseket. Most ezek a jelentések. Tényleg úgy olvasom, hogy a szöveg, mely többet tud, mint én, mit árul el az apámról.” [101.]) Fontosnak tűnt számomra ebben az összefüggésben a Javított kiadás-ban a Harmonia caelestis-beli Roberto-epizódok értelmezésének hiánya,9 különösen a presszóbeli találkozásoké, melyek leírásában fontos helyet foglal el az őszinteség („ha akarom, ez titok, ha akarom, őszinteség” [HC, 638.]) és a történelem (Roberto a múzeumban megmutatja a fiúnak a „családi kincseket”, vagyis a tárgyak által idézi fel az elvesztett személyes történelmet) problémája, és melyek gyakorlatilag – és a Javított kiadás felől, utólag nézve már teljesen egyértelműen – az ügynök-tiszt találkozókat jelenítik meg, s ráadásul éppen 1957-ben, az apa beszervezésének évében kezdődnek, és amelyek során a fiú elsősorban is az apáról jelent, annak inverzeként, ahogyan az apa egyes családtagjairól is beszámol jelentéseiben. Érdekes megfigyelni, hogyan (nem) értelmezi a Javított kiadás beszélője a Harmonia caelestis-ét, akinek a történetét folytatja, fikció a fikciót, vagyis hogyan tart meg bizonyos elemeket azon a jelzésszerű szinten, ahogyan azok az előző könyvben is szerepeltek. Ebben az epizódban, és egy másikban is, fontos szerepet tölt be a fejfájás. A Robertóval találkozgató fiút „erős fejfájás gyötri”, ami (mint pszichoszomatikus tünet) érthető a családnak beadott hazugság következményeként, illetve a hamis helyzet észlelésének testi jelzéseként („Volt a Robertóval való találkozásokban valami szédületszerű. Mintha álmodnék. Vagy fejbe volnék kólintva. Fájna a fejem. Sokat fájt a fejem.” [HC, 635.]), csakúgy, mint az, amikor az apjával focimeccsre járó fiú számára ez az élmény rendre migrénnel és hányással végződik. (HC, 546–548.) A Javított kiadás-ban az a rész, amelyben a fiú rádöbben, hogy a közös meccsre járás is ügynöki feladat volt („Úgy szerettem vele meccsre járni, az Üllői útra, a Stadionba… Intézkedés: »Csanádi« részére megszerezzük a szükséges jegyeket. Nincs megállás, mindenhová elér a trutymó. Szóval azoknak a szép, mitikus apa-fiú szcénáknak itt a forrása. A mennyország lehetett ilyen, apa, finom ennivaló, szépség, gondoltam. [547.]
Ezt akkor tehát az ávónak köszönhetem.” [160.]), a Harmonia caelestis szöveghelyeinek felkeresésével folytatódik, de szignifikáns módon nem a meccsre járó részhez jut, hanem két másikhoz. Ebben a viszonylatban úgy tűnik, a Harmonia caelestis szereplője fejfájásával, testével mond el valamit,10 amit szavakkal nem tud (elmondani), vagyis hogy őszintesége oly módon nyelvi, hogy a fikcióban a nyelv által válik hozzáférhetővé, de ez nem jelenti azt, hogy a szavak tudatos használatában is működőképes lenne, vagyis a valóságra való vonatkoztathatósága kétségbe vonható.
