Báthori Csaba

FÉL MÚLT JELEN

Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?
Széphalom Könyvműhely, 2001. 276 oldal, 800 Ft

Lengyel Balázs: Origo
Belvárosi Könyvkiadó, 2002. 236 oldal, 1000 Ft

 

Lengyel Balázs, aki emlékezik arra, amit mi megtanulunk, utóbb két kötettel keltett figyelmet: 2001-ben Ki találkozik önmagával? címen takaros gyűjteményt tett közzé emlékezéseiből és rövid tanulmányaiból, 2002-ben pedig Origo címen publikálta írói pályájának korai szakaszában, 1938 és 1948 között keletkezett esszéit. Semmi kétség, egy nagy ívű, olykor kényszerű hallgatásban érlelődő esztétika őszikéit olvassuk az első kötetben, s egy finom billentésekkel felcsendülő életmű első darabjait a másodikban. Az elsőben emlékek keverednek a szerző értékrendjébe vetett reményhez, a másodikban várakozás, bizakodás és friss érdeklődés hangja szól. Mintha kezet nyújtana egymásnak a két könyv. Hitelük abban rejlik, hogy e véletlennek tetsző találkozásban a múlt folytatódik: mindkettő kitágítja a jelent, s mindkettőben ugyanaz a jövő tükröződik. Értékük, hogy a szerző semmiféle időleges csábítás érdekében nem hajlandó elhalasztani az igazmondást, és változó ízléshatalmi viszonyok közepette is a valódi meggyőződés nyelvén beszél. E könyvek egyetlen ponton sem keltik azt a gyanút, hogy Lengyel Balázs indokolatlanul más „hullámhosszat fogna” vagy megszökne a hitelesség területéről. Egyszóval: sehol nem észleljük az „árulás” hajszálrepedéseit, a túl aggálytalan ízlésváltás koromfüstjeit. Gondolatai egymásra néznek, képesek egymásból táplálkozni – nemcsak megszólalnak, hanem meg is szólítanak.
A Ki találkozik önmagával?, ez rögtön szembeötlik, a magyar esszéírásnak abba a vonulatába illeszkedik, amelynek – izmos atléták élén – legnagyobb mestere Babits Mihály volt. Ennek a beszédmódnak jellemzői Lengyel Balázs írásaiban is megnyilvánulnak: a laza, hovatovább hanyag, élőbeszédszerű értekező stílus; a személyes hangú érvelésre épülő gondolatépítés; a művészet és a művészek erkölcsi vonásainak szolid hangsúlyozása; a fogalmi nyelv kerülése, általában: bármiféle tudományoskodó látszat száműzése, az állandósított szókincstől való viszolygás; a mű és a személyes élet szoros összefüggéseinek kiemelése; a véleménynek nem a kánonképzés rögeszméje nyomán történő tagolása; a műalkotás kézművességi elemeinek elsőrendű vizsgálata; az értékrend olyan tágassága és nyitottsága, amely megengedi a különböző alkotásmódok egyidejű számbavételét; a hagyomány folytonosságának állandó szem előtt tartása (ebben a szemléletben tehát az újítás mindig a hagyomány koordináta-rendszerében kap helyet és hitelt); a túlságosan gerjedt fogalmazásmód hanyagolása; a profetikus, „esztétikai látnoki” gesztusok mellőzése; a nagyzolástól és a blöfftől való tartózkodás; az alkotó kizárólagos-személyes életanyagának tisztelete.
