Bazsányi Sándor

REGÉNYSZERŰ ÖTLETEK JEGYZÉKE

Márton László: A mennyország három csepp vére
(Testvériség II.)
Jelenkor, Pécs, 2002. 280 oldal, 2100 Ft

Márton László nagyon nem tud, de nem is akar XIX. századi regényt írni – ahogyan erre többször is, olykor nyíltan kimondva, utal Testvériség című történelmi trilógiájának eddig megjelent köteteiben. Mint ahogyan például Jókai Mór vagy Gárdonyi Géza, ha akart, se tudott volna nem XIX. századi regényt írni. A banális ténymegállapításból pedig az következik, hogy míg Jókainak és Gárdonyinak nem okozott különösebb problémát a regényírás gyakorlata, addig Márton számára maga a regény problémája válik folyamatos írásgyakorlattá. Hagyományos regények helyett rendhagyó, mert regényszerű ötletekkel kedveskedik olvasóinak, amelyek azonban fura módon mégis egyfajta regényformát gyümölcsöznek. A „regényszerűség” tehát most nem azt jelenti, hogy kötetünk „olyan, mintha regény volna, de nem az”; hanem azt, hogy szerzőnk a regény, azon belül a történelmi regény hagyományára támaszkodva, azt játékosan átértelmezve s így a formát újra megalapítva, ha tetszik, féktelenül kísérletezve: mégiscsak regényt ír.
Rendhagyó már a témaválasztás is – persze csak a hagyományos, feketére-fehérre mázolt történelmi regénytablókhoz képest: a trilógia hőse Károlyi Sándor, ámde nem a szatmári békét megkötő „labanc”, hanem az István nevű bátyjával (vagy azzal a csalóval, aki annak adja ki magát) örökösödési bonyodalomba kerülő fiatal főispán. Röviden: a trilógia első könyvében, a Kényszerű szabadulás-ban a fogságba esett fivérnek mondott ember megkerül Bécs városában; a jelen kötetben pedig immár fanyalogva hazaszállíttatik Nagykárolyba, ahol újra otthonra lel, s feltehetően a befejező részben robban majd ki a feszültség az örökségét féltő Károlyi Sándor és a garázda hajlamú „Mostani Pista” között. De még inkább rendhagyó a témakezelés – persze csak a hagyományos, XIX. századi, (szerzőnk egyik esszéjének szavával) „gárdonyizós” regénybeszédhez képest: minden fejezet (az eddigi könyvek egyaránt hat-hat fejezetből álltak, amelyek közül a legutolsó adja a főcímet), sőt minden nagyobb szövegegység új és új poétikai furfanggal gazdagítja a művet. S ez nem más, mint az (Ottlik Géza óta megúszhatatlan) „elbeszélés nehézségeivel” nem is annyira szembesülő, mint inkább azokat megnyargaló retorikus-narrációs zabolátlanság, a dologi kételyből táplálkozó nyelvi bőség. Ám míg az első kötetben gyakorta a sajátos regénybeszéd cselekménybe ágyazott önértelmezését olvashattuk (tegyük hozzá, jókora élvezettel), addig itt már maga a nyelv kezd el dolgozni saját magán; s erre a leglátványosabb példa a Lopakodó költészet című fejezet, amelyben Ilosvai Selymes Péter nagyidai cigányokról szóló elveszett hőskölteményének, a Tzingáriász-nak a szinopszisát olvashatjuk – Károlyi Sándor emlékező víziója jóvoltából. De ugyanígy, sőt több ízben felbukkan egy bizonyos Menander nevű szerző Kártigám című „románhistóriája” a „páratlanul szépséges török fogolykisasszonyról”. Az elsődleges fikció (Márton regénye) és a másodlagos fikció (Menander műve) pedig rendre párbeszédre lép egymással; például akkor, amikor az Egy régi magyar hölgy jellemrajza című fejezet hősnője, Károlyi Sándor felesége, „Barkóczy