Thomas Mann ismeretlen levele Paul Tillichhez

HEIDEGGER, A SZÖRNYETEG

A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2002. június 20-i számában Erdmann Sturm, a Münsteri Egyetem teológiaprofesszora közreadta Thomas Mann-nak 1944-ben Paul Tillichhez írott levelét. Bevezető cikkében Sturm ismerteti a levél előzményeit, és beszámol egy Tillichnek szóló másik – 1939-ből származó és szintén kéziratban maradt – Thomas Mann-levélről. Az alábbiakban e cikk szerkesztett változatát, majd Thomas Mann 1944-ben írott levelét olvashatjuk.

*

Thomas Mann 1939. május 14-i „brosúraprojektjét” számos barát és kolléga kézhez kapta: Max Reinhardt, Erwin Schrödinger, Franz Werfel, Stefan Zweig; és köztük volt Paul Tillich teológus és filozófus is, akit 1933-ban elűztek Németországból, s a New York-i Union Theological Seminaryn és a Columbia Egyetemen dolgozott. Thomas Mann e brosúrájában arra buzdítja a neves német írókat, művészeket és tudósokat, hogy szólítsák meg honfitársaikat, „apelláljanak jobbik ösztöneikre”: „A németeket észhez kell téríteni – írja Thomas Mann –, és ki teszi ezt meg, ha mi hallgatunk?”
1939. június 26-án kelt, Paul Tillichhez írott levelében Mann részletesen kifejti terveit. Azt kéri a teológustól, hogy „beszéljen honfitársainknak a vallásosság és a morál pusztulásáról és ennek következményeiről”. Mindeközben maradhat „tárgyszerűen a teológiánál”, de „általánosságban” is beszélhet. Ettől függ, hogy teológusokhoz vagy a legkülönbözőbb körökhöz jut-e el a felhívása. Ha pedig tekintettel kíván lenni Németországban maradt rokonaira, és el akarja hallgatni a nevét, nevezze meg egy kollégáját. E levél margójára Tillich egy akkoriban tökéletesen ismeretlen teológus nevét jegyezte föl, aki ez idő tájt Tillich mellett dolgozott New Yorkban: Dietrich Bonhoefferét. Őt amerikai barátai mentették meg a letartóztatástól, és állást is kínáltak neki New Yorkban: német menekültek lelki gondozását kellett volna ellátnia. Bonhoeffer azonban váratlanul visszatért Németországba. Őt akarta volna megnyerni Tillich Thomas Mann tervének?
A terv megvalósítására amúgy sem került sor. Néhány héttel később kitört a háború. Ezt követően Thomas Mann és a nála tizenegy évvel fiatalabb Tillich több ízben is találkozott New Yorkban. 1943-tól kezdve azonban kapcsolatuk nem volt felhőtlen. Túlságosan is eltért a véleményük a német emigránsok szerepéről, egy lehetséges emigráns kormányról és annak befolyásáról az amerikaiak német politikájára. Jóval Hitler veresége előtt német emigránsok az Egyesült Államokban – a moszkvai „Szabad Németország” nemzeti bizottsága ellenében – életre hívták a Free Germany-mozgalmat. Kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok és centrumpártiak, lelkészek, írók és művészek alkották a mozgalmat. A vezetői poszt egyik várományosa az egykori birodalmi kancellár, Heinrich Brüning volt. A tagok azonban Thomas Mannt látták volna a legszívesebben ebben a tisztségben. Ludwig Marcuse így nevezte őt: „minden német emigráns, különösen az írók seregének védelmezője”.
Thomas Mann viszont elutasította a kinevezést, megtagadta az együttműködést, mi több, „emigráns patriotizmust”, „a német baloldali szocialisták között elharapózott hazafias divatot” emlegetett. Nem tartotta helyénvalónak, hogy tanácsokat adjanak Amerikának, hogyan bánjon a későbbiekben Németországgal, amint azt sem, hogy ragaszkodjanak hozzá, hogy „semmi bántódása nem eshet” a hazának – mindez Mann szerint inkább egy regény alapanyaga lehet, semmint hazafias emigránsok egy csoportjának elfogadható követelése.
Egy amerikai barátjának, Agnes E. Meyernek így írt a Free Germany Committeevel folytatott tárgyalásáról 1943. november 26-án: „A New York-i politikai krémmel való találkozás természetesen kellemetlen volt, ám én derekasan helytálltam, és örülök a függetlenségemnek – Tillich professzor megjegyzése ellenére, miszerint »kimondtam Németországra a halálos ítéletet«; és Bert Brecht, a party liner gúnyosan keserű arckifejezése ellenére, aki, ha az oroszok hatalomhoz segítik Németországban, mindenben ártani fog nekem.”
Bertolt Brechtnek, az emigráns írók szószólójának sikerült Tillichet megnyernie a bizottság elnöki posztjára, mert a teológus személye garanciának tűnt az „egyensúly” megőrzésére. Tillich átvette a szervezet irányítását, amely 1944. május 3-án Council for a Democratic Germany néven, egy Tillich által megfogalmazott nyilatkozattal lépett a nyilvánosság elé. A nyilatkozat követelte a németkérdés igazságos megoldását egy európai biztonsági rendszer keretein belül, és elutasította „Németország rabszolgasorba süllyesztését”. Bertolt Brecht, Ernst Bloch, Lion Feuchtwanger, Fritz Kortner, Heinrich Mann, Erwin Piscator és sokan mások aláírták