Ez a lajstrom egyszersmind, hallgatólagosan, sugallja azt is, hogy ez a klasszikus esszébeszéd miféle enyészpontokat nem léphet át: kellemesen hat, de csak csúcspontjain kínálja a mélység érzetét (bármit értsünk is ezen); csupán ritka esetben válik műalkotássá maga is (pedig titokban erre törekszik). Aprólékos és nem túl közel hajló műelemző természeténél fogva könnyen támadható az újabb keletű –
s részleges pontosságuk révén fölényes – irodalomszemléleti módszerek vártájáról; éppen személyes hangütése folytán még indokolatlan módon is kikezdhető: minthogy semmilyen értelemben nem lép fel erőszakos igénynyel, hamar rá lehet sütni a felületesség bélyegét (a „radikális” szemléletet ugyanis csak az idő mérheti meg, a kiegyensúlyozott beszédet pedig többnyire unalmasnak ítéli a jelenkor). Mivel tudásanyagát óvatos adagolással közvetíti, sokszor nem nyújthatja a „ráismerés”,
a hirtelen megértés heurisztikus tapasztalatát. Aggályosan egyenletes előadásmódja folytán alkalmasint nem bírja tudatosítani éppen mondandóinak legfontosabb elemeit, s ezért néha olyan érzésünk támad, mintha valamely mellékvágányon akarnának célba juttatni. Mivel még merészebb feltételezéseit is feltűnés nélkül, nem kirívóan és harsányan emlegeti, hajlandó túl jóhiszeművé tenni az olvasót. S végül: az erkölcsi szemléletmód könnyen kölcsönkéri a vaskalaposság nyelvét, s túl erőltetetten bizonygatja a művészet erkölcsi adottságait.
A Ki találkozik önmagával? szerencsésen ötvözi az említett esszébeszéd előnyeit, és nem emlékeztet élesen a műfaj kényes pontjaira. A kötet négy ciklusra tagolódik (A Babits-családfa, A háborúnak vége, Mennyire művészet?, Dokumentumok). Az első nagy egység, a könyv „főbejárata”, négy Babits-tárgyú írással nyit (például felvillantja a versmondó költő alakját egy személyes élmény alapján, bírálja a Beszélgetőfüzetek közzétételét), majd a Nyugat második-harmadik nemzedékének (s egyúttal az Újhold nagy nemzedékének) egy-egy alkotóját idézi meg. Lengyel Balázs tapintattal, olykor egy kis apróság ürügyén képes felrajzolni egy-egy mélyebb összefüggést, s képes szóba foglalni némely látható tény láthatatlan jelentőségét. Emlékezetének távlatai, az újholdasok pályájának tüzetes ismerete, lefegyverző részlettudása, finom – inkább csak ujjmutatásszerű – elemző gyakorlata, közvetlen szövegformálása – minden szövetkezik itt, hogy egy nyájas stiliszta elfeledtesse velünk a manapság uralkodó irodalomértelmező iskolák skolasztikus diktátumait. Nemcsak a tudás jelenlétét észleljük Lengyel írásaiban, hanem azt, ami ma ennél sokkal fontosabb: a lelkiismeret légforgató ventilátorait. Nem lök a gondolkodásunkon, csak picit változtat (a kis lépések humanistájaként). Nem meghökkent, csupán árnyalja tapasztalatainkat. Nem lehengerelni akar, hanem világítani. Nem alapító, még a líraértelmezésben sem, hanem hagyományőrző és kiegészítő (például meggyőzően bizonyítja, ismét saját élményei alapján, hogy az Apokrif szerelmes versként is értelmezhető). A művek mögött felrajzolja az életet, az életgyakorlat mögött az erkölcsi állagot, s az erkölcsi állagban véli megpillantani a művészi nagyság végső garanciáit. Soha nem hagyja elszakadni a kanóctól a lángot.
A második ciklus részint – filigrán háború végi helyzet- s lélekrajzok formájában – megelevenít egy félelmes, lőporfüstös, életveszélyes kort, részint pedig – amolyan halvány, vízjelszerűen elrejlő, szeszélyesen illó megjegyzésekben – Lengyel Balázsnak még apróságokhoz is hű valóságszeretetéről tesz tanúságot. A háborús idők (1944–1945) emlékezései megrendítőek: a személyes bátorság, reménykedő helytállás és közösségi nélkülözés ragyogó miniatűrjei. (Csak mellesleg említem meg, hogy az 1995-ös keltezésű A háborúnak vége című írásban Kósa zászlósról ez áll: „Barátom, Kósa zászlós, mert ez is, meg az is tudta, hogy hol vagyunk, eljött hozzánk, hogy velünk maradjon: unta a háborút. De csak egy éjszakát töltött nálunk. Nem bírta az aknák közeli becsapódását. Fölöttünk már csak a padlás volt. Visszament. – A front mégis nyugalmasabb – mondta. Ez igaz volt, de egy hét múlva mégis agyonlőtték.” (133. o.) A Budapest ostroma 1945-ben címűben viszont (a negyedik ciklusban) így emlékezik: „Reggel pedig azt mondta: – Visszamegyek a frontra. Ott sokkal nyugodtabb meg biztonságosabb is. – S visszament. (Csak később tudtam meg: ott esett orosz fogságba, és hat év múlva, 1951-ben tért vissza a Szovjetunióból. Mondjam azt: balsorsában még szerencsés volt?)” (220. o.) Szerkesztői figyelem ezen a ponton is igazíthatott volna az egységen – mint ahogy felelős kéz helyesbíthette volna a hellyel-közzel kísértő stiláris szabadosságot, valamint a kötet számos-számtalan zavaró sajtóhibáját is. Ezek az írások tanúságtévő igyekezetükkel, részletszeretetükkel, szűkszavúság és vázlatosság közt egyensúlyozó tömörségükkel válnak emlékezetessé. Lengyel Balázs épp hogy megforgatja a tollat, s máris mond valami aprócska érdekeset. Csupán egy angyalszusszal hosszabbítja meg tudásunkat, de azt többé soha nem felejtjük el. Tudtad, mit jelent az a szó: csalma? (Egy utca neve a Rómaifürdőn.) Turbán, török süveg.
