Vajda Miklós

A LÉGTÉRBEN NEM SZÁLLNAK ANGYALOK

Ha van valahol, akkor most röhög rajtam, ahogy ülök itt Budán, körülrakva a könyveivel, töröm a fejem, olvasom, rendet próbálok rakni az emlékeim közt, és írni kezdek róla. Ez neki, onnan nézve, ha jól ismerem, márpedig jól ismerem, nyilván mulatságos jelenet. A nevetését – jellegzetesen, kissé balra húzott száj, halk és mély, kiöblösödő, majd elvékonyodva fölszaladó hang, göcögve, staccato ejtett szavak – bizonyára nem vihette magával, de a csúfondáros humorát talán igen, hisz az a lélekhez tartozik, gondolom én, már persze amennyiben ez az utóbbi valami csakugyan halhatatlan és netán emberi lényegünkkel is azonos, és még a huszadik századi embernek is kijárt. Ő is erősen kételkedett sok mindenben, főleg a túlvilágban, meg persze hitte is, de nem hol így képzelte, hol meg úgy, hanem egyszerre volt igazi intellektuelként szkeptikus hívő és hívő szkeptikus, egy gondolatmenetben, egy versben, egy sorban, egyazon metaforában is akár. A hangsúly szinte mindig a szkepszisen volt. „…amíg van halál, van öröklét”, mondja egy helyütt, és ott az „amíg”, tehát nagyon kemény föltételt szab a hitének. „Istent tagadni olcsó élvezet” – mondta már 1972-ben is, és pár sorral lejjebb hozzátette: „Istent alkotni sem nemesebb öröm.” Évtizedekkel később, öregen (öt évvel fiatalabb volt nálam!), mikor már a magyar költészet néhány nagy halálversét írja, a kétely akkor sem enyhül, inkább erősödik. „Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit / Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét”, küldte a tudósítást útjáról az utolsó ciklus utolsó dalának két utolsó sorában, hetekkel a halála előtt. Ott, a célegyenesben, ahol ő akkor járt, félelmében a legtöbb kételkedő meghunyászkodik már, és gyalázatos, gyáva, ám talán megbocsátható összemberi opportunizmussal föladja a kételyt, hisz mit lehet tudni, hátha mégis?, ő azonban ugyanitt, egy verssel följebb azt mondja: „Hallod-e, te Öregember? / Ez volna a te teremtett világod?” (…) „A mítosz a két lábon járó majomember álma. / A légtérben nem szállnak angyalok. / Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva / Tartok a sír felé gyalog.” Korábban is, mindig, nagyon nehezére esett elképzelnie Őt, akinek műve egyebek közt a huszadik század. „Ember vagyok, embernek képzelem / Csak nálunk tökéletesebbnek / Tudja a különbséget jó és rossz között / És nem roppantja össze / A rettenetes felelősség // Hadd hihessem mindenek ellenére / Hogy létezik” – íme, egy poszt-Auschwitz–Gulág–Hirosima–Kádár, egyszerűség kedvéért posztmodern, metafizikus költő még testmeleg vallomása.

