Lengyel Balázs

KÉT DOKUMENTUM

Az első

Nemes Nagy Ágnesnak három versfüzetét őrzöm, melyekbe 1936-tól, vagyis tizennégy éves korától hosszú ideig, egészen 1960-ig írta be a verseit. Kézírással persze, hol ceruzával (többnyire), hol tintával. Gépelni sosem tudott.
Ezekből a füzetekből, pontosabban a régiek anyagából válogatva publikálta 1946-ban Kettős világban című kötetét. Tizennyolc verset mindössze. (Pilinszky János első kötete, a Trapéz és korlát tizenkilenc verset tartalmazott.) Később, sokkal-sokkal később, Nemes Nagy Ágnes halála után, az 1995-ben megjelent Összegyűjtött versek függelékében, a „Fiatalkori, a költő által fel nem vett versek (1939–1946)” című ciklusban vagy félszáz verset tettem közzé, hogy a költői pálya kezdetét érzékelni lehessen. Nemes Nagy Ágnes szigorú volt magához, tudom. Mégis, a függelékben bizonyos bővítést meg kellett tennem.
De most nem erről van szó. Nagy örömömre Nyerges András rátalált a Nagyvilág 1947. július 1-jei számában egy olyan Nemes Nagy Ágnes-versre, mely nincs a füzetekben. A verset ismertem, emlékszem rá, sőt létrejöttének története is van.
Íme, a történet. 1945. január 18-án verték ki a házból (akkor a Múzeum körúton laktunk) a német katonákat. Ez volt számunkra a képzelt felszabadulás. Még ünnepi sárgaborsó-főzeléket is készítettünk egy bennünket befogadó család és a konyhában tanyázó szelíd tyúk társaságában. De másnap az oroszok elhajtottak fogolyként Gödöllőre, a premontrei gimnáziumba, ahol már harmincezren voltak a sorstársaim. Elképesztő körülmények között. Az ember fiatalon többet kibír, mint gondolja. A gödöllői tábor többszörös szögesdrótján túl egy idő múlva asszonyok jelentek meg, a kerítés mellett álltak, és neveket kiabáltak be nekünk. Tudni szerették volna, ki van ott, kit láttunk, ki élhet? A kétségbeesett asszonyokat az orosz őrök olykor puskalövésekkel riogatták.
Amikor vagy másfél hónap után végre megtudtam, hogy az oroszok valószínűleg Debrecenbe visznek bennünket – hogy miért oda, az külön történet –, leveleket dobáltam ki Ágnes számára, reménykedő híradásként. Valamelyik próbálkozásomat egy derék asszony elvitte hozzá. Így érthető igazából a vers. A levél után Ágnes elindult Debrecenbe, hogy megkeressen. Kőbányán vagy hol felkapaszkodott egy álldogáló vonatra, pontosabban egy vagon tetejére, más hely, több hely nem volt a vonaton. Utazása három napig tartott. Ha jól emlékszem, a legünnepélyesebb napon, éppen március 15-én találkoztunk, és Erdei Ferenc segítségével – ő volt a belügyminiszter – akkor szabadultam ki a fogságból. A Vonatok című versnek – a zsákcsomó, a márciusi hóvihar, a mozdonyfüttyök, a sínpár, ami villogott – ez a története.
Íme, a vers:

VONATOK

Kőbányán is így ültem én,
az állomáson, zsákcsomón,
a márciusi hóvihar
ábrát rajzolt a hátamon.

Majd nap sütött, majd tűz sütött,
szedték a nedves gallyakat
s a tömeg torló gátja közt
tántorgott a déli vonat.

Pincébe szálltunk éjszaka,
bujtatott a penész-meleg,
s lestük az álom-ismerős
elhaló mozdonyfüttyöket.

Milyen vonat jár éjszaka?
mi surrog, cseng a fülhegyen?
micsoda szerelvény-bivaly
dobrokol, bődül testtelen?

Csak árnya van, csak hangja van,
öblös vagy vékony füttyjelek,
mint embercsontból fuvolán,
mily dallamot jelentenek?

