Csűrös Miklós

A FÖLD KÉRDŐ REMÉNYE

Takáts Gyula: Emlékek életrajza.
Esszék, visszaemlékezések
Berzsenyi Könyvkiadó, 2002. 154 oldal, á. n.

Első verseskötete 1935-ben jelent meg; mint vidéken élő költőink legjobbjai (Berzsenyi és Arany is), Takáts szívósan, tudatosan táplálja fővárosi és országos szellemi kapcsolatai rendszerét. Odaadóan levelez, figyel a nemzedéki és általában a művészeti, irodalmi folyamatokra, irányzatokra, alkotókra, művekre. A levelek később beépülnek esszéibe, vagy kommentálásuk bővül értekezéssé. Kritikát, tanulmányt a harmincas évek második felében kezd rendszeresen írni. E kezdetnek is megvan a maga előzménye: 1929 és 1934 között folytatott pécsi egyetemi tanulmányai idején megismerkedik Tatay Sándorral és Weöres Sándorral, Dénes Tiborral, Barátos Endrével, mestereket talál Fülep Lajos, Várkonyi Nándor, Thienemann Tivadar, Tolnai Vilmos professzori körében. Ebben a nagy névsorban is eredeti színfolt: tanárnak és (lehet, hogy akkor még csak félig öntudatosan) muzeológusnak készül, de a túltengő „humán” literátori típussal ellentétben a földrajzi, geológiai stúdiumokat választja, a gyalog vagy kerékpárral bejárható természettel és a megformált, az ember keze nyomát magán viselő tárgyakkal van kapcsolatban, azok története, atmoszférája érdekli, valamint az egyetemesség felé kitárulkozó gondolkodás, a görög típusú filozófia. Közel marad az anyaghoz, a konkrét tapasztalathoz. Intellektus és szenzualizmus összeforr szellemi karakterében; az anyagban eszmét lel, az ideát a matériával együtt fogja fel. Hinni akar a kozmikus evolúcióban és a „kert”-nek, a földi paradicsomnak a mítoszában és újrateremtése lehetőségében, de feltételül szabja az ember verejtékes munkáját, tevékeny fejlesztő közreműködését a jobb jövő érdekében. Vidékiségét nem érzi hátránynak, hanem létmódnak és életstílusnak, sőt szerepet és öntudatot adó erőforrásnak. Ironikusan, nevelő szeretettel, igazi pedagógusként fordul kisvárosa „polgárjelölt” világához, de eszménnyé, életmintává növeli a szőlőtermelő, borászkodó hegyközség jellegzetes kultúráját. Idegenkedik a távlat nélküli, gondolattalan provincializmustól, de a gyakorlattól elszakadó, öncélú bölcselkedéstől, politizálástól, művészieskedéstől is. Eszménye az életben és a művészetben egyaránt a „hasznos szépet” teremtő, művelt és művelő ember.
Amikor bő hatvan évvel ezelőtt korai esszéit kezdte írni, egyebek között Babits és Németh László vitája volt napirenden, a nyugatos és a népi esszétípus és -szemlélet került látványosan szembe egymással. Takáts elfogulatlanul figyelte a vitát, mindkét féltől megtanulta, amire szüksége volt. Ellentéteikben nem követte őket, és sok más árnyaló, színező hatást kevert saját koncepciója kifejtéséhez. Elfogadta, tisztelte Babits és Kosztolányi szimbolista eredetű szépségkultuszát, de Kodolányihoz, Gulyás Pálhoz csatlakozva a Kalevala jelképezte szemlélethez is ragaszkodott. Nem állította szembe, hanem szintézisbe foglalta a görög–latin meg a finnugor hagyományt, Homéroszt és Vejnemöjnent. Így akart közel kerülni a „magyar költészet lelkéhez”. Csokonai és Berzsenyi „harcáról” szóló ismert régebbi tanulmánya („A Magyar Poézis Menetele”) a két ellentétesnek látszó irányzat összefogásában kereste a megoldást; „magyar–hellén klasszicizmus”-ról gondolkodott, szerinte Csokonai, Berzsenyi versei „ebben az egészben látszanak igazán hatalmasnak, tündöklő kincseknek”. Költészetét, prózáját, esszéit „az eljövendő, tökéletes magyar költői stílusnak” az alapkövei közé szánja. A poétai cél: „életstílus”, gyökerei a görög–latin antikvitásba és a Kalevala televényébe érnek le, meg persze „a magyar Dunántúl”-éba.