A harmadik ciklus a szerző vitacikkeit, kánontörő kiigazításait, irodalomszemléleti hitvallásait gyűjti egybe. Itt mindig a vívó és nem az ökölvívó etikája érvényesül: érvelése higgadt, a méltányosság elemeit hangoztató és soha nem diadalmaskodó. Sorjázó napokat vesz szemügyre egyenként, összegubancolt szálakat bont szét rendületlen türelemmel, hibásan megszőtt vásznakat próbál kiselejtezni – észrevétlen jóváteszi az utóbbi években sokrétűen elfecsérelt időt. Fő-fő erénye, úgy vélem, abban rejlik, hogy helyrehozó beszédében rendre képes megnevezni azt a pontot, ahol a dolgok vagy eszmék mozgása az első hibát elszenvedte. Ismeri azt a szöget, amelyből az igazságra lehet tekinteni. Bizonyítja például, hogy a magyar szellemi élet legjelentősebb alakjai (elenyésző kivételektől eltekintve) mind-mind baloldaliak voltak, bárhogyan forgassuk is ezt a szót: a szabadság, igazság és igazságosság hívei – de nem a diktatórikus társadalmi gyakorlat helyeslői (és hozzáfűzném: a népi írók 1948 utáni kényszerű-naiv szerepvállalása is megőrzött valamit ebből az egyetemes szabadságeszményből). Vagy meggyőzően hitelesíti, hogy a ’89-es fordulat utáni, lármás felhőkakukk-várakra szakadt, egymással hadakozó irodalmi élet egy későbbi, sokrétű, párbeszédszerű közbeszéd nyitánya lehet. Hála illeti Lengyelt továbbá azért is, mert volt bátorsága szóvá tenni a „Tandori-recepció” némely vadhajtását – sugallja: itt a minőség mennyiségbe csapott át, s azóta – évtizedek óta – dermedten figyeljük egy hallatlan tehetség írói ámokfutását, egy olyan újítóét, aki első két kötete után – szokatlan önbüntetéssel – mintha a javítatlan folyamatos beszédre tett volna némasági fogadalmat.
