Tandori Dezső

A VERSEINKBEN?

Orbán Ottó végszavára

Nincs szabad vers, mert ha
verset írsz, az még mindig a rabság,
még mindig az van, hogy nem vagy szabad,
a nyelv szabályainak vagy alávetve,
és a kötött vers a produkcióval rabság,
nem kevésbé, mint a végül kilenc labdával
zsonglőrködő artista mutatványa,
ahogy bukfencezés közben fogja fel
talpával és orrával, gurítja hátra
orráról a homlokán át az egyik labdát,
talpáról a gerincén az orrára, előre, a másikat,
míg a többi hét labda, ha igaz egyáltalán,
hogy hét, lassan kering föl-le az égben,
a levegőben. És mindez mégis a szabadság,
igaz, igaz, mindez még mindig vigasz,
csak rabság, hogy ez a szabadság, hogy
akkora lenne valakinek a rabság, ha nem írna verset,
hogy az, hogy verset ír – – – és a többi.

Borzalmak történtek háborúk ürügyén,
háborúk okán, és a végén mi lett, megkínzott,
habzó szájak, puskatussal szétvert sípcsontok
a fagyban lúggal és sós vízzel öntözve,
hogy a szomszédnak is jusson a sűrű sokaságban,
és kiverve az ablak a decemberi hidegben:
szabad pénzkereset volt-e, hogy fordítanom kellett
egy ilyen könyvet, vagy olvashatom, na és, ha
nem olvasnám, az alkony csendjén, ahogy
a francia bankrabló, egykori mauthauseni fogoly,
együtt az egykori légióssal, egykori gestapós,
azonnal a felszabadítók oldalára állt – – – és
a többi, szabadság-e az is, hogy olvasok?

Legyőzzük a halált mindekképp? Aligha hinném.
És a tényleges halottaknak mesélem, ha verebek,
ha emberek, hogy: „Tudjátok, hiszen már semmit se tudtok,
mi itt vagyunk a Földön, ezen a Földön, melyre ti
azt kérditek csak, hogy micsoda?? Miről beszéltek?
Mert nektek már csak az van, ahol a Föld nincs, és nem
tudtok beszámolni róla, az szabadság-e már, béke-e,
és ezért csak nagy igyekezettel nyaggatlak, talán
gyötörlek is titeket, á, mit! nem éreztek ti már
gyötrelmet így – bár ki tudja? –, hajtom, hajtjuk
a magamét, a magunkét, hogy: Tudjátok… és nem is
tudom, mi hol ér véget, az idézet, a képzet (az
enyém, a miénk, rólatok), és ezt még nektek
mondom-e, vagy csak eljövendő halálom
tölcsér kútjába beszélek, beszélek bele,
tudjátok, mi itt még úgy vagyunk emberek, hogy van, kit
egyazon napon nem akarunk magunkkal említeni,
nem akarunk említtetni velük egyazon napon,
és a szabadságunkat ott védelmezzük, hogy nem
akarunk találkozni senkivel, nem akarunk többé
elintézni semmit, nem akarjuk, hogy szóljanak hozzánk,
posta érkezzen, sikerekre vágyjunk, verseinkére, versre, egyáltalán.”

Hát így – a verseinkben? „De ti azt már
nem is tudjátok, fel nem fogjátok, mint
zsonglőr labdát se, hogy mi itt mind
élő halottak vagyunk, s nemcsak a verseinkkel…”