Horatius

TORQUATUSHOZ

Ódák, 4., 7.

Megfutamodtak a hóbuckák, jön a fű a mezőre,
fákra a lombfrizura.
Fordul a föld, a folyó ismét medrébe apad, s a
víznek a part az ura.

Bátran táncol most nővérei nimfahadában
Grácia meztelenül.
Mégse remélj te öröklétet, hiszen eljön a végperc,
s szép napod elfeketül.

Enyhül a tél, ha tavasz szele fúj, s leteríti a nyár a
röpke tavaszt, alig él,
s épp hogy az almahozó ősz mind kipakolja gyümölcsét,
itt terem újra a tél.

Elfogy az év, de megújul a hold, s új hónapokat hoz,
míg ha te hullsz oda, hol
Aeneas és Tullus vár, árnyak – üres árnyék,
az leszel ott, hamu, por.

Tudja-e bárki, hogy adnak-e isteneink e napokhoz
holnapokat kegyesen?
Kedves lelkednek szánod, de kapzsi utódod
lesz úr mindeneden.

Hogyha lehullsz oda, hol Minósz dönt, és a fejedre
tiszta itélete száll,
nincs, Torquatusom, ékesszólás, hit, se családfa
ott, mi rehabilitál.

Mert hisz a lenti sötétségből Diána se hozta
Hippolütoszt ide fel,
s Peirithooszt sem Thészeusz: ő sem bírt el a mélyben
Léthe bilincseivel.

Kőrizs Imre fordítása