Az esszéista Lengyel Balázs ebben a ciklusban mondja ki világosan, amit egyéb dolgozataiban is sejtet: az irodalomtörténet-írást nem tudománynak, hanem művészetnek tekinti, s ezért némileg ingerülten nyilatkozik a legújabb, divatosnak minősített elemző iskolákkal szemben (különösen éles hangú, bár nem méltánytalan a Szitás Erzsébettel vitázó cikk, Az élet arany fája). Lengyelnek abban, nem kétlem, igaza lehet, hogy az utóbbi évtizedek irodalomszemléleti irányzatai többet ígértek, mint amennyit beváltottak: módszereikkel ugyan részlegesen új megvilágításba helyeztek egy-egy szerzőt vagy művet, de a hagyományosan gyümölcsöző magyarázatot vagy a párhuzamosan keletkező egyéb irányzatok hozadékait képtelenek voltak helyettesíteni. Egyeduralmi igényeiket – különösen magyarországi változataikban – zömmel egy sajátos „tudományoskodó volapük” köpönyegébe rejtették, újításaikat erőszakosan különcködő ízléssel iparkodtak megalapozni, és figyelmen kívül hagyták a művészet folyamatosságát, röviden: miközben kimunkálták hangzatos terminológiájukat, mind elszántabban egyenesen tagadni kezdték a származékos elemeket. (Az említett iskolák gyakorlati pozícióharácsolásáról itt ne essék szó.) Ennek a tudományos apparátussal kérkedő „széprombolásnak” egyik következménye volt, hogy az irodalomról folytatott kötetlenebb beszéd, mondjuk: egy szabad esszéíró stílusa mindinkább pontatlannak, lötyögősnek, sőt kontárkodásnak rémlett, kilátástalan irodalmi kődobálásnak egy térségesen berendezkedett, egyetemi katedrákról és akadémiai székekből „üzengető” értelmezői csoporttal szemben. A magyarországi irodalmi közbeszédben nem alakult ki egy olyan mérsékelt tónusú, tudományos, de egyszersmind közérthető (az esszénél szigorúbb érvelésű) közlésforma, amelyet például a német nyelvterületen Albrecht Schöne bámulatos tisztaságú, mégis mélyenszántó Goethe-elemzései vagy lenyűgöző Faust-kommentárjai képviselnek. Lengyel Balázs tehát okkal és joggal bírálja az újabb értelmezői iskolákat s főleg azok magyarországi skolasztáit. Abban azonban nem tudom őt követni, ahogy az irodalomelemzést mindenáron a művészet szférájába kívánja áttelepíteni. (Babits és Szerb Antal példája azért nem mérvadó, mert ők mindketten művészek voltak, akik művészként mintegy tudományos részfeladatokat is magukra vállaltak. De azért, mert Szerb Antal, Gundolf vagy mások irodalomtörténeti művei műalkotásnak hatnak, s a tudományos eredményekkel rokon fényben ragyognak, még nem tagadhatjuk az irodalomtudományi iskolák önállóságát és részeredményeit; és azok többnyire nem műalkotás formájában jönnek létre.) Úgy gondolom, Lengyel Balázs nyugtalanságának oka fölöttébb egyszerű: nálunk, magyar nyelven, még nem született meg az a mű, amely – valamelyik iskola módszertanát követve – közérthető és felismerhető köntösben, egy személyes belátásrend következményeként, mély elemzések kíséretében igazolta volna indítékait. Ez a tény azonban (s mint Emerson mondja: „a tényeket lehet szimbólumoknak is tekinteni”) nem az iskolamesterek hibája, hanem a tanítványoké. Minden módszer annyit ér, amenynyit a módszert alkalmazó ember. Egyedül üdvözítő módszer nincs, de van egy-egy módszernek roppant intenzív alkalmazása (amely rendszerint rokonságot teremt a módszerek között).
A negyedik ciklus „dokumentum”-okat tartalmaz. Furcsa módon itt kapott helyet egy „vázlatos emlékezés” (Budapest ostroma 1945-ben), itt olvashatjuk a Nemes Nagy Ágnessel közösen írott naplót, amely egy 1956 augusztusában–szeptemberében tett kalotaszegi út tapasztalatait rögzíti (nem világos, miért került az írás alá az 1995-ös dátum). S végül itt lát napvilágot – ez a kötet záradéka – az a levélváltás, amely az Újhold-Évkönyv időszakában Lengyel Balázs és Székely János között szövődött. Az ostrom zilált napjainak ábrázolása megrázó, az erdélyi napló – konkrét környezetrajzaival, rejtett humorával, elemi élményszomjával – élvezetes, parányi újdonságokkal kecsegtető. „Olyan ember, akinek utána kell nézni” – olvasom, és tanulok. „Suvadás, iringó, kabanás” – olvasom, és tanulok. „A szarkaláb sötétkék” – olvasom, és tanulok. Bámulom az anyaországból jött félidegenek figyelmének mikroszkopikus élességét, a régiségtől el-elhüledő kíváncsiságot. Mintha a szerzőpárosnak jutott volna osztályrészül, hogy megörökítsen néhány pillanatot abból a szellemföldrajzi gazdagságból, amely azóta is csak lappang kétely és megsemmisülés között. A Székely Jánossal folytatott levelezés pedig beszédes tanúság egy megfélemlített, elszigetelt, nagyszerű íróról, aki sokrétű parabolákban részletezte az erdélyi magyar sorsot, s aki aztán már nevetni is csak félelmében tudott.
