Lator László

GYÁSZBESZÉD

Nehéz próbatételekben, testi-lelki gyötrettetésben volt része Orbán Ottónak bőven. Gyerekkora, a háború, az ostrom, az apátlan árvaság, a nevelőintézet szorongattatásait férfikora még gorombábbakra váltotta. De, és ebben kivételesen szerencsés természete volt, valahogy végül mégis mindent javára tudott fordítani. Akárhogy is, élete legválságosabb pillanataiban meg-megjelent az olykor ajándékul kapott, máskor erővel kicsikart kegyelem. Rövidre szabott pályáját, de terjedelmében, belső terében egyaránt nagyszabású életművét latra vetve nem mondhatunk mást: semmi sem maradt elvégezetlen. Néhány héttel még színhelyével, Szigligettel is hozzáigazodó irgalmas halála előtt elkínzott testében olyan eleven volt a lélek, hogy volt kedve végigülni egy egészséges embernek is fárasztó szerzői estet, kérdésekre válaszolni, sorait magyarázni, megnyitni lírája hátsó traktusait. Úgy, ahogy csak az teheti, aki biztos abban, amit csinál, aki hisz benne, hogy „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is”. De a hangja már gyenge volt, beszéde meg-meggyűrődött, nem szólt olyan tisztán, mint csodatévő műtétje után. S ha egy-egy mondata fel-felidézte bennünk egyik-másik versét, csakugyan el kellett hinnünk, hogy „hatvan fölött az élet főképp a halálról szól”. S hogy legtöbb verse, és nemcsak a szó szoros értelmében, „tudósítás a kés alól”. Torokszorító tudósítások! Micsoda képeit rögzítette a gyógyulással régóta nem kecsegtető betegségnek, az egészségeseknek elképzelhetetlen testi nyomorúságnak. „Tegnap nem nyitottam ajtót; / valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába, / a szoba közepén lebetonozva / csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület.” Íme, meg-megbénuló életének egy mindennapos jelenete. Az elszabadult mozgás vagy a mozdulni vonakodó test. Rettentő látások és a köznapok kegyetlen pontossággal megrajzolt részletei. Melyik megrendítőbb? Ez a sötét lobogású fantáziakép: „Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér, / Szívhalál és Agyhalál”, vagy ez a szakszerű leírás: „A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm, / Tengerjáró hajó és munkaasztal. / Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm, / Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal”? És mégis és mindezek ellenére a csoda, a kegyelem. Csoda, hogy Orbán Ottó, aki még valamikor viharos ifjúságában felfedezte magában a „tüzetes realistá”-t (ő maga minősítette így a tehetségét), egész életében olyasmit csinált, ami „költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz”, híreit tovább küldözte az emberélet egy olyan kopár határsávjából is, ahol az ember többnyire már csak jajgatni tud, vagy összeharapja a száját. Hatvanhatodik születésnapjára s halála előterében jelent meg sötét rapszódiává összeálló, súlyosan-rögösen is természetesen bomló dalciklusa, Az éjnek rémjáró szaka. Mennyire rá vall ez a Shakespeare-re, Vörösmartyra visszhangzó, mégis minden pillanatában olyan hevesen személyes számadás! Vagy a napokkal vagy talán csak órákkal a szívbénulás előtt számítógépbe írt, pusztulással, de makacs életösztönnel is csordultig tele vers, A rejtőző rokon. Utolsó versei tanúsítják, hogy csakugyan „nem marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei”. Vagy még szebben: „Az újrakezdéshez nem kell más, csak egy rögeszmés ember, / aki nem látja be, amit be kéne látnia, nem adja föl, / és nekikezd a melónak, hogy föltaszigálja az égre a Napot, / hiába tudja, hogy az, ha fölér is a csúcsra, lezúdul az alkonyatba.” Mert ő tudta csak igazán, az újra és újra térdre nyomott, de újra és újra felegyenesedő költő, hogy „élni – bármi is a vége – látogatás az édenkertben”, s hogy „a kék bolygó csupa pezsgés, habzás, buborék, forrongás, nyüzsgő iszap”. Mert egyszerre mondja a pusztulást és a teremtést, öregkori költészete, melyben „menny és föld között a kapcsolat rövidre zárva”, legföldiesebb mozdulataiban is „hírszerzés odaátról”. S az utolsó pillanatig ellenállni kész akarat, a sziszüphoszi, a fausti vállalkozás bennünk, halandókban, maga a halhatatlan lélek.

(Elhangzott Orbán Ottó temetésén, Farkasréten, 2002. június 14-én.)