A Javított kiadás egyik „szakirodalmi hivatkozása” egy Berkovits Györggyel készült interjúhoz utalja az olvasót. (82.) Berkovits arról beszél, hogy „hiábavaló” a besúgás mint társadalmi jelenség káros hatásainak „emlegetése”, „mert ezeket nem emlegetni kéne, hanem szembenézni velük végre”.11 A szembenézés ebben az értelemben a nyilvánosságrahozatalt, illetve Esterházy interpretációjában a tény kimondását jelenti: „A kérdés, olvasom, merünk-e szembenézni. Merek. Apám – a Tar iránti bizalomból most így mondom – kis szar besúgó volt. (Szün.) Merek én, csak utána mi lesz, azt nem tudom.” (82–83.) Azonban ennél ez a könyv többet tesz. A szembenézés megvalósítására ugyanis az „emlegetésen”, vagyis a dologra való emlékezésen, a dologról való beszéden kívül nem nagyon kínálkozik más lehetőség. A szembenézés azt is jelenti, hogy mások számára – különösen a fiatalabb generációk számára – a beszéd révén hozzáférhetővé válik valami, amiről a magyar társadalom mostanáig súlyosan hallgatott. Hogy tudomásul veszünk olyan jelzéseket, amelyek a szőnyeg alá söpört tudásra utalnak, és beszélünk ezekről, kérdéseket teszünk fel. Azzal, hogy Esterházy a jelentéseket és a hozzájuk fűzött értékeléseket lemásolja, a mechanizmust teszi láthatóvá, nyelvileg teszi tetten érhetővé a diktatúra működését, az egyes személyekre gyakorolt hatását, azt, ahogyan az nyelvének elhatalmasodásával felszámolja az egyén ellenállását. A jelentésekből jól látszik, ahogy a hatalom és a félelem mátrixa kisszerűségében lenyűgöző terrorral szövi át az emberi életeket. És az is, hogy fiktív a felsőbb hatóság, a valaki, aki összefogja a szálakat. Hiányzik az, akinek jelentenek. Aki célt adna a jelentésnek. Akinek valami használhatót kell mondani. Aki meg akarja tudni. Itt minden használható, az is, ami semmiről sem szól. Legalább felderítene egy összeesküvést, legalább megtudna valami fontosat, olvasás közben folyton ezt kívántam. Hogy ne csak a tény legyen. Legyen értelme. És van értelme: a nyelvben rejlő hatalom, amely képes az embert maga alá gyűrni. Ezért mondhatja Esterházy többször, visszatérően, hogy „a besú-
gó konkrétan is mindig árt” (156.), s hogy „Egy jelentés sosem semmitmondó. Sosem csak semmit mond. Ha üres, akkor is mond valamit” (51.), és ezért illeszti oda zárójelben párhuzamos, csak jelzésszerűen felvillantott másik történetként a jelentések mellé az aznap elítéltek, bebörtönzöttek, kivégzettek névsorát.
Nyelv és őszinteség viszonya ennek fényében azért is különösen fontos problémája a Javított kiadás-nak, mert rávilágít arra, hogy a szerzőjét ért trauma nemcsak pszichológiai, családi, hanem nyelvi is: az apanyelv elvesztését és újramegtalálását, a saját nyelvbe való újrabeillesztést vonja magával. („Apámmal együtt elveszítem a nyelvem.” 94.; „Hirtelen, most […] fölismerésszerű látomás: Elhagyok mindent, ami eddig voltam. […] Majd matematika stb.” [100.]) Az ügynöki tevékenység alapvetően nyelvi: beszédből és írásból, a nyelvi lét megosztható elemeiből, az írólét alapjából tevődik össze. A trafikálás megszentségteleníti a nyelvet és ezzel a másik embert, ahogy a közlekedésből, a kommunikációból, beszélgetésből, a fecsegésből, a tereferéből mesterkedés és fondorkodás lesz. Az írás – másokról és magunkról – valamiképpen eredendően indiszkrét, ezért különösen fontos, hogy jó célokra használjuk. Ez a feltétele annak, hogy az írás őszinte lehessen, s hogy betölthesse a társ, a támasz szerepét, hogy rábízhassuk magunkat.