*

Alighanem már csak én élek azok közül, akik ismerték a Szauer Ottó nevű, ferde fejtartású, gyapjas hajú, dacosan éles tekintetű, koravén, csenevész és láthatóan neurotikus kamasz fiút. Nevelőtanára (és nem mellesleg unokabátyja) a Sztéhló-féle zugligeti nevelőintézetben, Rákosi Zoltán, volt Eötvös-kollégista („országos őrült, dali féltehetség. Eszményi bohóc egy rettegéstől józan világban. Egyéniség egy mozgósított csillagon”) vezette elő büszkén 1950 körül Keresztury Dezsőéknek, és én véletlenül jelen voltam a Semmelweis utcai lakásban. Az emlékkép éles, de jócskán lemorzsolt már belőle az idő. Az Eötvös-kollégium igazgatóját és kiváló kultuszminisztert már menesztette Rákosi; Keresztury a Széchényi Könyvtárba került, és Kemény Zsigmond társadalmi regényei címmel választható kollégiumot tarthatott az egyetemen heti egy órában. Horváth Jánost éppen akkor rúgták ki, mikor én nagy nehezen bekerültem; Waldapfel József szörnyű irodalomtörténeti órái kíváncsivá tettek a régi nagy iskola módszere iránt, meg szolidaritásból is beiratkoztam hát Dezsőhöz, akinek feleségéhez évek óta hetente kétszer zongoraórára jártam. Eleinte hárman hallgattuk Kereszturyt, de a másik kettő hamarosan lemorzsolódott; attól fogva „Kedves Miki!” megszólítással kezdődtek, de a legnagyobb komolysággal folytak tovább az előadások. Az év végén le is kollokváltam Dezsőnél Keményből. Marika néni, a Londonban élő neves Kodály-tanítvány, Scheiber Mátyás húga, az első orgonaművészi oklevéllel rendelkező nő Magyarországon, maga volt az eleven dekadencia, tanárosan puritán férjének mindenben teljes ellentéte. Szinte sohasem lépett ki a lakásból, és szobájában, ahol orgonapedállal is fölszerelt különleges zongorája állt egy dobogón, nyáron is fűttette a cserépkályhát. Bokáig érő fekete kordbársony pongyolában járkált cigarettái füstfelhőiben, nyakában selyemsál, arca, szája, körme vastagon kifestve, sűrűn kapdosta be a valamilyen pirulákat és nagy kortyokban a konyakot, miközben hamis dunántúlias tájszólással szünet nélkül csacsogott az általa becenevükön ismert híres emberekről. Mikor leült tanítványa mellé a zongorához, hogy megmutasson valamit a kottában, vagy előjátsszon pár ütemet, hogy, hogy nem, a fekete pongyola olykor szétnyílt, és a dermedt volt ciszter diák bölcsészhallgatónak, akinek az egyetemi koedukáció puszta ténye is fantasztikus újdonság volt még, alaposan meg kellett kapaszkodnia Bach vagy Czerny szellemében, hogy föl ne pattanjon a látványtól. Ám nem odanéznie is nehéz volt, többek közt azért is, mert hozzá beszéltek. Dezső, a tolerancia edzett atlétája, sosem volt otthon e zongoraleckék idején.
Hogy akkor mit érzékelt e lakás igen komplex kisugárzásaiból az elővezetett árvaházlakó költő-vadóc, akit tanár rokona, maga is költő, terápiás versírásra fogott, arra nem tudott pontosan visszaemlékezni. Éhes voltam, mondta nevetve évekkel később, mikor agnoszkáltuk egymást e régi közös emlékben, örökké éhes voltam akkor, és utáltam az egészet. Egy idomított majom voltam, aki produkálta magát, hogy kiérdemelje gazdája dicséretét – az nagyon kellett. Rákosi Zolinak meg a Keresztury elismerése kellett. Mindenki kapott tehát valamit, a végén még egy nagy tál süteményt is behoztak, erre határozottan emlékszem. Akkor már tudtam, kicsoda Keresztury, de azt is, kicsoda Weöres Sándor, mert Vargha Balázs elhívta közénk az intézetbe. Azt is tudtam, hogy én költő leszek.
A szavalat fölhúzott szemöldökű, elismerő bólogatásokat és meglepett hümmögéseket váltott ki a jelenlevőkből. Marika néni tapsolt, és Weöres Sanyikát, Pilinszky Jancsit emlegette, Keresztury gratulált – de nem a Szauer gyereknek, hanem saját tanítványának. A kölyökköltő magányosan állt a felnőttek közt, mint általában a költők. Nem ő volt a fontos, hanem ami produkálta őt, a pedagógia. A versek háborús élményekről, árvaságról, szabadságvágyról, szeretethiányról szóltak – de nem emlékszem, hogyan.
Ám Keresztury csakugyan fölfigyelt akkor Ottóra, és bár Arany árnyékában gyökerező és legtovább Illyésig előremerészkedő lírafölfogásától, pláne gyakorlatától a fiatal Orbán Ottónál idegenebb költőt nehéz elképzelni, volt annyira jó szemű, nyitott és okos pedagógus, meg annyira jószívű ember is, hogy Ottó attól kezdve gyakran megfordulhatott nála a Semmelweis utcában. Biztatást, a nyers élmény „költőibb” szublimálására, a nyelv finomítására, a kötött formák fegyelmének elsajátítására buzdító intelmeket, bírálatot, tanácsokat kapott, olvasandó és fordítandó költők emlegetésével és az ínséges időkben vacsorával egybekötve, mesélte később Ottó. Elég a Válogatott versek (1998) élére tett 1957-es Apám megdöbbentő első sorát olvasni („Sárrá rohadtál te is”), hogy Keresztury toleranciáját tisztelni tanulja az ember. Egy olyan fiatalember szólal meg ott vádlón, keményen, harsányan, akinek megölték az apját, és aki ettől teljesen más viszonyba került sorssal, Istennel, teremtéssel, hazával, valójában mindennel, még önmagával és a költészettel is, mint az a hagyományos, az adott világot Isten akaratának elfogadó, nemzeti gondokat vállaló, szelíden és szerényen éneklő énlíra, amit Keresztury művelt. Markánsan különbözött ez a hangütés a kortárs magyar költészet egészétől is. És Dezső mégis valamiféle apapótlékká lépett elő Ottó számára, mint ahogy olyasféle volt az én életemben is, és még sokkal inkább az lehetett egykori kollégiumi tanítványainak. Ottó is tanult Marikánál zongorázni, de őt már nem legyintette meg a fekete pongyola.