Az Origo-kötet, mint említettem, Lengyel Balázs válogatott korai írásait fogja egybe: társadalmi-politikai tanulmányok, irodalmi bírálatok és elegyes cikkek sorakoznak itt, kiegészülve egy olyan írással, amely e kötetben lát először napvilágot (Ősz 1938-ban). A politikai beszédmódban egy szelíd és melankolikusan aggódó társadalmi reformer intelmes okossága csendül, aki a népi irodalom talajlazítása értelmében valamely egészségesebb szerkezetű magyar kisglóbusz létrejöttét várta a háború után. A háború előtt – a náci barbárság fenyegetései közt – Lengyel a magyar múlt nagy alakjaira, az irodalom nemzetmentő történelmi emlékezetére, a hősiesség elemeire, a szabadság és függetlenségi törekvés ígéretes pillanataira irányítja a figyelmet. Szemléletének tartópillérei: a magyar pusztulásideológia, a nemzeti fennmaradás irodalmi feltételeinek hangsúlyozása, a példaszerű történelmi magatartásformák eszményítése, a kultúra humanizáló erejébe vetett bizalom, a magyar sajátosságokat büszkén emlegető öntudat, mondjuk így: egy fékezett, de éber, nem kirekesztő, bár ércesnek hallatszó, nem archaikus, hanem romantikus nemzeti érzés. Lengyel Kazinczyt idézi: „[A nacionalizmus] szent szó, de szent szó-e, ha ez alatt olyan nacionalizmust értenek, mely irtózik az idegentől, ha az szép is?” Társadalmi folyamatelemzéseiben van valami finom szobatisztaság (az érintetlen tisztaszobák hűvöse és nehézkedése), egyfajta reménykedéssel illatosított harmóniaigény. A parasztság kulturális felemeléséről írott tanulmánya például ma már úgy hat, mintha egy holdbéli társadalmi együttesről írna, amelyről vannak ugyan történelmi emlékeink, de bármennyit utaznánk is széles e hazában, sehol nem találnánk rá. A társadalom bármely rétegéről folyó boldogító igényű beszéd ma tárgytalannak rémlik: a diktatúra rombolása, a rendi formákat szétzúzó erőltetett nivellálódás, a technikai civilizáció csábításai, majd – a ’89-es fordulat után – a racionálisabb rétegirányító gyakorlat: mind-mind olyan tényező, amely „áttetszővé” tette a parasztságot. Másrészt viszont a célkitűző értelmiségi elitben csaknem elenyészett az a reformer indíttatás, amely valaha aránytalan előnyöket várt a kultúra terjedésétől. Nemcsak a kultúra csődjét hozta a XX. század, hanem azt a belátást is, hogy a társadalmi csoportok közötti kulturális csereviszony csakis bizonyos finom közlekedőedény-rendszer útján valósítható meg, a kínálás, mérlegelés és türelmes együttélés formáiban. Lengyel Balázs átfogó, társadalomújító igénnyel írt jegyzeteihez ma a történeti szemlélet férhet közel leginkább. Az irodalmár főleg a beszéd erkölcsi vitaminjait becsüli, és méltányolja, hogy olyan elemző hangját hallja, aki nemcsak beszél, hanem igazat akar mondani. A politikai esszéírói dialektusnak mégis van ebben a kötetben egy máig érvényes, testes darabja: A tömeg és vezetői. Ennek a dolgozatnak nem az eredetisége meghökkentő, hanem az időszerűsége. Mindenkinek ajánlható, aki – halandó atomként – bármikor tömeg részévé válhat, s bármikor elszenvedheti azokat a lélektani következményeket, amelyek a tömeg magatartását meghatározzák. Az egyformán cselekvő emberek felelőtlen hatalma, az érzelmi hatáselemek kábítása, az ellentétes tartalmú eszmék iránti egyidejű lelkesedés, a gyilkosságra és vértanúságra irányuló hajlamok közös gyökerei, az eszmének vággyá olvadása, a jelszavak iránti mohóság, a hazafias szólamok kultúrmázsikáló ereje stb. – Lengyel tehát olyan jelenségekről ír, amelyeket ma (akár a közvetlen demokráciára történő álszent hivatkozás köpönyegében) ismét fokozott mértékben figyelhetünk meg vezérszerepre áhítozó politikai akarnokok életútján. A tanulmány mérsékelt tónusa nem áll ellentétben Lengyel rejtett felvilágosító szándékaival. A szerző egy sarkalatos fordulatban meg is fogalmazza a politikai felelősség egyik