Göncz Árpád

A RAVATALNÁL

Kedves Julikám, kedves Kati és Eszter!
Kedves Barátaim, mindannyian, akik együtt kísérjük ma utolsó útjára Orbán Ottót!
Búcsúzni mindig nehéz, még akkor is, ha a viszontlátás reményében tesszük. Ottótól azonban ma még nehezebb – tőle a holtunkig kell búcsút vennünk. Tőle, akinek élete és költészete valamennyiünk tudatában eggyé forrott. S az emlékezetünkben életünk végéig szétválaszthatatlan.
Én korábban kezdtem felnőttéletemet, mint ő. Majdhogynem érett fejjel éltem át azt a kort, s gázoltam át a magyar történelemnek azon a mocsarán, amelyben ő – akaratán kívül – ha gyermekből nem is felnőtté, de felnőttélményekkel birkózó fiatalemberré érett.
Kezdeti indulását távolabbról figyeltem – engem a magyar történelem egy másik mocsara nyelt el, zárt áthághatatlan falak közé, s tette a tájékozódásomat a való életben enyhén szólva hiányossá. Csak a szabadulásom után sodródott az életem az övével együvé, amikor a sorsom úgy hozta, hogy vele és családjával egy házban éljünk, s ha kinézünk az ablakon, a magyar valóságnak ugyanazt a szeletét lássuk – fizikai értelemben is, szellemi értelemben is. Őelőtte is, énelőttem is ott állt még életünk nagy kalandja. De ő – akkor már – ismert és kitűnő költő volt.
Akinek minden sorában együtt lüktetett az ő – és Magyarország – múltja, jelene és jövője.
Nagy költővé – tulajdon szellemén kívül – a sors parancsa érlelte, azzal, hogy rákényszerítette: hétköznapjait és költői életét egyaránt a halál és az élet mezsgyéjén élje. Tudjuk: ami őt meredeken vezette a költészet csúcsáig, kegyetlen ösvény: de olyan tágas kilátás nyílik róla, amilyet hétköznapi halandó szeme sose lát. S a semmibe bukni, onnét, könnyebb, mint embertelen akarattal végigjárni anélkül, hogy a szemét bármi is elhomályosítaná. Ha egy-egy vers az ő életében egy-egy lépésnek számít, joggal állítom, hogy minden lépését a véglegesség és a folytathatatlanság tudata határoz-
ta meg. A tökély kegyetlen kényszere kísérte végig az életútján, és szoktatta hozzá,
hogy akár magába nézzen, akár a külső világba, mindenütt ott lássa a lét kényszerű határát, és épp ezért tudatosan tegyen eleget a mindenkori befejezettség művészi parancsának.
Szívem szerint a versek tucatjait idézném, állításom – vagy inkább sejtésem – igazolásául, de mi, akik itt ma együtt vagyunk, valamennyien végigkísértük Orbán Ottó, a költő-ember életútját. S ily módon – tudatosan vagy tudattalanul – részesei is voltunk e vándorútnak. Ami a csúcson ért véget, a szó teljes értelmében tökéletesen.
Búcsúzóul talán annak a versének végét idézném, ami az élete versbe foglalt örök érvényű summázata marad.

„…Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon,
velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te,
ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon,
míg vértől és parázstól vöröslött az este!

Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból,
és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött,
bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól,
s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt”

(Elhangzott Orbán Ottó temetésén, Farkasréten, 2002. június 14-én.)