András Edit

MINDENHOL JÓ, DE LEGJOBB KÖZBÜL

Bán Zsófia: Amerikáner
Magvető, 2000. 195 oldal, 1490 Ft

Bán Zsófia Robert Pirsigről szóló írásában az amerikai író A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvét „kultúrahordozó könyvnek” titulálja. A kifejezés a könyv megjelenésének 10. évfordulóját ünneplő 1984-es különkiadás szerző által írt előszavából származik, mely a regény óriási népszerűségére keresi a magyarázatot. Bán összefoglalása szerint „A kultúrahordozó könyvek, írja [Pirsig], olyan könyvek, melyek megkérdőjelezik egy kultúra értékrendjét, mégpedig gyakran olyan pillanatban, amikor maga a kultúra már éppen kimozdulóban van új értékítéletek irányába. Ezek a könyvek nem részei a kultúrának, hanem viszik azt valamerre. Tehát a változást, váltást megelőző pillanatban születnek, és pontosan azt fejezik ki, azt hordják magukban, ami iránt egy társadalom még csak ösztönösen tapogatózik. És ami a legfontosabb: nemcsak tagadnak, de választási lehetőséget, új irányt is kínálnak, Pirsig könyve ilyen, és hatalmas sikerének ez a magyarázata.” Bán Zsófia Amerikáner című tanulmánykötete a maga műfajában úgyszintén ilyen, de az eltérő műfajból s a hazai közegből adódóan ebből még nem következett hatalmas siker. Tartok tőle, hogy nálunk ez magára a típusra, a köztes jellegre is érvényes. formáját ölti, s ha az még egy átpolitizált országban némi politikai színezetet is kap. A „kultúrahordozás” jelen esetben a kiközvetítésben rejlik; az egyik kultúra már kimozdult, a másik erősen ellenáll, az összekötő szerepet pedig ez utóbbi képtelenségének hite motiválja. Az ellenállás nemcsak a körülmények folytán ebben a régióban kényszerűen megmerevedett korábbi paradigma, a modernizmus heroikus védelméből fakad, hanem az amerikai kultúra elutasításából is. A megosztott hazai kultúra mindkét oldalról fanyalog. Az egyik a nemzeti hagyományokat, kulturális különállásunkat félti a globalizációt meghatározó expanzív kultúrától, a másik a művészet tisztaságát és magasrendűségét óvná a populáris kultúrától. Akár így, akár úgy, a lesajnált, lenézett amerikai kultúra fennakad a sűrű hálón. Ha valaki mégis rajta felejtené a tekintetét, büntetlenül csak addig teheti, amíg a kívülállását fenntartja, különben rögtön rásütik annak bélyegét, hogy idegen Istent (teóriát, művészetszemléletet) szolgál. Bán ügyesen fenntartja a látszatot (hiszen ő az amerikai kultúráról ír!), miközben könyvén végigvonul egy másik olvasat is, amely kifejezetten a magyar (régióbeli) közönségnek szól. Az egyes, másutt tán már evidens jelenségek az ő kedvéért kerülnek terítékre, a hazai értékekkel, alapkategóriákkal való egybevetés az ő számára szolgáltat fogódzókat. Szó sincs ezenközben elfogultságról, kritikátlan trendkövetésről. A közbüllevés, a kultúrák közötti közvetítés ezt nem is tenné lehetővé, minthogy folyton változtatni kell a fókusztávolságot s állítani az élességet, lévén hogy nem egyetlen kényelmes beállításból készülnek a képek.
