Horatius

EZ VOLT MINDEN IMÁMBAN…

Szatírák, 2., 6.

Ez volt minden imámban: kis birtok, nem olyan nagy,
kis kerttel, friss forrásvízzel a ház közelében,
s egy kicsi erdőrész még. Bővebb s jobb, mit az égtől
kaptam. Hálisten! Nem kérek Maia fiától
mást: csak örülhessek még hosszan a szép adománynak.
Hogyha csalárd számítástól nem nőtt ez a birtok,
és ha hibám vagy bűnöm később sem teszi tönkre,
s hogyha badarságot nem szoktam kérni („A szomszéd
csücskével, jaj, csak kiegészülhetne a földem!”
„Ó, bárcsak, jósors, pénzes köcsögökre találnék,
mint az a Herkules-áldott napszámos, ki a földben
kincset lelt, amiből azután megvette a szántót!”),
hogyha tehát szívem csupa hála, s elég az, amim van,
kérlek: a gazda juhát tedd hájassá te, s a többit,
csak ne tehetségét! S légy őrzőm, úgy, ahogy eddig.
Rómából miután a hegyekbe vonultam, e várba,
mást gyalogos múzsám, a szatíra dicsérhet-e, mint ezt?
Itt nem bánthat az undok hízelgés meg az ólmos
déli szelek, sem az ősz, a halál keserű szüretével!
Hajnal Atyám, kit Janusként is imádnak a népek,
íme, veled kezdődik az emberi élet, a munka
(isteneink így látták jónak): légy a vezére
versemnek! Rómában felzargatsz, ha kezes kell:
„Hé, szaporán, hisz a dolgodban mások megelőznek!”
Söpri a földet a szél? Vagy a tél szekerén a legalsó
pályán fordul a nap? Mindegy, indulni muszáj ott.
Majd miután – amiből még baj lesz – kész a kezesség,
ott a tumultus, a harc, lökdösni a nem sietőket!
„Nem vagy normális! Micsinálsz?” – „Mi bajod?” – De gorombán
káromkodnak! „Mindent és mindenkit odébb löksz,
csak hogy Maecenas házához időben elérhess!”
Nem tagadom, zene ez füleimnek. Csakhogy a gyászos
Esquiliaenél száz újabb ügy ront nekem, és csap
össze fölöttem. „Vár rád Rosciusunk a Libo-kút
mellett, holnap. Majd ne felejts ott lenni kilenckor!”
„Téged is érintő témában, nagy, közös ügyben
várnak a titkárságon, Quintuskám! Ma benézel?”
„Írasd Maecenasszal alá majd, kérlek, e példányt!”
„Rajta leszek” – mondod. „Csak akard, és menni fog!”
– unszol.
Hét, sőt nyolc esztendő szállt el azóta, hogy egyszer
Maecenas az övéi közé fogadott. Maga mellé
kellett egy ember kocsijába talán, útitársnak,
vagy ki ilyesmi kis apróságra felel neki: „Mennyi
most az idő?”, „Ez a szír jobb, mint az a trák gladiátor?”,
„Könnyen meghűlünk reggel. Jó lesz, ha vigyázunk.”
– s más ilyenek, figyelő fülnek meghallani méltók.
S íme, barátunknak mind több ezalatt az irígye
nap nap után: „Közösen nézték meg a cirkuszi műsort!”
„Együtt labdáztak” – „Most mondd, a szerencsefi!” – súgják.
Rémhírek minden sarkon, meg a fórumi pletyka?
Minden szembejövő feltart: „Ó, drága barátom,
tudnod kell, hiszen isteni szinten jársz: mi a helyzet,
mondd csak, a dákokkal?” – „Nincs semmi.”
„Ugyan, te humorzsák!
Mindig a régi vagy!” – „Istenem! Itt rogyjon le az ég rám,
hogyha tudok bármit.” – „Caesar veteránjainak hol
oszt majd földet? Itália lesz-e? Szicília inkább?”

