Csengery Kristóf

FÖLFELÉ A LÉPCSŐN

Úgy jött mögöttem, mintha én mutatnám
az utat, s ő lenne a vendég. Nem volt
bennem tapintat, túl gyorsan haladtam
fölfelé a lépcsőn – vonzott talán
a fénysáv fönt, a súlyos pinceajtó

körül, mely a nyárvégi hőgutába
hívott vissza, szabadulást ígérve
borkóstolásból és beszélgetésből?
Iparkodott, kicsit zihált is. Aztán
mikor fölértünk, a kezembe nyomta

a gyertyát, és zavartan kérte: én
oltsam el. „Tudja, még gyerekkoromban
öreganyám azt mondogatta: minden
láng – egy lélek. Ha elfújta a mécsest,
mindig elhadart egy fohászt. Nekünk már

csak itt a pincében nincs villanyunk,
s hogy megvénültem, úgyis egyre inkább
a fiamék jönnek le énhelyettem,
de ha nem muszáj, hát mégse nekem
kelljen… Magának mindegy, gondolom.”