„Amerikánernek nevezzük azt a szerszámot, amellyel – testünk súlyával ránehezedve – lyukat fúrhatunk az anyagba. Az itt szereplő írások célja is éppen ez: kisebb-nagyobb lyukak fúrása az anyagba, ami nem más, mint Amerika, illetve az amerikai kultúra” – hangzik el a címmagyarázat a fülszövegben. A megfogalmazás igen pontos; nem valamely középpont (esszencia) felé törekvő mélyfúrásról (mikrofilológiai alászállásról) van itt szó, hanem a felszín felszaggatásáról, mely látni engedi az összefüggő matériát. Bán ebben boszorkányos, szélvészként cikázik az eleddig zárt kis furatok között, rémületet keltve a mogorva és elzárkózó furatlakókban, akik jószerével a szomszédról sem vettek tudomást, most meg egyszer csak oldalirányban is szellőznek a járataik. Az együttállások, az átfolyások válnak nála fontossá, és nem az izolált „részigazságok”, melyek létében ő nem is nagyon hisz. Még ha valamely, mégoly nagyra értékelt jelenség kerül is szóba – például a P. C., politikai korrektség, a másság kategóriája –, azt sem hozsanna övezi, hanem rögvest a kapcsolatos anomáliák felmutatása, miközben azt is elemzi, hogy történelmünkből, kulturális örökségünkből fakad.
Nem hálás feladat mifelénk „kultúrahordozónak” lenni, különösen nem, ha az a centrum és periféria összefüggésében jelenik meg, s egyfajta „kulturális fordítás”dóan miből tapadnak öszsze az ellenállási gócok. Ez nem azt jelenti, hogy filológiailag ne lenne a könyv látványosan megtámogatva friss és szerteágazó irodalommal, csak éppen nem mikrofilológiát s mikroadalékokat érdemes e könyvben keresni, hanem az egyes, látszólag tökéletesen különálló területek közötti átjárásokat.
A tizenegy tanulmányt, esszét tartalmazó kötetből négy új, első közlés (A forgótárcsás művész – Laurie Andersonról; Emlékek húsról és vérről – A cyberpunk befejezetlen jövőképei; Mozgásban – Az öreg Williams esete az ifjú posztmodernnel; A hallgatólagosság rejtélye – Joseph Kosuth kapcsán), a többi korábban már megjelent a Holmiban, Nappali házban, Café Bábelben, Élet és Irodalomban, illetve könyvek elő- és utószavaként, mely információ a megjelenések évszámával együtt sajnálatos módon kimaradt a kötetből. Ez annál is inkább hiba, mivel a „kultúrahordozó könyv” számos eleme, újdonsága jellegénél fogva – szerencsés esetben legalábbis – rövid időn belül közkinccsé válik. De nem is valamely elsőség hajhászása miatt fontos a dátum, hanem a mindenkori történelmi konstelláció értelmezéséhez lenne rá szükség abban a bizonyos fokuszálási műveletben, amelybe az író folytonos izgágaságával, szellemi készenléti állapotával az olvasót is belerángatja.
A spektrum irigylésre méltóan tág, történelmi elmélkedéstől (Amerika felfedezése) irodalmi (Bret Easton Ellis, Robert Pirsig, Gertrude Stein, William Carlos Williams) és képzőművészeti (Frida Kahlo, Georgia O’ Keeffee, Joseph Kosuth) elemzéseken át ível olyan „outsider” területekig, intellektuális senki földjéig, mint a divatbemutatók, a cyberpunk, a populáris zenei performansz és a multimédia világa. Ami a mélységeket illeti, a szerző a hagyományos értelemben vett, jól körülhatárolt szakterületeken tud legkevésbé kibontakozni, „idegen” terepen, a festők, képzőművészek taglalásánál kissé feszeng. Minél szűkebb, intaktabb a furat, annál klausztrofóbiásabb a lakója, s minden törekvése arra irányul, hogy ezt a kellemetlen bezártságot megszüntesse. Az olvasót is magával rántja, aki azon kapja magát, hogy