Az Emlékek életrajza összefoglalása, summázása, aktuális újragondolása korábban olykor bővebben kifejtett gondolatainak. Nem ismétli önmagát, mint ahogy Drangalag költője, Csu-Fu sem utánozza a régebbi Takáts Gyulát, hanem egy személyben tanítványa és mestere. Az esszéista és a költő olyan egyetemességre tör, amelyben a tapasztalt és a képzeletbeli világ egyesül. „Határai éppúgy Nakonxypán és Somogy, mint a Gibraltár és a Boszporusz vagy a Lappföld és Kréta szigete.” Látás és látomány, tudás és képzelet, érzékelés és nosztalgia egyesül ebben a szemléletben, az elkötelezettség nélküli, mindenütt való jelenlét, a szabad belépés akár „a véletlen pillanat adottságába”.
Önéletrajzi emlékezésekkel kezdődik, és „sorsfordító pillanatokról”, „vonzódásokról” szóló interjúkkal végződik a kötet. Takáts életműve föladja a leckét, hol van a határ az önéletrajzi személyesség és az objektív, tárgyias szemlélet között. Nagy költőbarátairól, a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékéről szólva kérdezi (Jékely, Forgács, Weöres, Rónay, Vas István, Radnóti, Kiss Tamás, Csorba nevének említése után): „De mi volt a barátság mögött? Mindenkor a tökéletes szépre, az európaira és a humánumra való támaszkodás.” Pompás megfigyelésekben gazdag esszét és színikritikát ír Weöres talán máig nem eléggé alaposan elemzett és értékelt drámájáról és kaposvári előadásáról (A kétfejű fenevad), vagy éppen Gyergyai Albertről, akiben „derűs és gazdag szerénysége és lírától fénylő tudása és stílusa” ragadta meg. „Kevés van, aki tárgyát jobban ismeri, és lelkiismeretesebben, elmélyültebben fejtegeti.” Jólesik olvasni ezt a jellemzést A „lírai gyöngédségű stilisztá”-ról (a címben idézett jelzős szerkezet Babitstól való), akit az esszé nagymestereként akarva-akaratlanul kényelmetlen vitába kevertek az irodalomtudományos egzaktság képviselői. Gyergyai életműve nem szorul védelemre, de jellemző adalék, hogy Takáts Gyula éppen Kaposváron idézi emlékét, „mert ez a prousti stílusú, alaposságú és horizontú literátor sohasem feledkezett meg szülőföldjéről”. Szelleme magabiztosságra, okos helyi öntudatosságra biztat. A Szekszárd–Alisca folytonosságot, kapcsolatot sokan Mészöly Miklós révén ismerik, Takáts annak a Csányi Lászlónak küld születésnapi levelet Aliscába, aki a Dunatáj folyóiratot szervezte és szerkesztette. Talán a közös vidéki élet és sors juttatta eszébe Mikes Kelement, a rodostói magány fájdalmát, de még inkább az együtt érző jóakarat: „ennek a magánynak bizony ma már egészen más és talán már-már szerencsésebb is a távlata a bizánci-konstantinápolyi XVIII. századénál. Ma a technika szárnyaival […] egyre jobban elmélyítő és szellemtágító a szekszárdi környezetedben”. Kiváló megfigyelő és részvevő elmebúvár írhat csak ilyen sorokat, olyan valaki, akinek személyes tapasztalata van a vidéken élés terheiről, de előnyre fordításának esélyéről is.
Somogy és Kaposvár volt annak a helyi világnak a centruma, ahol Takáts szelleme tartósan elidőzött, később csatlakozott hozzá a Balaton-felvidék, Becehegy tájhazája. Kaposváron ismerte meg Rippl-Rónait, Martyn Ferencet, a Balatonnál Egry Józsefet, akiket szakmai tudósoknál bensőségesebben ismert: műteremlátogatójuk, horgászó társuk, mindennapos vendégük vagy vendéglátójuk volt. Pécsett Várkonyi Nándorral, Csorba Győzővel, Budapesten Vas Istvánnal, Kálnoky Lászlóval, Jékelyvel tartott kapcsolatot, tanára volt Fodor Andrásnak és kortársainak s még fiatalabbaknak is.
