Horatius

SZÍR FUVOLÁSLÁNYOK…

Szatírák, 1., 2.

Szír fuvoláslányok, méregkeverők, csepürágók,
koldusok és fecsegők ma Tigelliusért szomorúak:
vége a dalnoknak, s a potyázók sírva kesergik.
Merthogy bőkezü volt. Vele szemben ez itt remeg attól,
hogy tékozlónak mondják: a barátja felőle
éhen pusztulhat, megfagyhat, rá se bagózik.
Aztán itt van emez. Kérdezd meg: apák, nagyapák dús
kincsét rút torkán mért önti le, szórva a sok pénzt,
csak hogy mindenféle finom csemegéket ehessen!
Majd azt mondja: mivel nem akarná, hogy nyomorultnak
tartsák… S lesz, ki dicséri ezért, míg más elitéli!
Fufidius meg fél, hogy torkos semmirekellő
híre ne keljen, ezért vagyonát uzsorára kiadja:
öt percentet vág ki a tőkéből, s az adósa
mennél koldúsabb, annál mélyebbre taszítja,
s gyötri a zordon apák éppen hogy nagykorú, férfi-
tógát most öltött fiait szintúgy. „Jupiterre!
hát keres annyit, amennyit költ?”
– ezt kérdi, ki látja.
El se hiszed, hogy mennyire nincsen jóba magával
a gyerek apja: akár a Terentius írta darabban
az, ki fiát kitagadva szegénységben, sanyarún élt –
nem kínozta magát ő sem cudarabbul emennél.
Most azt kérdhetnéd: „Mit akarsz ezzel?” Na, csak annyit:
míg a hülyék e hibát kerülik, beleesnek amabba.
Maltinus mint bő szoknyát, leereszti az ingét,
más meg egész buja ágyékáig felköti, s úgy jár;
Rufillus parfüm-, Gargonius bakszagot áraszt:
harmadik út nincs. Mert asszonyt is van, ki nem érint,
csak ha bokán alul ér a nemes tunikán a szegély, míg
más a büdös kapualjakban kajtatja a nőket.
Mert hogy ilyen kapualjból látta kijönni az egyik
ifjút: „Ezt nevezem tartásnak – mondta Cato is –,
mert ha a vére buzog, s vészes kéj vágyai gyötrik,
jobb, ha a férfi e helyre jön, és nem a más feleségét
gyömködi.”
Ám: „Az ilyen dicséret kell a fenének!”
mond Cupienniusunk, szeretője dicsőbb vagináknak.
Nyissa ki jól a fülét most mind, ki kudarcra ítélne
minden csábítót: – de sokat szenvednek ezek mind!
Mennyit kínlódnak, míg részük lesz a gyönyörben,
s szörnyű veszélyek után mily ritka s röpke a mámor!
Ez levetette magát a tetőről, azt kutyakorbács
ölte meg, egy másik rablók karjába kötött ki,
volt, aki csak pénzért szabadult, és volt, kit a szolgák
tettek csúffá, sőt megtörtént, hogy buja farkát
és a heréit vassal vagdalták le. „Bizony, hogy
jól tették!”
– most azt mondjátok. Galba szerint: nem.
Jobb is a másodrendű áru, nem is veszedelmes:
felszabadított nők, akikért Sallustius úgy ég
mégis, mint bősz, féltékeny szerető. Ha eszére
térne, belátná: nem kell sok, kis bőkezűség is
bőkezűség, s nem bűn vagy szégyen, hogyha csak annyit
nyújt, ami bőven elég – ez a kellő nagyvonalúság.
Csakhogy büszke magára, imádva dicséri eszét, hogy
így él, és nem nyúl – mint mondja – a tisztes anyákhoz.
Épp mint Marsaeus, ki imádta a táncos Origót,
annyira, hogy házát s az egész vagyonát nekiadta,
mondván: „Nem lesz más feleségével soha dolgom!”
Nincs is – csak táncosnővel meg prostituálttal.
S ez nem is akkora baj. Ami rosszabb benne: a pletyka.
Nemde neked sem elég nem kezdeni tisztes anyákkal,
s bárhol bármi is árthat, igyekszel messze kerülni?
Jó hírünk vagy jussunk vész – rossz, semmi különbség:
delnővel lépsz félre vagy egy afféle leánnyal.
Villius Sullának „veje” volt, s vősége fejébe
is szállt – bár aztán pórul járt: jól megagyalták,
majd’ megkéselték, s a hidegbe kitessékelték
Faustától (amikor Longarenus behatolt épp).
Hogyha a farka nevében a lélek e bajt-sokat-eltűrt
férfihoz így szólna: „Mit akarsz! Tán én könyörögtem,
hogyha a vérem forrt, az ilyen gyolcsokba bepólyált,
consuli ősöktől sarjadzott büszke pináért?”