egyre csak azt lesi, mikor jön elő Bán a farbával. Kisebb szellőzőnyílásokat rögvest a művelet kezdetén elhelyez, mikor például imagemakernek, őspopsztárnak nevezi Frida Kahlo mexikói festőnőt. Nem elemzi az ecsetjárást, a stílust és egyebeket, ellenben jó érzékkel kipécézi azokat a kategóriákat, amelyek miatt a szaktudomány fanyalog (marginalizálja a művészt), s közben magyarázatot keres az arisztokratikus elutasításra vagy az alsóbbrendű kategóriába való beszorításra. Szigorúan a mi számunkra, mert másutt, ahol már nem szorítanak annyira e kategóriaabroncsok, nem feltétlenül szükséges a védőbeszéd sem. Pontosan mutat rá a direkt fogalmazásmódra, mely egy szublimált, indirekt nyelvhez szokott közegben csakis ellenérzést válthat ki, amihez helyi adalékul még azt is hozzátehetjük, hogy nálunk a direkt fogalmazásmód a hivatalos művészettel tapadt össze, tehát a távolság s ellenérzés megkétszereződik. Sőt a szublimáltságot a tartalmi vonatkozásokra is rávetíthetjük, amennyiben a modernizmuson szocializálódott hazai művészeti közeg számára riasztó a saját élettörténet és a művészet összemosása is, hiszen szentül hiszi, hogy annál jobb az utóbbi, minél inkább kiszűri az előbbit. A Kahlo által vállalt és közvetített személyességnél, vallomásos jellegnél mi sem áll távolabb
a hazai művészeti közgondolkodástól. Saját portréjának ikonként való rituális megismétlésében a mágikus jelleget hangsúlyozza, minek funkciója az ördögűzés avagy gyógyítás, mint oly sok kortárs művész (elsősorban a szintén latin-amerikai Doris Salcedo) tevékenységében. Én magam nem mernék olyan túlzó általánosításokba bocsátkozni, hogy O’ Keeffee „esszenciálisan vizuális művész, bizalmatlan a nyelv iránt, képeinek is ritkán adott címet”, inkább arra hajlok, hogy kénytelen volt ellensúlyozni a domináló modernizmustól való félrelépéseit, az érintettséget, az érzékiséget, az asszociálhatóságot a címnélküliséggel. Úgy tartom, a művész saját interpretációját sem szabad készpénznek venni, mert azok is inkább az imbolygások kiigazítására szolgálnak, semmint kulcsot adnak művészetéhez. Így aztán azokat a kitételeket, hogy O’ Keeffee magánügynek tartotta a festést, az önkifejezés eszközének, s irtózott a közszemlétől, én inkább csak afféle retorikai fordulatoknak tartom, melyek egy kiállító művész esetében azt jelzik, hogy milyen rosszul viseli, ha a műtárgy leválik róla (holott annak az a természete), s hogy nem tudja a továbbiakban kontrollálni az interpretációt. Kosuth jóval közelebb áll Bánhoz, lévén hogy nyelv és vizualitás kapcsolatával foglalkozik. Miközben árnyaltan elemzi a koncept art szerepét a modernista művészeti kánon megkérdőjelezésében, azt a nézetét magam már nem osztom, miszerint abban gyökerezne a paradigmaváltás. A koncept kétségtelenül sok építőkövet lebontott a kánonépítményből, de a mából nézve már világosan látható, hogy a kilencvenes évek ízig-vérig posztmodern attitűdű ún. posztkonceptuális művészetének lényegesen kevesebb köze van az elődként kikiáltott „hard core concept”-hez, mint bármely más kortárs irányzathoz, míg amaz inkább a korabeli kánont finoman s csak egyes elemeiben fricskázó olyan irányzatokkal egyívású, mint a land art, a performansz művészet vagy akár a pop-art, melyek egyként kikezdték a modernizmus – Clement Greenberg révén Amerikában különösen zárt és ezoterikus – kanonikus művészetfogalmát, de nem azon kívül, hanem azon belül keresték a maguk helyét.