a felhívást, Tillich régi frankfurti barátai közül azonban senki. Ernst Cassirer azt írta neki, hogy Németország gyógyulása belülről kell hogy bekövetkezzék, ezért úgy gondolja, hogy „nekünk többieknek e pillanatban még hallgatnunk kell”.
Thomas Mann és Tillich az egzisztencialista filozófia megítélésében sem értett egyet. Tillich első előadását az Egyesült Államokban – 1934 tavaszán a Columbián – ennek a témának szentelte. Tíz évvel később angol nyelvű dolgozatban is összefoglalta ezt az előadást Existential Philosophy címmel – 1944 elején jelent meg a Journal of the History of Ideasban. Tillich különnyomatot küldött Thomas Mann-nak, és kézírással alcímet is illesztett hozzá: „Adalék a német szellem tragikus történetéhez”. Thomas Mann a szöveg kézhezvételekor éppen befejezte a Doktor Faustus tizenötödik fejezetét, amelyben Adrian Leverkühn a teológiától való elszakadásáról és abbéli elhatározásáról nyilatkozik, hogy zenész lesz. A megelőző fejezetek Leverkühn hallei tanulmányairól és Kumpf professzor előadásairól szóltak. Tillich az előző év májusában beszámolt Mann-nak hallei teológiai tanulmányairól, tanára, Martin Kähler előadásairól, az akkori teológiai áramlatokról és iskolákról, valamint a hallei „Wingolf” diákéletéről. Ez az anyag belekerült a Doktor Faustus XI. és XII. fejezetébe.
Az alábbi – mind ez ideig szintén ismeretlen – levélben Thomas Mann Tillich dolgozatára reagál, amelyben a teológus nagyívű filozófiatörténeti vonulatot vázol föl Hegeltől, az ifjú hegeliánusoktól, Schellingtől és Feuerbachtól kezdve Kierkegaard-on és Nietzschén át egészen
Karl Marxig, Husserlig, Heideggerig és Jaspersig. A francia egzisztencializmus viszont kívül esett a látókörén, már csak azért is, mert nem illeszkedett volna ebbe a vonulatba: „Az egzisztencialista filozófia speciálisan a német szellem alkotása… Erősen befolyásolta a mi generációnk politikai és szellemi katasztrófája. Nyelvét erősen áthatja a német nyelv géniusza, olykor azt mondhatnánk: démona – ami Heidegger Lét és idő-jét lényegében lefordíthatatlanná teszi” – írja Tillich.Thomas Mann éppen Heidegger ellen tiltakozik a Tillichhez írott levelében, nem utolsósorban pedig Tillich – őszerinte – erősen kozmetikázó Heidegger-értelmezése ellen. Mann alig olvasta Heideggert, foglalkozni pedig végképp nem foglalkozott vele. Dühödt-ironikus replikája Tillich Heideggert tárgyaló soraira valószínűleg a legrészletesebb és legegyértelműbb megnyilatkozása Heideggerről és a német egzisztencialista filozófiáról. Nyilvánvaló az is, hogy Heidegger sajátos fogalmi rendszerét és nyelvét csak Tillich dolgozatán keresztül ismerte meg.
Az Emberi, túlságosan is emberi-ből vett idézettel arra emlékeztet, hogy a reakció és a haladás alkalmasint összefonódhat egymással. Létezik a reakció mint haladás, illetve a haladás mint reakció. Erre a nietzschei belátásra Mann már 1929-ben felhívta a figyelmet a müncheni Auditorium Maximumban tartott előadásában, amelynek Freud helye a modern szellemtörténetben volt a címe. A Totem és tabu olvasmányélményének hatására Freudra hivatkozott a fasiszta irracionalizmus ellenében. Freud – állítja Mann – megengedi a mítosz és a tudatalatti, az éjszaka, az álom és az ösztön iránti érdeklődés progresszív értelmezését, ezáltal kiveszi az irracionalizmus és a fasizmus kezéből, és a humanitás szolgálatába állítja. Így például a német romantikát „a német szellem legforradalmibb és legradikálisabb mozgalmaként” üdvözli. Novalis Kereszténység vagy Európá-ja haladásként értelmezett reakció; nem reakcionista, hanem forradalmi mű. Luther reformációja is a reakció és a haladás összefonódása volt, „az életnek, tettnek, személyiségnek olyan keveréke, melyhez a tiszta szellem kritériumaival semmiképpen sem lehet közel férkőzni” – mondja Thomas Mann. Maga a kereszténység, a „haladó erő”, „bármilyen felbecsülhetetlen jelentőséget nyert is az ember megemberiesítése, lelki és erkölcsi kifinomulása szempontjából”, nem tűnhetett másnak, mint „a visszaesés, az atavizmus iszonyatának, amely a szó szoros értelmében a világ legalját fordította felfelé”.* Thomas Mann a Tillichhez írott levélben is Nietzschének erre a történetfilozófiai gondolatára emlékeztet. A XX. század első harmadának irracionalizmusa hozott magával némi haladást, „elmélyítette, korrigálta azt; sok mindenre emlékeztetett. Azután megőrjítette saját belterjessége, és a fasizmus alakjában a szakadékba zuhant”. Ezzel Thomas Mann visszatért regénye, a Doktor Faustus témájához.