1987-ben érettségiztem Magyarországon, Budapesten. A hivatalosan megadott történelemtételek között szerepeltek olyanok, mint
A népi demokráciák kialakulása Európában és Ázsiában, 1944–1956; A szocialista világrendszer fejődésének új szakasza, 1956–1975. Tanárnőnk sejteni engedte, ezeket ő nem forszírozza (nem volt egyértelmű, kiveszi őket a többi közül?), de ott a tankönyv, meg kell tanulni, nem tudni, milyen lesz az érettségi elnök. Az adott ponton nem az a lényeges kérdés, hogy mi van a háttérben, hanem hogy meg kell-e tanulni. Aztán meg – nesze neked, igazodj el. Ahogy az egyetemen is, a hatvanas–hetvenes évekbeli irodalomkritika sajátos, mint mostanában hangoztatják, egy szűk réteg számára érthetően kódolt kiszólásai között bolyongva. Hagyd el a Filozófiai kislexikon címszavainak egyes mondatait (Nietzsche egoista, ez meg reakciós dolog, sőt amorális, és a kommunista erkölcs ezt határozottan elítéli – most akkor Nietzsche nem OK?), és olvass tovább. Tanulj meg konspirálni. És ne beszélj róla. Ma se, mert nem tudni, ki miért tette. Nem tudni, te hogy viselkedtél volna. De a beszéd nem egyenlő az ítélkezéssel. A hallgatás sem a kímélettel.
A Javított kiadás nem válaszol meg minden kérdést, nem tudjuk meg például, mi állt az apa beszervezésének hátterében, nem ismerünk meg minden emberi okot és indokot, Esterházy Mátyás minden arcát továbbra sem látjuk,12 de azt tudjuk, hogy mindezt nem tudjuk („Tehát az, hogy ki édesapám, nincs lezárva. Édesapám mutatkozni fog, újra, újra.” [HC, 235.]), s a Javított kiadás így – sok más diskurzusindító Esterházy-műhöz hasonlóan – megteremti az erről való beszéd lehetőségét és formáját.

 


Jegyzetek

1 Lásd például Szijj Ferenc: Kiadás és visszafogadás. Élet és Irodalom, 2002. május 24. 5.; Csáki Judit: Túlélőkönyv. Kritika, 2002/7–8. 2–4.; „A Javított kiadás-t mindenki úgy olvassa, hogy közben magára gondol. Hogy az én papám így, az én papám úgy. Hogy akkor, amikor az ő papája itt és ott, és ezt és azt, ugyanakkor az én papám vagy én magam ott és itt, és azt meg ezt.” Bächer Iván: A könyv. Népszabadság, 2002. június 1.; „Amikor olvastam, akkor rendre letettem, vagy csak félrenéztem, ki az ablakon; és akkor láttam az én apámat.” Láng Zsolt: Édescsanádi. Élet és Irodalom, 2002. május 31. 9.; valamint: Martos Gábor: Egy napló „naplója”. Népszava, 2002. június 1.
2 Mint például az Index szerkesztője, aki leírja, hogy amikor Esterházy a könyv 262. oldalán, azaz 2000. június 8-án a Victor Hugo utcába ment, az Indexbe tartott online interjúra. Doktor: Egy spiclifi az irodalomtörténetben. http://index.hu, 2002. május 26.
3 Lásd: Bojtár Endre: Esterházy Péter: Harmonia caelestis. 2000/5. 56–64., illetve ugyanitt Margócsy István és Kovács János Mátyás széljegyzeteit, valamint: Bojtár Endre: 1 könyv – 1 (történelmi) bohóctréfa. Élet és Irodalom, 2000. május 24. 3.: „az író az országot, a nemzetet összecsúsztatta, azonosította az arisztokráciával, a főhőst, Esterházy Mátyást pedig osztályával, s 1945, illetve 1956 után mindegyik sorsát tragikus bukásnak, totális megsemmisülésnek állította be, amit a komcsik okoztak. A Javított kiadás most betapasztja e repedéseket”. Bojtár Endrének a 2000-ben megjelent kritikájára egyébként utal is a Javított kiadás: 189.
4 Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Magvető, 2000. 363–364. A továbbiakban HC.