Az irodalmi életművek pásztázását otthonos magabiztossággal végzi Bán. Posztmodern alapállásából a „preposterous” jelenségektől sem riad vissza. Ezek az írások nem is maradnak meg a szűken vett irodalomkritika kategóriájában, hanem átkalandoznak a kulturális antropológia, a kultúratan, máskor az amerikanisztika területeire, miközben a posztstrukturalizmus látásmódját és módszereit éppoly könnyedén használják, mint a modern pszichoanalízis téziseit, módszereit. Ma már nem számít szentségtörésnek vagy „tudománytalannak”, ha valaki nem elleplezni akarja saját preferenciáit, elkötelezettségeit, illetve nem akarja a szent objektivitás nevében neutralizálni tárgyát, hanem megnevezi, hogy milyen pozícióból beszél. Nem is véletlen, hogy Bán Williams késői munkásságát vizsgálja, s a korai művek alapján kialakult s kanonizálódott kép ellenében munkálkodik, minthogy ő éppúgy nyitott és rugalmas elme, mint az általa vizsgálatra érdemesített „öreg Williams”. Nem az egyik vagy másik kánon érdekli, hanem a paradigmaváltás pillanata, módozatai. Egy percig sem akad fenn azon, hogy embere nem „főállású” irodalmár, s azt a biologizáló alapállást sem vallja, miszerint az érett korszakot feltétlen a hanyatlás követi. Tesz viszont egy lényeges distinkciót, hogy csak akkor képes az ember ettől a szemlélettől elrugaszkodni, ha a saját jogukon, a saját társadalmi-kulturális kontextusukon belül vizsgáljuk e műveket és nem a korai művek folytatásaként. Milyen kézenfekvő is, mégis milyen gyakran hullik ki a hazai teoretikus rostán a kortárs képzőművészet épp azért, mert a szűrő egy korábbi, másfajta értékekre érzékeny készülék, s nem azokra, melyekre az anyag maga van hitelesítve. Miközben Williamsnél ezeket a félreértett vagy félreinterpretált jegyeket elemzi, ügyesen vezeti az olvasót az új fogalomrendszer útvesztőiben. Ahogy tágul a furat szélessége, avagy a vertikalitás horizontalitásba vált, úgy lesz egyre virtuózabb az író. Ellisről, Pirsigről és a cyberpunkról írott írásai árnyalt társadalomrajzzá szélesednek finom és pontos meglátásokkal, meghökkentő gondolattársításokkal és okos analízisekkel. Az egy percig sem zavarja, hogy ingoványos talajra téved, s térdig jár a „populáris szennyben”, ellenkezőleg, mintha itt lenne csak igazán elemében. (Hiszen sejthettük volna már a kultuszfilmeket parafrazeáló címekből is!) Nem ismeretlen kategóriákkal dobálózik, hanem gyengéden vezetget a már ismert, sőt axiómának tartott kategóriáktól annak megkérdőjelezésén át a kimozdulásokig (magas kontra alsóbbrendű kultúra, hierarchia kontra decentralizáltság, tér-idő páros megbolygatása, organikus teljesség hitének szertefoszlása, határok felbomlása) szinte észrevétlen adva eszközt az olvasó kezébe az ezekkel a művekkel való kapcsolatteremtéshez, lett légyen az a „technourbánus gerillakultúra” megnyilvánulása, egy végletekig kiélezett, népszerű thriller/horror (Amerikai pszicho), vagy legyen szó a „könyvtárosok zavaráról” (Pirsig esetében) vagyis afféle csúszkáló kategóriájú, köztes könyvekről.
