Ludwig Finscher

OPUS 1

Nádori Lídia fordítása

A zeneszerző bemutatkozása a nyilvánosság előtt alig belátható következményekkel jár pályafutására nézve. Amikor még volt zenei nyilvánosság (ma már alig van, mert a zenei élet „műfajokra”, azaz átjárhatatlan szekértáborokra bomlott), és amikor a szerzők még számozták műveiket (kihalófélben lévő szokás, mert a mű fogalma tűnik el), az „opus 1” olyan volt, mint egy felkiáltójel: most jövök én, és ez az a mű, amit méltónak tartok arra, hogy az egyes sorszámmal lássam el. Az ebben rejlő rizikót némely komponista csak későn ismerte föl (uramisten, és én ezt publikáltam, méghozzá opus
1-ként!). Mindenesetre amióta létezik opusszám, tehát a XVII. század óta, mindig akadt zeneszerző, aki különös gondot fordított az opus 1-ére, csak azért, mert az volt az opus 1. De nem mindegyik. Volt olyan is, aki egyszerűen csak elkezdte, és nem is a legrosszabbak: az Abegg-variációk ugyan szép darabja Schumann-nak, de kevésbé jelentős, mint a nem sokkal utána komponált zongoraművek. Reger és Pfitzner, kerülve minden feltűnést, egy hegedű-, illetve egy csellószonátával kezdett. Megint mások nem is gondoltak arra, hogy számozzák a műveiket; az ő bajukat alaposan ellátták a kiadók, akik nem tettek különbséget opusszám és sorszám között. Haydn legkorábbi vonósnégyeseit, amelyeket mi opus 1-ként és opus 2-ként ismerünk, egy Hummel nevű amszterdami kiadó 1765–66-ban néhány más művel együtt hatos csoportokba rendezte, és eszerint számozta is őket, hogy eladhatók legyenek. Haydn még örülhetett, hogy egyáltalán kinyomtatták, opusszámmal vagy anélkül.
Sokan azonban komolyan vették az 1-es számot. Olyannyira, hogy izgalmas játéknak ígérkezik valamely opus 1 különleges, kitüntetett mozzanatát keresni, és rákérdezni, vajon miért ez a mű vagy műcsoport kapta az 1-es sorszámot. A műfaji összefüggések ebben nyilván nagy szerepet játszanak: egy zeneszerző azáltal tudta a legjobban demonstrálni képességeit, hogy elhelyezte magát abban a műfaji tradícióban, amely a kortársak szemében a legigényesebbnek számított. 1600 körül a madrigál, 1700 körül a triószonáta, 1800 körül pedig a vonósnégyes volt ez a műfaj. Heinrich Schütz olasz madrigáljai, Corelli utódainak és utánzóinak számos triószonátája és Haydn követőinek vonósnégyesei ilyen mesterdarabok (többségük nem olyan jó, mint a példaképek művei). Ennél kockázatosabb volt olyan opus 1-gyel debütálni, amely egyrészt nem állt magasan a műfaji hierarchiában, másrészt nyíltan konkurált a nagy előddel: Beethoven zongoratrióira gondolok, amelyek nem titkoltan tanára, Haydn és az ő „kötelező olvasmányként” ismert zongoratriói ellenében íródtak, ugyanakkor egy csapásra a vonósnégyes szintjére emelték a műfajt.
Az az összefüggés, amit a pszichoanalitikusan terhelt teoretikusok előszeretettel hívnak szublimált apagyilkosságnak, jelentős szerepet játszik az opus 1 történetében. Brahms mindjárt első zongoraszonátájának kezdő taktusaiban érthetővé tette, miről is van szó, nevezetesen a Beethoven Hammerklavier-szonátá-jára adott válaszról. Schönberg apagyilkossága (Két dal, opus 1) mintha egy egész műfaji tradíció ellen irányulna, amit amúgy is szinte agyonnyomtak a hatalmas, komplikált formák és a dübörgő pátosz. A történet Schubertnél kezdődött, aki tudatosan adta az Erlkönig-nek az 1-es, a Gretchen am Spinnrad-nak pedig a 2-es opusszámot, és mindkét dalt egyenként publikálta, még nagyobb nyomatékot adva a műveknek. Ez 1821-ben történt; három évvel később Carl Loewe három balladából rakta össze a maga opus 1-ét, amelyek közül a harmadik Schubert Erlkönig-jével kívánta fölvenni a versenyt. Az opus 2-es és 3-as három-három balladával együtt félreérthetetlenül a balladaműfaj új alapokra helyezését célozta.
A végére hagytam az opus 1 gesztusának legradikálisabb fordulatát: amikor egy zeneszerző elölről kezdi pályafutását, és az újrakezdést jelzésszerűen új számozással köti össze – ahogy azt a harminchárom éves Kurtág György tette az opus 1-es Vonósnégyes-sel 1959-ben. Láthatjuk, hogy tárgyunk bővelkedik meglepő részletekben. Az opus 1 történetének megírása mindenesetre még várat magára.