alapgondolatát: „A valódi politikusnak első kötelessége a szavak tömeg előtti értékét lemérni, s ha társadalmi zavarok vagy nézetváltozások miatt a tömegekben mély ellenszenv ébred bizonyos kifejezések iránt, a gyűlöltek helyett új kifejezésre keresztelni a régi fogalmat. Korunkban nem egy politikai irányzat van, amely régi dolgok új, misztikus megfogalmazásával nyeri meg tömegeit, vagy értelem nélküli szóösszetételek állandó ismételgetésével sokasítja híveinek táborát.” S még ha tudjuk is, hogy az események menete azon a ponton, ahol a történelem fontossá válik számunkra, többnyire nem logikus, annyit érdemes megjegyeznünk mindebből, hogy tévedéshajlamainkat – miután tömegbe verődtünk – döntően meghatározza az, hogy milyen gondolati előélet birtokában szembesülünk egy felmérhetetlen helyzettel. Lengyel tanulmánya figyelmeztet: a nagy eszmékkel való viszszaélést – a tömeg tagjaként – csak akkor akadályozhatjuk meg, ha előbb benső eszmei fékekre teszünk szert, felfogásunkat nem szivacsnak, hanem mérlegnek tekintjük, és semmiféle hangzatos eszme érdekében nem rúgjuk fel a türelmes, ajánlatszerű méltányosságon alapuló együttélés szabályait. És arra int: a tömegben sem válhatunk cselédjévé saját eszméinknek.
A kötet mintadarabjai, ki kétlené, az irodalmi elemzések. Lengyel ízlése a klasszikusokon mélyült, s az Újhold-nemzedék esztétikája alapján barázdálódott: ő nemcsak rápillant
a művekre, hanem kézbe is veszi őket. Stílusa olykor esetleges és nyomatéktalan, de minden elemzésében akadnak olyan telitalálatok, amelyek mintegy meghosszabbítják látásunkat. Nem erőlteti a poént, nem bocsátja beláthatatlanul mélyre a mérőláncot, nem kérkedik a pontossággal – sem kézfej, sem kar: egyetlen rugalmas csukló ez a figyelem. Milyen tapintatos szigorral veszi szemügyre például Devecseri Gábor korai versesköteteit, mellesleg fel-felvillantva egy-egy szempontot, nem a túlbeszélés vagy „túlmélyedés” görcsös gesztusaival, hanem bekerítéssel, a lebegő jelentésű szavak csipeszmozgásával és a megértés rangján álló mosolyával. Olyan kritikus szólal meg itt, aki – noha nem jutott költői pályára – belülről ismerheti a művészi eszközök hatástörvényeit, a szövegformálás rejtelmeit és a tökély mesterségbeli feltételeit. Vagy megemlíthetném nagyszerű Dsida-esszéjét. Ahogy Dsida szabad verses indulását elemzi (mondván: a szabad vers a legveszélyesebb forma egy fiatal költő számára), vagy már fiatalon megnyilatkozó halálmotívumait boncolgatja („Dsida nem vágyakozik a halálra, hanem csupán érzékeli annak kozmikus jelenlétét”), vagy lényének modorkereső igyekezetét taglalja (a Nagycsütörtök-kötetben Dsida világát „már nem ismerteti, hanem létrehozza”), vagy ahogy ennek az érett Dsida-modornak „tudatos készenlétben tartásá”-ról beszél, vagy ahogy a költő nem magányos, hanem elhagyott lényét, „magatartássá hegesedett világérzés”-ét ecseteli, vagy ahogy az „örök sötétség tartalmai”-ról eltűnődik – szóval mindez az impresszionista, érintésekkel tovahaladó, csak kulcslyukforma bepillantásokkal szerénykedő kritikusi szemlélet egy-egy apró sikere, sőt maradandó eredménye. És ha az imént azt mondtam, nem erőlteti a poént, most kiegészíteném: poénjai – egy emlékezetes szó vagy félmondat – úgy zökkentik helyre kíváncsiságunkat, akár egy esztétikai iránytű. Illyésről azt mondja: minden műve „ugyanazt érveli verssé”; Kosztolányi prózájáról: „vigyázott arra, hogy az élethelyzetek ábrázolásánál ne lépje túl a hazai képleteket”; Weöres Elysium-kötetéről: „merőleges sziklamászás”; Mándy novelláiról: „tónusnovellák” stb. Vagy hallgasd ezt a mondatot: „…a demokrácia nem az értékhierarchia demokratizálása, hanem az értékek szocializálása”. És így tovább. Látható: Lengyel Balázs esztétaként nem radikális, hanem eredeti, nem újító, hanem helyesbítő, nem teremtő, hanem erjesztő alkat.
