Lackfi János

NINCS MÁS ÚT

Liliane Woutersnek

Nincs más út: ma már libabőrös,
Nem sima, mint rég, a nyakam,
S borotválnom kell. Nyers erőhöz
Megjött a tekintély, fiam.

Úgy hiszi, hogy a legerősebb
Ember én vagyok, nem lehet
Kiábrándítani egyelőre,
Lesz még, hogy másként emleget.

Lesem ablaknál állva mások
Sorsát, pedig jól ismerem,
Magamról, hogy próbál a vásott
Test kifogni az Istenen.

Hogy próbál el nem öregedni,
Testét kenőccsel bekeni,
Társak nedvével összefesti,
Bőrén vér, sperma foltjai.

Koponyámban egyszerre robban
Minden bomba, s mind a halott
Vérembe fúl, jajgatva onnan –
Bennem zuhan, ki botladott.

Ablakomnál egy ázott ember
Öreg kordét vonszolva jár,
Kínai? Indiai? Berber?
Pár perce? Ezer éve már?

Beletöröl a lomb az égbe,
Letöröl egy-egy felleget,
Visszakarmol az ég, s elégve
Száraz levél el-elpereg.

Bennem vív meg kicsi a naggyal,
Egyszerre győz, veszt mindegyik,
Sántít Jákob, biceg az angyal,
Az est, ha úr, csak reggelig.

A távolnak és a közelnek
Metszéspontja, lám, így vagyok,
Pincém tetejére kifekszem,
Belém csobbannak csillagok.