Lator László

SZARVASBŐGÉS

A jelenés nem jön, hiába várom,
ha jönne is: szólítom – nem felel.
Összecsúszik az ébrenlét s az álom,
a test a lélek ködképeivel.
A valószínűtlen látóhatáron
sovány kísértetek füstölnek el.
Most már sokáig gunnyaszt reggelente,
csöpp koponyája bolyhos és kerek,
a sárfészek sötét testmelegében,
álmában nagy vizeket lát a fecske.
A szakadékos Öreghegy felett
mozdulatlan szárnyon kering a három
egerészölyv, fájdalmas vijjogással,
egymás mellett, egymás alatt,
egymásnak s egymástól suhamlanak,
a végtelen jelét írják az égre,
de nincsen, aki hallja-lássa.
Mindenfelől özönlő seregével
hirtelen tör lakóira az éjjel.
Hasára fordul, meggörbíti térdben
a bal lábát, felnyomja tomporát,
dombja alatt negyedtenyérnyi éden.
A part síkos, homályos sűrűjében
csörtetnek vagy fölszegett fővel állnak,
felbődülnek – nem: hördülnek vadállat-
indulattal agancsuk összecsattan.
Megnyílik öble, hogy magába nyeljen,
ez a sosem-látott-nem-ismerem,
ez az arctalan és személytelen,
ez az öröktől csillapíthatatlan,
örökké húsra éhes szerelem,
ez a közös együtt- és egyedüllét,
hogy tiltakozzon veresége ellen,
külön-külön és együtt odagyűlik
minden eleven, úgy akarja: játsszák
el, hogy az ígéret beteljen,
az oly igen romlékony földi lények
megsemmisülését-feltámadását.