Végül megemlíteném még Lengyel esszéinek egyik fontos vonását, valamint egyik furcsa hatáselemét. Az egyik tehát: a szerző múlt iránti érdeklődése. Ez nem természetes. Ma, amikor új szövegeink zöme egyszersmind első betűnek kívánja feltüntetni magát, nem árt szem előtt tartanunk, hogy eredetiségünk egy mélyen gyökerező tudatfolyamat közbenső pontja, amely csak a hagyomány keretében értelmezhető, vagy legalábbis tágabb értelmet nyerhet a hagyomány színe előtt. Ha ma Devecseri Gábor verseiről vagy Kazinczy erdélyi naplójáról hallunk, először is szégyenérzetünk támad: a jelen sokszínű benyomásai mintegy lerövidítették tudatunkban a múltat. Mintha a jelen lejáratná, ami mögöttünk van, s leszoktatna arról, hogy a régiségben valami eredetit is keressünk. Lengyel múltat nyitogató törekvése nem csupán valamely hiú lexikális tudás előnyeire utal, hanem azt kívánja tudatosítani, hogy a múlttal való foglalkozás a jelen tágításának eszköze és biztosítéka. Nem szajkóznunk kell a hagyományt, hanem értelmet kell adnunk neki (ami nehezebb). Tudomásunk elemei, értékelő és érzelmi ítéletünk – akár öntudatlanul – olyan időkkel is összefüggésben állhatnak, amelyek szokatlan idiómákban rögzítették tudásukat. Kazinczy ugyanolyan idegenkedő, minta nélküli, vak érzésekkel ruccant át Erdélybe, mint kortársaink zöme. Pázmány ugyanolyan türelmetlenül fordult ellenfeleihez, mint mai hitszónokaink némelyike. Csokonai ugyanolyan örömmel üdvözölte a megizmosodott magyar nyelvet, mint mi, amikor hazaútban átlépjük a hegyeshalmi határt. Önmagunk mítoszát – jó és rossz alkatelemeivel – csak a múlttal való párbeszédben illeszthetjük helyes és modern érzelmi mintáink közé.
Az esszék egyik furcsa hatáseleme pedig ez az olvasói belátás: nem mi vagyunk a világ tengelye, s az értékeinkkel való azonosulás mellett meg kell teremtenünk azt a szemléletmódot is, amely nemzeti fennhéjázás nélkül képes irodalmunkat latolgatva elemezni és bírálni. Ki kell tudni lépni a házból, amelyben lakunk, hogy rápillanthassunk a falakra, a korhadt ablakdeszkákra, a formák viszonylagos szépségeire, a környezet egyéb adottságaira: a külvilágra. Lengyel Balázs nekem abban is segít, hogy távolabb toljam magamtól akár klasszikus alkotásainkat, hogy darab időre, uram bocsá, megfeledkezhessem róluk, miközben kalandozom a világszellem térséges mezőin. (Milyen áldásos lehet például tíz esztendeig nem olvasni Aranyt, és utána ráébredni, hogy milyen óriás.) A korlátozott idejű felejtésben, amely több ígéretet rejteget, mint a remekművek sablonos emlegetése, roppant energiák halmozódnak. Az egyetemes igény ilyen részleges felejtés. Lengyel Balázstól ezt is megtudhatjuk: nagy értékeink csak annak tárulnak fel, aki a gyógyító feledés bocsánatos évszakai után újra meg újra visszatér hozzájuk.