S hogy az üveg-hajnal hasadt,
már ott ültem a zsákcsomón,
s a meztelen sínek közé
guritottam a szemgolyóm.

Csizmám alatt tejszínű köd,
a bódén pengő jégcsapok –
a láthatárba fúrta be
hegyét a sínpár, s villogott.

A vershez fájdalmasan hozzátartozik még valami, amit igazából csak később, sokkal később tudtunk meg, érzékelhettünk igazán. Ekkor kezdődhetett, a háromnapos csontig ható hideg hatására Nemes Nagy Ágnes dagadással járó titokzatos betegsége, mely egész életét végigkínozta. Íme, a Betegség című versének egy szakasza, melyet 1945 májusában írt.

„Mire is jó a vizenyő,
mikor az ember keze nő,
s roppant kezem ajtótól – földig
mindenüvé bele ütődik.
Ahogyan dagad saját levében;
Vörösmarty is vizenyőben…”

Második dokumentum

Néhány napja Ottlik Géza Próza című kötetében (1980, Magvető) egy Nemes Nagy Ágnesnak címzett levelet találtam, és persze a könyv elején egy dedikációt. A dedikáció ez: „Ágnesnek aki ha nem lenne, még csak örülni se tudnék ennek a könyvnek, – – mint mindig: Cipi.”
A ceruzával írt, csaknem kiolvashatatlan levél így szól:

„Kedves Ágnes!
A »Hadijelvény« nekem már kéziratban is tetszett, ahogy beleolvastam, de most meg kell mondanom, hogy még jobban tetszik. A nagy költészet kellemes izgalmassága ez, jó, hogy külsőleg, a vonala, a zenéje olyan tiszta, nemes, egyszerű (tudniillik a szenvedély egyszerű, és világos a vers útja három szakaszon át), s ez viszi a belső bonyolultságát, a vers szövegét, ami egyébként elmarad, szerintem, a zene mögött. Maga evvel fordítva van, mint Gy. E. Csakhogy ez így van jól, mert a zene (amit jobb híján annak neveznek) a lényeg, ez a hitelessége a költőnek, a veséje, vagy a szíve, vagy amilyen testrészt akar.
Vigyázzon a szavakra, az értelmi jelentésükre (ha egyáltalán van a szavaknak egy értelmük), ne bízzon sokat soha, még keveset is ritkán, csak az érzékletességükre. Ezt különben tudja. A »rész«, »egész« tisztátalan, kompromittált, művészietlen nehézkessége után azt mondja: »Katlan«! Jó. (Ne értse félre: nem maga a művészietlen, nehézkes, a versben másféle jelentése van a »rész-egész« dolognak, jó és pontos, helyénvaló sorok: az értelem kamaszos, gyötrelmes abszolútum-vágyakozásában éppen ilyen szavakkal bíbelődik – a versben tehát ez is érzékletes.) Mégis, a szövege nem gyémánt, inkább gyémánttörmelék. De talán így is kell itt lennie. Hiszen ez is összhangzik a verssel. Egyszóval a »Hadijelvény« szép is, jelentékeny is, igazi vers is, amit tíz éve nemigen mondhattunk el a magyar versről. (Nna, öt-hat éve…) Szörnyű a szerkesztő! Idegen típusú y-ok vannak a szedésben!
Kezeit csókolja: Cipi”

Egyetlen megjegyzés ehhez a nyilván sebtében írt, de igen fontosnak tartott levélhez. Nemes Nagy Ágnesnak folyamatosan az volt a véleménye – számosan elmondta nekem, sőt féltréfásan magának Ottliknak is: Cipi nem ért a költészethez. Vajon így van ez? A Hadijelvény az 1946-os Kettős világban című kötet nyitóverse, de Ottlik csupán ’59-ben írt róla, vagyis akkor, amikor már a Szárazvillám (1957) anyagát ismerhette. – A levélben említett Gy. E. a Párizsba került és ott férjhez ment Gyarmati Erzsébet, aki a negyvenes éveknek nem színvonaltalan költője volt. A Magyar Csillagban, majd az Újholdban is publikált.