Krisztina úgy érezte, életét mindinkább árnyékba borítja a Kártigámról szóló regény kézirata”: „Mintha kinyúlt volna egy kéz a szövegből, és végigsimított volna a szemhéján; ő pedig belekapaszkodott ebbe a kézbe, és hagyta, hogy vezesse”. S íme a testi-lelki olvasás, a radikálisan érzéki (mondják újabban: női típusú) befogadás eredménye: „Ráadásul bizonyos testi jelekből azt is meg kellett értenie, hogy a házasságtörés – vagy valami nagyon hasonló dolog – csakugyan bekövetkezett.” (244–245.) Ez a bizonyos „nagyon hasonló dolog” volna Márton regényében a valóság és a fikció közötti aktív cserebomlás metaforikus záloga. Persze a Menander-mű fikciójával szembesülő Barkóczy Krisztina valóságát csak relatív értelemben nevezhetjük valóságnak, hiszen maga is fikció a javából a szerző vagy az olvasó valóságához viszonyítva; mely utóbbi valóságok persze sosem lehetnek azonosak egymással, s így szintén relatív valóságok: az „abszolút” valóság részben-egészben fiktív leírásai. Az idézőjel meg persze arra utal, hogy az „abszolút” valóság is bizonyos értelemben relatív, amennyiben nincs közvetlen hozzáférhetőségünk, csakis értelmezve hozhatjuk szóba…
A valóság, a történelmi események nyelvi-szemléleti hozzáférhetőségét célzó kétely olyan regényvilágot eredményez, amelyben minden előzetes tudás ironikusan zárójelbe kerül, illetve folyamatosan átíródik. Így például Károlyi Sándor az egyik bekezdésben némi fontolgatás után ekképpen vélekedik a bátyjának mondott emberről: „Biztosra vehető, hogy ez az ember csaló.” De csak a következő bekezdés végéig, ahol az Isten által reá mért próbatétel súlya alatt mégiscsak úgy látja: „…e sokat tűrt ember biztosra vehető, hogy az ő testvére”. (15.) Sőt nem is kell két egymással szembeállított bekezdés ahhoz, hogy valamely vélekedés vagy tény az ellenkezőjére forduljon, hiszen e retorikus-poétikus mutatvány akár egyetlen bekezdésen belül is kivitelezhető, például: „Szerencse, hogy a révlátó háza kőből épült, és hogy maga a révlátó nem aludt, különben a jó Isten sem háríthatta volna el a tűzvészt…” – „Igaz ugyan, hogy a ház kőből épült, ám zsindelyfedele volt, és a gerendák be voltak kenve kátránnyal, hogy ne korhadjanak; így a tüzet lehetetlenség volt megfékezni. Maga a révlátó, aki mélyen aludt, benne égett a házban…” (17–18.) Mintha két különböző nézőpontból két különböző tanú számolna be a tűzesetről, amely egyfelől a régmúlt idők feneketlen kútjába, másfelől az öntörvényű fikció homályába vész; és amely így ki van szolgáltatva egyfelől a nem éppen szavahihető tanúk (hamis) bizonyságának, másfelől az önkényes szerző (zabolátlan) fantáziájának. Az elbeszélő vagy leíró nézőpontja egyébként is állandóan változik: van úgy, hogy egy falra akasztott kép felől, tehát felülről látjuk a szereplőket; de van úgy is, hogy egy kisfiú szemével, tehát alulról követhetjük figyelemmel az eseményeket, ám csak addig, amíg az ajtó kilincsébe kapaszkodó kis Károlyi Lackót nem kapja ölébe az ajtón beviharzó apja, aki azon nyomban átveszi a látás és láttatás hatalmát. (211.) Egyébként a „háromszáz évvel ezelőtti kisfiú szemével” végigélhetjük Buda visszavívását búzaszemek, babszemek és egyéb alkalmi bábok jóvoltából. Míg Károlyi Sándor „lelki szemei” a czestochowai Fényes-dombra nyílnak.