*

Az emlékezetes bemutatkozás után öt-hat évvel Ottó már publikált. Rendkívüli időket éltünk. Őt nem vették föl az egyetemre, de mikor tehette, bizonyos órákra néha bejárt; ezért lett a később nem mindennapi műveltségű költő saját meghatározása szerint „magánképzettségű szabadgondolkodó”. Engem, száját jártató „nyugatimádó, kozmopolita nagypolgárt” 1958 komor tavaszán kirúgtak lektori állásomból. Éltünk a diktatúrában keservesen, napról napra, ahogy tudtunk, „szabadúsztunk”, a nagy és a kis, a magántörténelem kavargó hullámaiban, krajcáros gondok és ifjúságunk szerelmi és szellemi kalandjai között. Ez utóbbiak egyike hozott össze újra Ottóval. A Móra Kiadónál felejthetetlen Kormos István barátunk nagyszerű sorozata, A világirodalom gyöngyszemei soron következő kötetét, az Angol költők antológiájá-t (1960) az erre leghivatottabb magyar költő-fordítóra, Szabó Lőrincre bízta, de a már nagybeteg költő mellé odaállított engem afféle segédnek. Még szinte el se kezdtük a munkát, mikor a költő meghalt, és a roppant, gyönyörűséges feladat teljesen rám maradt. Orbán Ottó fordítóként alighanem abban a nagy sikerű, úttörő kötetben debütált, és holtáig tartó barátságunk is ott kezdődött. Látom, csak hét verset bíztam rá, talán mert akkor még alig tudott angolul, de lehet, hogy nem vállalt többet, mivel valamelyik zűrös szerelmi kalandjában vergődött éppen. Annyi mindenesetre kiderült, hogy tökéletesen ura a kötött formáknak is, bár saját versei akkoriban főleg még az avantgárd, Kassák, a fiatal József Attila és a fiatal Radnóti hatását mutatják többek között.
A saját hang, a heves számon kérő viszony az egész teremtéssel, a lázas metaforákkal zsúfolt, kategorikus, kemény beszéd már megvan, de a csípős irónia és a humoros önreflexió, ez a két fontos költői jegye még hiányzik. Meg kellett teremtenie magát egészen, hogy nyilvánosan mulatni tudjon önmagán – ahhoz szakmai önbizalom is kell. Néhány év múlva, az Észak-amerikai költők antológiája (szintén Kormos nagy érdeme, Móra, 1966) válogatásakor rábíztam többek közt Ginsberg Üvöltés-ének egy akkori körülmények közt közölhető részletét. A beatköltészet emblematikus figurája anarchizmusával és obszcén szókimondásával akkor felszabadítólag hatott rá, de másfél évtizeddel később már kinőtte, túlhaladta, és egy budapesti találkozás után nagy, ódaszerű versben saját ifjúságával együtt búcsúztatta el: „…viszlát Allen viszlát zavaros üdvösségünk / fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom / a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit / reformtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk / aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel / semmi közünk egymáshoz / de jó tudni hogy lényegünk közös” (Ginsberg Budapesten, 1981). Mellesleg Ginsberg, az egykori lázadó csavargó azóta leborotválta híres szakállát, frakkban járt felolvasásaira és a tiszteletére rendezett bankettekre, és dúsgazdag emberként halt meg nemrégen – a siker csapdáit Amerikában nehéz kikerülni.
Ha jól emlékszem, én adtam Ottó kezébe az egyik legérdekesebb modern amerikai költő, Robert Lowell kötetét is, bár az antológiában még nem az ő Lowell-fordításai állnak. Ottó közeli rokonára talált ebben a súlyosan sebzett lelkű, családi múltjával, nemzete történelmével, Istenével, egyházával, hazájával szüntelenül csatázó, önmagát agyongyötrő, nagy és bonyolult költőben. Egy kötet önéletrajzi verset és három költői egyfelvonásost fordított tőle a hetvenes évek elején, és két esszét is írt róla. Az államilag agyonvert zsidó apa, a háborús gyerekkor és az árvaház emlékeivel a lelkében, a diktatúra ketrecébe szorított fiatalságában érdekes kaland volt átélni és magyarul idefogalmazni a maga korlátlan szabadságában vergődő amerikai moralista szenvedésének lírai kórtörténetét. A kettejük rokonsága valóban szembetűnő, de Lowellból tökéletesen hiányzik Orbán vízjele: a pátoszt kipukkasztó irónia, a humor, a keserű tapasztalatokon edzett közép-európai rafinéria, az ilyen-olyan vészkorszakok túlélőinek életrevalósága. Érdekes lett volna látni, vajon a szuperérzékeny Lowell mit szól, vajon érez-e ő is valamiféle affinitást, ha megéri és történetesen olvashatja Orbán Ottó angolul megjelent köteteit.