Thomas Mann
1550 San Remo Drive
Pacific Palisades, California

1944. április 13.

Kedves Tillich professzor,
Ön igen tanulságos és szép ajándékkal lepett meg, amikor elküldte Existential Philosophy című dolgozatát, és már korábban meg is köszöntem volna, ha nem most tértem volna vissza – bronchitisszel és a hozzá tartozó huruttal – egy kéthetes chicagói látogatásról. A betegség még most is dolgozik bennem, pontosabban: nem hagy dolgozni. Ne értse hát félre, ha a megkésett köszönet ráadásul kissé kurtára is sikeredik; biztosítani szeretném Önt arról, hogy tanulmánya nagy hatással volt rám, és élénken foglalkoztat, nem utolsósorban azért, mert a kézzel írt alcím fényében olvastam, amelyet Ön az én számomra illesztett hozzá. „Adalék a német szellem tragikus történetéhez”: erősen tartok attól, hogy kifejezi hajlamunkat az önsajnálatra (amit könnyedén össze tudunk egyeztetni a brutalitással), valamint azt, hogy képtelenek vagyunk egészséges, mások számára hasznos viszonyba kerülni az életünkkel, és e képtelenségünkre olyan kézhez álló, a valóságot megszépítő szavaink vannak, mint „tragikus” és „démonikus”. Tartok a pártatlan szemlélő efféle vádjaitól. Ráadásul a regény, amin éppen – akaratlanul is a történelmi pillanat impulzusát követve – dolgozom, szintén a hangsúlyozottan és tudatosan legnémetebb téma, amit csak választhattam, teológia, zene és zsenipatológia keveréke, amely állhatatosan szuggerálja a „németség” szót, együtt a már emlegetett „tragikus”-sal és „démonikus”-sal. I can’t help it – a manapság körülöttünk grasszáló hazafiaskodó emigránsok kritikája ellenére sem, akik ragaszkodnak hozzá, hogy Németországnak – azok után, hogy másokkal az elképzelhetetlen történt meg – nem eshet bántódása, és akik igencsak elsietett részvétet követelnek, a legelképesztőbb elbizakodottsággal, ami a népek történetében valaha is előfordult.
Meglehetősen színes társaság verődött össze Önnél az „egzisztencialista filozófia” zászlaja alatt – másfelől, ha már ilyen színes ez a társaság, vajon nem tartozik-e bele néhány olyan rendes irracionalista, mint Klages vagy Th. Lessing a maga Untergang der Erde am Geistjével? Heidegger… ezt a par existence nácit soha ki nem állhattam. Ettől a szörnyűséges filozófiai zsargontól, amiből Ön itt ízelítőt ad, majdnem a sarokba vágtam a füzetet. Jemeinigkeit!* Az ilyesmit büntetni kéne! Először azt hittem, valami berlini tájszó, amelynek a gemeinhez** van köze. Hát van is neki. A „német nyelv démonának” (túl finom! túl finom!) efféle kárhozatos túlkapásait nem is volna szabad ismertetni a nyelvre valamit is adó külföldiekkel. Schopenhauernek meglett volna a véleménye erről a high-brow*** pancserről és kriminális nyelvgyalázóról. Egyébként amit a bűnről mond, nem más, mint egy Schopenhauer-tétel plágiuma, amely szerint a bűn (és az érdem) nem az operariból, hanem az esséből fakad.