Esküszöm, én semmit se tudok, de csupán hüledeznek:
hogy lehet ennyire néma, titoktartó ez az ember!
Én nyomorult! Ima nélkül ilyenkor nem megy a nap le:
Ó, falu! Látlak-e még! Mikor is lesz majd, hogy a régi
könyvek közt vagy az álommal s a sziesztaidőben
élem a hajszás élet mézízű feledését!
Ó, mikor is lesz asztalomon püthagoraszi babbal
s jó kis zöldséggel feltálalt sonka kövérje!
Ó, esték, ó, isteneink lakomái! De jó lesz
majd a saját termést ennünk, azt adva a Lárok
színe előtt a falánk szolgáknak is! Ó, amikor nincs
semmi szabály, s ki-ki kedve szerint iszik, annyit, amennyi
jólesik: öblös serlegeket hajthat fel a bátrabb,
míg más mértékkel rúg be. Szó szót követ ekkor –
csakhogy nem más háza, tanyája ilyenkor a téma,
csúnya szavak s szónoklati szaltók nélkül a tárgyunk
az, mi a dolgunk, az, mit bűn nem tudni: az embert
pénz teszi boldoggá, vagy a tartás, és a barátság
tisztesség dolga, vagy a hasznosságon alapszik,
s hogy mi a legfőbb jó, s mi a jó természete végül.
Jó szomszédom ilyenkor, Cervius, egy idevágó
régi mesébe fog. Így szól, hogyha Arelliusunknak
hajszás gazdagságát védi akárki tudatlan:
„Réges-rég… a vidéki egér meghívta lyukába,
régi barátot a régi barát, városbeli társát.
Durva, szegény, csak a gyűjtögetésre figyel, de szorongó
lelkét oldja a vendégség: nem irigyli a hosszú
zabszemeket, sem az eltett borsót, és teli szájjal
hordja a jó száraz mazsolát is, a sonka lerágott
bőrkéjét – de a válogatós vendég foga épp csak
hozzáér e fogások némelyikéhez, unottan.
Tönkölyt és konkolyt rágcsálgat eközben a gazda,
s friss pelyván heverész, hisz a vendég kapja a jobbat.
Végül aszongya a városi: »Mondd, mi a jó neked abban,
hogy fák meg dombok közt élhetsz, tűrve, lemondva?
Nemde az ember, a város előbbre való a vadonnál?
Hallgass rám! Gyere, légy követőm – hisz a földön az összes
lénynek a lelke halandó, mindegy, hogy kicsi vagy nagy:
nincs a halálod elől hova futnod. Úgyhogy, amice,
míg lehet, és a körülmények kedveznek, örülj, élj,
s el ne felejtsd, hogy az élet mily rövid!« Erre a másik
szíven ütötten felpattan, s nekivágnak az útnak
mindketten. Lopakodnak a város erős fala mentén,
éji homályban. A vágy hajszolja a két egeret, de
fordul az ég ezalatt, s éjfél is lesz, mire lábuk
egy dúsgazdag ház fényes küszöbéhez elérhet.
Bíbor baldachin és elefántcsont ágy ragyog ott, és
sok tálcája hever szanaszét fényes lakomáknak:
tegnapi vendégség kosarakba pakolt maradéka.
Skarlátszín takaróra heverteti ott a vidékit,
s mint nekigyürkőzött gazda, úgy jön-megy a másik.
Hordja az ételeket, s még győzi eközben a szolgák
dolgát is: bármit hoz, előbb beledugja a nyelvét.
Nagy jó dolgában hever és fal amaz, s hogy a sorsa
így fordult, örvend – amikor megdörren az ajtó,
s mindketten lerepülnek a kényelmes heverőről.
Lett is nagy rohanás! Félholttá váltak egészen,
hallva a házőrzők ugatását. Szól a vidéki:
»Mégsem kell ez a sors. Ég áldjon. Igaz, magon élek,
mégis jobb lesz vackomon. Ott nincs csapda a fák közt.«”

Kőrizs Imre fordítása