Újabban helytörténeti és irodalomtörténeti, mondhatnánk, a régebbi regionális múlt iránti érdeklődése kapott tápot. Kötcse régi helységnév Somogy megyében, már 1229-ből van róla nyelvtörténeti adat, de nevezetessé, emlékezetessé alighanem Takáts Gyulának mostani kötetében közreadott kutatásai teszik. Kötcséhez fűződik az 1791–1864 között élt Mocsy Antal irodalmi tevékenysége, Egy elfelejtett polihisztor és Phaedrus-fordító-é. Mocsy anyai ágon távoli rokona volt Takáts Gyula családjának, tőle örökölték az Aurora, az Athenaeum és a Figyelmező 1822–1837-es példányait, meg egy rézből készült, méter hosszúságú mérőeszközt, melyre gyerekkorában talált rá a későbbi költő. Ezek a tárgyi és családi emlékek indították el olyan művelődéstörténeti kutatás útján, amelyből szerteágazó tanulságokat vont le a reform- és Bach-korszaki magyar vidék és társadalom szellemi és fizikai valóságáról, főleg arról, hogy „a feudálisból polgáriba miként változott széles, magyar társadalmi tablónk”. A somogyi betyáros világ és a német „szépészet” elfogult pártfogolása jócskán megnehezítette például a XIX. század első harmadában a magyar színjátszás ottani jelenlétét, de Kötcsén akkoriban hosszabban tartózkodott, s jókora bevétellel több előadást tartott a magyar színtársulat, mint akár Kaposváron. Mocsy Berzsenyivel barátkozott, és ugyanabba a könyvtárba jártak kölcsönözni. Takáts interpretációjában a Mocsy család gazdasági és szellemi életformaváltozást valósít meg és szimbolizál, „egy falusi, nemesi nagybirtok széthulló kereteiből egyre inkább polgárosuló életstílusra” sikerült váltaniuk.
Ide csatlakozik az Egy kő alatt két költő című esszé. Két jeles somogyi költőnő kaposvári sírkőavatásának alkalmából íródott, anya és leánya, Kisfaludy Atala és Szalay Fruzsina újratemetésekor. Vannak antológiák és kötetek, ahonnan ismerhetjük verseiket, de fölfedeztetésük és emlékük élesztése igencsak szükséges. Kisfaludy Atala Ányos Pálnak is rokona volt, Arany János Figyelője írt róla. Mocsy Antalról „kedves, mély tudományú öreg”-ként emlékezik meg: „Ő iparkodott nálam helyrehozni a felületes női nevelés hiányát.” Szalay Fruzsina világirodalmi, modern szemléletű távlatáról, eszményi szabadságvágyáról Takáts ihletett jellemzést ír, nagyszerű példákat idéz kitűnő formaérzékére, Babits előtti zenei verselésére. „Olyan gondolati mélység rejlik nem egy versében, amely a tárgyi, vaskos somogyi realitáson túl egy szellemi hinta szárnyán a végtelenbe és fénybe emelte…” Kongeniális felismerés, még ha a szigorúbb ítélet túlzásnak minősítené is a dicséretet. Takáts bizonyára önkéntelenül a saját önjellemzését, ars poeticáját is beleírta, belefestette ebbe a portréba: „A valóság feletti végtelenből az idő szólítása és a természet ihleti.” Választékos, érzelmes és dekadens hangulatú líráról értekezik, a kötelező társadalmi hang nélküli artisztikus költészetet méltatja. Ez az ízléseszménye, önvallomása.
A magyar irodalomban gyakran és érthetően tapasztaljuk a politikai túlérzékenységet,
a terhes társadalmi felelősség vállalását. Takáts érti ezt a hagyományt, de életműve könnyednek, természetesnek mutatja a kötelességvállalást. Elmélyülés, munka, műveltség az alapja, fontoskodás nélküli tudás. Nagy költőről beszélünk, illő, hogy bár az ismertetés az esszéíróról szól, versszakok felidézésével végződjék:

„Magamra bízva és erőmre
halál és élet szárnyai között
lesem e csonttádermedt zöldbe
rövid parancsotok, jó ösztönök. […]

Egy kozmikus, szép sivatag képe
ragyog köröttem ilyen reggelen,
s nem is enyém, a föld kérdő reménye
pislog, mint pipicsláng a szívemen.”

A vers címe Most is e játszma; ennek a játszmának a tétjeit hordozza, viseli Takáts Gyula versben és prózában.