*

A hatvanas évek nemcsak a diktatúra konszolidációját hozták, hanem a mi ifjúságunkét is. Ottó is megnősült, én is, ő jól, én rosszul. A Szigligeti Alkotóház 8-as szobájára, a nagy magyar szerelmes versek egyike, egy igazán sikeres házasság évtizedeire tekinthet vissza, egy olyan kapcsolatéra, amelynek szilárdsága, derűs kisugárzása nemcsak sárga irigységem tárgya volt, hanem házasságaim különféle válságaiban mentsváram, sőt segítségem is tudott lenni. Kissé aggódtunk pedig Ottóért, a függetlenségére büszke szellemért, mikor egyszer csak benősült a befolyásos, kiváló zeneszerző és zongoraprofesszor családjába, de nem kellett csalódnunk benne. Sosem vágyott másra, mint a normális írói működéshez szükséges otthonra és kényelemre, nem is szerzett többet. A Kossuth-díjat már az első szabadon választott magyar kormány adta neki. A „szép ezüst fejű” pedig, két egyetemi diplomája mellett, sálak és pulóverek beláthatatlan kilométereit csomózó kötőtűinek szüntelen villogása fölött és komoly állásán túl, rendelkezett azzal a szinte művészi szervezőképességgel és a szerelemnél, szenvedélynél is tartósabb empátiával, ami a költőfeleség-anya-háziasszony és végül húsz évig ezeken felül a betegápoló nem könnyű szólamának virtuózává tette. A költőnek volt mit ünnepelnie.