Az igazi bravúr a szinte érintetlen, megműveletlen szűzföldek feltörésekor következik be. Bán Zsófiába nagy adag szorult abból a fajta reflektivitásból, ami mintha hiánycikk lenne mifelénk. A mítosz, a fétis, a tabuképzés oly idegen tőle, avagy olyan jól detektálja ezeket már formálódásuk pillanatában is, hogy nincsenek is számára szent és sérthetetlen témák. Jól mozog az új elméletek között, de azokat sem szakralizálja, mintegy megtámogatva ezáltal saját súlyát, hanem például felvázolja az amerikai kultúra piaci működésének dimenzióit, az egyes kutatási és művészeti témák konjunkturális voltát, a piacra dobott elméletek áruként való funkcionálását. Ezenközben azokra a félreértésekre, túlkapásokra is rámutat, ahogy az amerikai kultúra egyes helyspecifikus elemei széles körben „globalizálódnak”, azok eredetének, jelentésének ismerete nélkül. Ő lényegében a válogatatlanul bezúduló információáradatból szétválasztja az ocsút a javától. Fellépése nem harcos – minthogy őt nem az igehirdetők kérlelhetetlensége vezérli –, inkább eszméltető, elgondolkodtató. Sziporkázó, fanyar (helyenként kicsit már sok) humora, üdítő iróniája, laza játékossága révén belopódzik azok tudatába is, akik magát az általa képviselt gondolkodási rendszert más összefüggésben elutasítanák. Oda-vissza cikázik múlt és jelen, történeti vonatkozások és a mai Amerika működése között, finoman értésünkre adva, hogy a ma problémái a múltat is átszínezik, s nincsenek lezárt, örök igazságok. Nem átallja lépten-nyomon becsempészni a populáris kultúra olyan elemeit sem, mint a hollywoodi filmipar sikertermékei, a popkoncertek, a divat és divatbemutatók világa, sőt a figyelmen kívül hagyott ifjúsági alternatív kultúra megnyilvánulásai vagy akár a szubkulturális „fertő”, a transzvesztita szépségverseny fülledt miliője. S mindezt annak alátámasztására, hogy csupán illúzió izolált, steril kategóriákban (furatokban) gondolkodni, ezek sokkal jobban átjárják egymást, mint valaha is gondoltuk volna; ahogy a magánélet, a szubjektív tapasztalás a „tényszerű”, „objektív” történelmet, a hatalmi viszonyok, a legitimációs igény a történelemírást (Amerika felfedezése), a biopolitika a társadalmi szférát, a fogyasztás szelleme és logikája, sőt a show-biznisz az egykor elérhetetlen magasságokban lebegő magas művészetet, a mozgás és az idő a hagyományt (amerikai divatvilág, Anderson).
Bán Zsófia nem leckét mond az új kritikai teóriából, hanem művekből bontja ki, teszi megfoghatóvá, érzékletessé. Stílusa nem száraz, deklaratív, hanem aszerint alakul, hogy milyen terepen mozog. Van, hogy kritikát ír, van, hogy értekező prózát, máskor a naplóírás személyességét használja, s még attól sem riad vissza, hogy a széppróza területére merészkedjen, s például a gyermeki nézőpontot hívja segítségül egy attitűd, egy világkép érzékeltetéséhez (Stein). Minthogy destabilizációról, dekonstrukcióról, ambivalenciákról beszél, ő maga sem tudja megőrizni a higgadt kívülálló szerepet, hanem csúszkál a műítész, a narrátor, a társasági értelmiségi és a szereplő funkciói között. Nem kulcsot ad az amerikai kultúrához (kétli, hogy csak egy bejárat lenne) vagy ahhoz a művészetszemlélethez, melynek megtestesülését benne látja, hanem kémlelőnyílásokat tár fel, melyeken keresztül egy-egy szegmens láthatóvá válik. Azokat vezetgeti, akik ösztönösen tapogatóznak a változás felé, akik nyitottak az új és idegen hangok meghallására, és toleránsak a másfajta igazságokkal, de maguk ezt nem tudják artikulálni. Teszi ezt a saját kontextus körbejárásával, nem pedig az európai gőg elzárkózó pozíciójából, hiszen azt is pontosan tudja, hogy az óceánon túlról nézve az abszolútnak tekintett európai értékek avítt és elaggott, leginkább kiközösítésre alkalmas „kutyabőrnek” minősülnek csupán, s a lenézett amerikai populáris kultúra újvilágbeli pandanjaként „eurotrash”-sé zsugorodnak. Bán könyve, ha tetszik, arról szól, hogy ő zsigerből ellenez mindenfajta megbélyegzést, klisét; innen a folytonos csúszkálás, ki-be mozgás, irányváltoztatás, hogy ne adjon módot ezek összetapadásához. Akik ezt értékelik, azok nagyon tudják szeretni az írásait, de persze olyanok is lehetnek, akiket ez irritál, akik ezt zsigerből elutasítják. Bán Zsófia alapállásába ez is belefér.