Márton regényében tehát hangsúlyosan nem az van, ami egyébként is volna, még akkor sem, ha történelmi eseményekről van szó; hanem az, amit éppen látunk, amit szerzőnk történetesen látni enged. Ám a látvány sem mindig egyértelmű. A könyv utolsó fejezetének első bekezdésében például ezt olvashatjuk, illetve láthatjuk: „Ott hagytuk félbe az imént, az előző lapon, hogy Barkóczy Krisztina mindjárt magára marad a Szmirnából szabadult emberrel. Vagy inkább magára maradna, ha volna időnk rá, hogy figyelemmel kísérjük…” A feltételes móddal Márton tehát elvágja a leírás fonalát. Ám a következő bekezdésben ugyanez a feltételes mód éppen hogy megnyitja a leírást „a régi magyar télről, a téli álmot alvó, hóval borított Magyarországról”, hiszen: „Ha százharminc évvel ezelőtt írtuk volna ezt a regényt, lapjain híven tudósítottunk volna…” – és folytatódik a tudósítás feltételes módban, a meg nem írt, mert meg nem írható XIX. századi regény helyett. Továbbá, azaz még tovább ironizálva a Jókai–Gárdonyi-féle regénybeszédet, szerzőnk sokszor nem is annyira a főcselekmény elmesélésében, mint inkább az anekdotikus, olykor burleszkszerű események leírásában leli kedvét, ennyiben inkább Mikszáthhoz áll közel; így például a bécsi Arany Medve fogadóban a „szabadult ember” és Károlyi Sándor ágensei között játszódó jelenet megrendezésében, amelynek csattanója, hogy a kimondott szó valósággá lesz: „Károlyi István kardját a szabadult ember kezébe vette, nézegette, majd valami nagyon csúnyát mondott; lényegében azt, hogy az ágens úr dugja fel a seggébe a kardot, és takarodjék […] a másik ágens úr a faszára húzza fel azt a gyűrűt, és nemkülönben takarodjék.” (29.) És lőn. S hozhatnánk még bőven példákat a Márton-féle regényszerű beszéd alapfiguráira.
Szerzőnk radikálisan felforgatja a modern, XIX. századi történelmi regényformát; de éppen ennek árán kerülhet aktív párbeszédbe a Menander-mű és Ilosvai Selymes Péter eposza által képviselt régi magyar szépprózával, amely persze, ha lehet, még nagyobb kihívást jelent a jelenkori szerzőnek és olvasónak, egyszóval történeti érzékenységű irodalomértésünknek, mint Jókai vagy Gárdonyi románcos világa, hiszen: „Ha mai szemmel olvassuk ezt a sok-sok régről fennmaradt magyar költeményt, a széphistóriákat, lakodalmi köszöntéseket, halotti búcsúztatókat […] mindenekelőtt az tűnik fel, hogy éppen a költészet, a szorosabb értelemben vett poézis mennyire hiányzik legtöbbjükből.” (119.) S így talán Márton regényét fogadhatjuk úgy is, mint a történeti-szemléleti szakadék műfaji áthidalásának kísérletét, amely a „végső hónapjait élő tizenhetedik századnak” és a regényíró kezéből kifutó „huszadik század utolsó hónapjainak” a közös tapasztalatát célozza, mely szerint: „De nem az évek vagy évszázadok múlásáról van szó, hanem arról a tapasztalatról, hogy az idő nem telik többé, mindössze múlik…” A (Krasznahorkai László egyik regényének mottójára hajazó) történetbölcseleti szkepszis viszont jókora elbeszélői-leírói kedvhez vezet, amennyiben: „Márpedig az idő múlása, amely visszamenőleg is üresnek bizonyul, a megszokottnál nagyobb mértékben rányomja a bélyegét az elbeszélés alakzataira.” (209.) Mártonnál tehát az „elbeszélés nehézségeinek” dologi bizonytalansága az „elbeszélés alakzatainak” nyelvi teljesítményéhez, bizonyosságához vezet. És azt is bizonyosra vehetjük, hogy a trilógia befejező könyvében szerzőnk jócskán tartogat számunkra olyan „alakzatokat”, amelyek – irodalmi-történeti tudatunk gondozása mellett – legalább akkora gyönyörűséget okoznak nekünk, olvasóknak vagy olvasónőknek, mint amekkora testi-lelki élvben részesítette Barkóczy Krisztinát a Kártigám című románhistória szerelmi jelenete.