5 Vö. „Levertem egy stósz könyvet, többek közt a Harmoniát is. A 348. oldalon nyílt ki: mintha nem volna semmihez se köze, se a gyerekkorához, se a háborúhoz, utána meg igazán semmihez, új, idegen ország; nincsen semmije, csupán mi: tényleg semmi. Ez most olyan, mintha megvolna a magyarázat. Ha tényleg semmi, semmihez semmi, akkor bármi. De nem
túl patetikus ez? Nem túlságosan grófszempontú? Hogy tudniillik ki lett forgatva a világából, így aztán csak lebegett… De hát nem szinte mindenki így lebeg vagy lebeghet?” (250.)
6 Lásd Babarczy Eszter véleményem szerint teljesen célt tévesztett írását: Magán-, bel- és közügyek. www.korridor.hu, 2002. 05. 28., illetve, más hangsúlyokkal: Majtényi László: Apa a magasban. Élet és Irodalom, 2002. május 31. 8.: „Harminc körüli barátaim csak a vállukat vonogatják. Nekik Esterházy Mátyás vagy Martinovics Ignác édesmindegy.”
7 Vö. „Ez a realista próza nem fekszik nekem. Azt kéne leírnom, ami történik, se hozzátenni, se elvenni, ötvenéves vagyok, de ilyet még nem csináltam. Folyamatosan egy magnót és egy videót szeretnék magam körül, bennem. Mondathoz szoktam mérni a mondataimat, nem a »valósághoz«; így most nagyon látom a csenevészségüket.” (27.)
8 „98. o. Édesapám egy szörnyeteg volt… Mily kéjes volt ezt annak idején leírnom, ti. hogy valami egyértelműen hamisból, hamis mondatból igazat csinálok, csinál a nyelv, az irodalom.” (102.)
9 A Javított kiadás néhány megjegyzést tesz ezzel kapcsolatban: „Ez az egész robertózás! Klasszikusan játék a tűzzel. Akasztott ember házában kötélről.” (111.); „Az Imbisz a Körút és az Üllői út sarkán van (volt, utánanézni). Ott találkozott Roberto és az »én« is. Ez csoda, véletlen vagy tudatalatti? Eddig nem sokra becsültem a tudatalattimat.” (180.); „Őrület. Olyan, mintha apám lenne a regény(ek)beli Roberto. Milyen büszke voltam, hogy végre valamit az ujjamból szoptam!” (211.)
Láng Zsolt a „tudatalatti ügynök” kifejezést használja Robertóra (i. m.), Radnóti Sándor pedig a következőképpen értelmezi a Harmonia caelestis-nek azt a részét, amelyben a megvert apa helyett a fiú írja alá az árulást jelentő papírt, illetve azt, hogy ezt a Javított kiadás nem elemzi: „Meghökkent, hogy könyve e részére nem reflektál Esterházy. Nem tudom, azért-e, mert ez a reflexió erős pszichológiai tiltás alá esik (a teljes gyanútlanság önigazolásáról van szó), vagy mert az író – Aladdinként – egy ablakot befejezetlenül hagy ebben a kivételesen egyértelmű könyvében is, hogy olvasói fejezhessék be az épületet. Hát akkor én most fölfedem az inverziót: a Harmonia caelestis e részében a fiú magára vette – tudva-tudatlanul – az apa bűnét és az ítéletet. Elképzelt egy jelenetet, amelyben a gyermek írja alá apja helyett az ügynöki nyilatkozatot, és apjától szenvedi el azt az ítéletet, melyet most neki kellett kiszabnia.” (Kelet-európai diszharmónia. Népszabadság, 2002. május 25.)
10 Pedig egyébként úgy tűnik, Esterházy felfigyel az ilyesfajta jelzésekre: „” (38.)
11 Azt szégyelltem, hogy valaki titkos jelentéseket készített rólam. Beszélgetés Berkovits Györggyel. Az interjút készítette Pogonyi Lajos. Kritika, 2000/2. 20.

12 „194. o. …fordult felé az arc, amelyről azt hitte, ismeri, és amelyet holtig nem ismert meg (senki). Lám.” (104.)