Vajon tényleg ebbe a körbe tartozik a forradalmár Marx – csak azért, mert igen szórakoztatóan viccelődik Hegel Aufhebung-fogalmával, amely a világ megváltoztatásá-
nak értelmében nem szüntet meg az égvilágon semmit? Az egzisztencialista front, már amennyire világos frontnak tekinthető, mégiscsak a haladás ellenében jött létre, ez pedig meglátásom szerint rossz, meghaladott, a történelmi pillanatban inadekvát pozíció. Mert igenis van, lehetséges haladás, és a filozófiának a haladást kell szolgálnia ahelyett, hogy belterjességével dacolna vele. „Az emberek – ahogy azt Nietzsche már 1876-ban tudta – tudatosan dönthetnek amellett, hogy egy új kultúra irányába fejlődjenek, míg korábban öntudatlanul és véletlenszerűen fejlődtek: most jobb körülményeket tudnak teremteni a születéshez, a táplálkozáshoz, a neveléshez, az oktatáshoz. Gazdaságosabban tudják irányítani a teljes egésznek tekintett Földet, és általában: az emberi erőt fel tudják becsülni és latba tudják vetni. Ez az új, tudatos kultúra megöli a régit, amely, ha egészében nézzük, öntudatlan állati és növényi életet élt; és megöli a haladással szembeni bizalmatlanságot is…”
Ugyanott (Emberi, túlságosan is emberi) természetesen arról is beszél, hogy hálával tartozunk bizonyos reakciós gondolkodásnak, olyan szellemeknek, amelyek „érzéseinket ideiglenesen visszakényszerítik az ember és a világ régebbi, hatalmas szemléletmódjaiba, ahová egyébként nem egykönnyen vezetne bennünket ösvény, és ezáltal
e szellemek a történelemnek és az igazságosságnak felbecsülhetetlen nyereséget jelentenek. A történelem és az igazságosság sokat nyer velük… Csak az igazságosság e nagy eredménye után, csak miután a felvilágosodás történelmi szemléletét egy ilyen lényeges ponton korrigáltuk, csak akkor szabad a felvilágosodás zászlaját – a zászlót e három névvel: Petrarca, Erasmus, Voltaire – újra továbbvinnünk. Mi a reakcióból haladást csináltunk”.
Nem gondolja, hogy nekünk is efféle hálával kellene viseltetnünk a XX. század első harmadának irracionalizmusával szemben?, hogy olyan reakciós gondolkodásnak kellene tekintenünk, amely kismértékben szolgálja a haladást is? Elmélyítette, korrigálta azt; sok mindenre emlékeztetett. Azután megőrjítette saját belterjessége, és a fasizmus alakjában a szakadékba zuhant. Azt hiszem, újra fel kell emelnünk az ész és a haladás időközben oly nevetségessé vált zászlaját.
Alázatos tisztelője,
Thomas Mann

Nádori Lídia fordítása

 

 


Jegyzetek

* Thomas Mann: Freud helye a modern szellemtörténetben. In: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok. Ford. Vas István. Magyar Helikon, 1970. I. kötet, 118. o.
*** Mindenkori enyémvalóság. Vö. Martin Heidegger: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály et al. Gondolat, 1989.
*** Itt: közönséges.
*** Tudálékoskodó.