*

A költők, írta Ezra Pound, „a fajta antennái”. Ottó érzékenysége Isten, teremtés, történelem, gyerekkor nagy és örökúj témáin túl a költészet, a szakma és önmaga költősége felé fordult a leggyakrabban. Minden emberi dolog közt csak a szerelem és a kultúra csodái váltottak ki belőle föltétlen áhítatot. „A jó vers, mint a szög, úgy áll a dolgok lényegében, és rajta függ a komor faliszőnyeg, a csillagos ég” – ilyen és ehhez hasonlóan villanó remek képek tömegét lehetne idézni tőle; megrögzött racionalistaként állandóan figyelte, reflektálta és kommentálta, komolyan és/vagy ironikusan saját költői működését, és ezzel folyton följebb rakta magának a lécet. Életművével párhuzamosan, illetve annak részeként tulajdonképp megírta ezzel a saját műve werkfilmjét is, a versekbe dolgozott ilyen ars poeticai intarziákban, de esszéiben is. Antennaként fogta az eltávozott nagy pályatársaknak a műveikből és az Űrből pulzáló adásait; az a portrésorozat, amely, néha az ábrázolt személy fogalmaival és szóhasználatával, miniatűr tanulmánnyal fölérő, bravúrosan pontos jellemzéseket ad a közelmúlt megannyi nagy alakjáról, a magyar költészet különleges értékei közé tartozik. Az arcképek legtöbbjét már élete vége felé írta, az elmúlás keserűsége keveredik bennük a saját lepergett élete darabját is hordozó emlék melegségével és szomorúságával, a megértés gesztusa az azonosulás derűjével. Csak a megmaradó mű dacol a halállal. Mintegy fellinis haláltáncban, édes-bús, fájdalmas dallamra, szinte egymás kezét fogva jár körbe Kassák, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés, Vas, Weöres, Pilinszky, Jékely, Kormos, Mándy, Nemes Nagy, Fodor, Szántó Piroska, Petri, de beáll közéjük Arany és Kosztolányi és végül maga Orbán Ottó is.

*

Talán tizenöt éve lehet, hogy egy napon benyitottam hozzá a szigligeti alkotóházban. Juli nélkül volt lent, már nem emlékszem, min dolgozott éppen, arra sem, hogy én mit csináltam ott. Arra azonban igen, hogy kopogásomra nem válaszolt, és mikor beléptem, föl se nézett. Nem az íróasztalnál, hanem a szoba közepén álló sötétbarna kisasztalnál ült, s az asztal lapja teljesen üres volt. Ottó fölébe hajolva, mereven, mozdulatlanul bámult valamit, és közelebb lépve megláttam, mi az: egy tabletta volt. Egyetlen fehér tabletta, amelyet csak megadott időpontban volt szabad bevennie. Azt a megváltó pillanatot várta mozdulatlanul, koncentrálva. Akkoriban kezdődtek, gyakori erős fejfájásokkal is nehezítve, mozgáskoordinációs panaszai, leküzdhetetlen kényszermozgásai, melyeket sokáig nem tudtak pontosan diagnosztizálni. Ez az első megmaradt emlékem a betegségéről; sosem fogom elfelejteni. Az utolsó pedig a Madách Kamara Színházból való, az idei tavaszról, hetekkel a halála előtt, mikor egy premier szünetében megkért, hogy kísérjem ki a mosdóba. A kétévnyi haladékot és élhető életet adó bravúros agyműtétnek megjött a böjtje, mert rosszabb állapotban volt, mint a műtét előtt. „Tegnap nem nyitottam ajtót; / valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába, / a szoba közepén lebetonozva / csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület” – írta le állapotát A porszívó című versében, és most is pontosan így történt. Vigyázzban állva egy darabig enyhén kilengett előre-hátra, aztán két lábfeje toporogni kezdett, mintha a helybenjárást imitálná, majd annyira előredőlt a törzse, hogy tartanom kellett, nehogy elzuhanjon, és akkor egyszer csak megindult a két láb, gyorsan, erőtlenül és kalimpálva; támogatás nélkül összeesett volna, majd megállt, és kezdtük elölről. Mindehhez a megkínzott, eltorzult arc látványa járult a nyilvános megaláztatás belső kínjának látható jeleivel. Szörnyű jelenet volt, és többször megismételtük a mosdóig meg vissza, a közönség alig titkoltan irtózó bámulása közben. Ott értettem meg igazán, hogy mit mért rá a sorsa.
A megsejtett „Szívhalál” kegyes volt hozzá, a másik „fekete nővér”, aki „jeges lepedőjére szeretkezni” hívta, az „Agyhalál”, kegyetlen lett volna.
Ha netán mégis szállnának a légtérben angyalok, akkor remélhetőleg szégyellik magukat.