„Hát – ümmögne a férfi –, bizony nem akárki az apja.”
Ezzel szemben jobb, sokkal jobb az, mit a gazdag
természet nyújt: csak tudj bölcsen élni kegyével,
és tudd mindig, mi kerülendő, és mi tanácsos.
Tán mindegy, hogy mért járod meg, hogy kit okolhatsz:
önmagadat vagy a balsorsot? Hát hagyd a csudába!
Delnőket zaklatni… Megérik a szörnyű veszélyek?
Inkább nyújtsd ki kezed, s szüreteld a valódi gyümölcsöt!
Holmi fehér s zöld ékkőtől (certhinusi módi)
combja se lesz karcsúbb, szebb nem lesz vádlija sem. Sőt,
sokszor szebbek a rosszabb nők a tisztes anyáknál!
És ne feledd: portékájuk nincs festve, kirakják
nyíltan az árujukat, csak tessék, ott van előtted
mind, ami szép és jó, s nem rejtik el azt se, mi csúfabb.
Régi királyi szokás, hogy vásárláskor a lóra
pokrócot dobnak, a vevőt hogy lépre ne csalja
az, ha a teste kecses, s a patája puha: hisz a szép far
és a rövid fej, a büszke nyak is épp annyira fontos.
Jól teszik! Így árgus szemmel te se lesd csak a szépet,
s Hypsaeánál vaksibban ne tekints el a rúttól!
„Ó, ez a vádli! E váll!” – És közben túl nagy a lába,
tömzsi a törzse, az orra hegyes, a segge csak úgy lóg.
Egy tisztes nőből mit látsz? Semmit, csak az arcát,
mert Catián kívül mind jól leereszti ruháját.
Hogyha tilosban jársz, el van sáncolva a célod
– épp ettől zsongsz be –, s hátráltat ezernyi nehézség:
őrök, hordszékhordók, társnők, hajbodorítók,
hosszú, bokát érő ruha, pólyaszerű köpönyeg, csak
hogy minél nehezebben táruljon fel a lényeg.
Nincs probléma amott: hisz alig látszik ruha rajta,
szinte pucér, könnyű eldönteni, jó-e a lába,
szép-e a vádlija, és hogy a teste milyen. Vagy a csapda
tán jobb? Jobb, ha fizetsz, mielőtt még láttad az árut?
Mint a vadász ha vadat kergethet a hóban: a nyúlhoz
hozzá sem nyúl, hogyha elejtve elébe letennék.
Ezt dúdolja: „Ez épp úgy van, mint a szerelemmel:
unja a készt, de utánairamlik az elszaladónak.”

Azt hiszed, ily mondókákkal sikerülhet elűzni
mind a veszélyt, gondot, fájdalmat, bajt a szivedről?
Nem jobb volna, ha tudnád, hogy mi hiú, mi valódi,
s ember voltunk hogy mily mértéket szab a vágynak,
s mit bír még el, s mit szenved már meg, ha hiányzik?
Tán csak aranyserleg jó, hogy szomjad kicsit enyhítsd?
Éhen halsz, de csupán pávát s rombuszhalat ennél?
Hogyha a véknyad vastagszik, s kéznél van a szolga
s szolgaleány, akiket mindig, bárhol lerohanhatsz,
mondd, inkább megvárod, míg szétvet bujaságod?
Én nem! Készséges, könnyű szerelem – ez a vágyam.
Majdkésőbb, csaktöbbpénzért, neaférjemelőtt nő?
Add a herélteknek! Philodemus mást követel meg:
olcsó nőt, aki nem habozik, s jön, hogyha hivatják.
Bőre fehér legyen, ő maga szép egyenes, s ne akarjon
sem magasabbnak, sem ragyogóbbnak látszani annál,
mint amilyen. Ha e nő mellém ágyamba lefekszik:
hercegnőnek hívom, Ilia- s Egeriának.
Nem kell félnem, hogy pont akkor jön meg a férje,
míg mi baszunk, faluról, hogy az ajtót ránk töri, hogy majd
felveri háznépét s a kutyáit, és hogy az ágyból
sápadtan pattan ki a nő – s a szegény szobalánya
csontját félti, a nő hozományát, én meg a bőröm.
Lógó ingben lesz rohanandusz, usgyi mezítláb,
hogy pénz, segg, jó hír, mind épen megmeneküljön.
Rossz, ha fülön csípnek. Nem mondhat mást Fabius sem!

Kőrizs Imre fordítása