Bodor Béla

A MÁSKÉNT-LÉT KEZDETE

Orbán Ottó: Ostromgyűrűben
Magvető, 2002. 66 oldal, 1290 Ft

„…a halál fontos része a költő életművének,
ha nem a legfontosabb…”

(J. L. Borges)

Az Ostromgyűrűben Orbán Ottó utolsó olyan verseskönyve, melyet még maga szerkesztett. Vélhetőleg az utolsó hónapok publikációiból, illetve a hagyatékban maradt darabokból szerkesztett posztumusz összeállítások, aztán az életmű egészét áttekintő gyűjtemények követik majd, hiszen röviddel a kötet megjelenése után a költő eltávozott közülünk. Amennyire a világról alkotott nézeteit ismerem, maga sem reménykedett sem túl-, sem e világi újjászületésekben, ezért nem szeretném kijelenteni, hogy csak látszólag halt meg, valójában tovább él bennünk… ez nem egészen így van, főként az ő szempontjából. Az azonban kétségtelen, hogy a költő halála éppannyira kezdete, mint amennyire vége valaminek. Az életmű lezárult, nem bővül további darabokkal (leszámítva persze a hagyatékot), de a minőségi bővülés csak most kezdődik, amikor az irodalomtörténet és az Orbánt visszavonhatatlanul múltbeli jelenségként látó olvasók műegészként tekintenek lírai életművére, és mint ilyennek alkotják meg újabb és újabb olvasatait. Múltbeli jelenséget írtam, és ez nem véletlen, de nem is üres szójáték: a költő jelen idejű beszédét hagyta ránk verseiben, és énjének ez a narrátoralteregója a maga halhatatlanságában fog beszélni, amíg csak akad ember, akit érdekelnek ezek a költemények. Borgesnek igaza van: a költő halála egyben ennek az örök életű narrátoralteregónak a születésnapja is.
További életrajzi (már amennyire a halál ténye is életrajzi) sajátosság, hogy ebben a gyűjteményben olvashatók azok a versek, melyeket Orbán sikeres műtéte után és azt tárgynak választva írt. Tudni való, hogy súlyos központi idegrendszeri betegségét, mely miatt sok éve már járni, írni, beszélni is nehezen, rövid ideig és csak gyógyszerek segítségével tudott, egy apró készülék műtéti beültetésével gyakorlatilag meggyógyították orvosai. („Tünetmentessé tették”, ők nyilván így helyesbítenének.) A műtétet követő javulás alapvetően változtatta meg Orbán életét, visszaadva a normális emberi élet lehetőségét. Ezt az illúziót vágta el egy pillanat alatt a hirtelen halál.*
Ez a történet már így, vázlatosan elmondva is drámai, tragikus. Az olvasónak nagyon oda kell figyelnie, ha nem szeretné, hogy a történet felülírja Orbán ez idő alatt művelt költészetét. Ahogy az előző évtized munkáiban – az életmű legtermékenyebb időszaka éppen a betegség legsúlyosabb szakaszára esett (jelzi ezt 1990–1999-ben nyolc verses- és két prózakötet, valamint a műfordításokból készült testes válogatás) – nem dominál tematikusan vagy hangulatilag sem a betegség, a testi megnyomorodás élménye, úgy az új kötet verseiben a visszanyert egészség élményével sincs ez másként. Orbán Ottónak, akit amúgy a narcizmusba hajlóan személyes, első személyben beszélő és a világot mint környezetet (az ő környezetét) szenvedélyesen vizsgáló alkotót ismertünk, nagyobb gondja is volt annál, mint hogy ő maga jól érzi-e magát, vagy történetesen szenved, mint a kutya. Sebzettsége mindvégig közérdekű volt, „sebe a világ”, és „Földmívesé lelke”, bármennyire hülyén hangzik ez éppen ma és éppen ebben az összefüggésben. A költemény Orbán világában közösségi szerepet tölt be, hasonlóan a régi szép, haladáselvű modernitás képviseleti lírájához. És ha már azt mondtam, hogy első személyű líra ez, azt is hozzáteszem: minden korszak-, stílus- és irányzatváltás dacára egészében egységes, szakadásmentes énbeszédet hallhatunk az első versektől az utolsókig. Olvashattunk ebben a tárgyban fontos kifakadásokat, egyebek mellett a tíz évvel ezelőtti Egyik oldaláról a másikra fordul; él című kötet fülszövegében. Most, a meghatározó életrajzi mozzanatok és azok önreflexiói ismeretében talán még több kétkedéssel olvashatjuk ennek a kis önelemzésnek a megállapításait, melyek szerint Orbán kikísérletezett volna egy új énszerkezetet, hogy ezzel váltsa fel a korábbit, melyet naivnak, klasszikusan merevnek talált. Sokkal inkább úgy látom, hogy Orbán tematikai és hangulati kategóriáknak feleltet meg különböző énalakokat, ezek beszédpozícióját és nyelviségét teszi magáévá a vers megírásának idejére, és a szöveg lezárásával maga is elhagyja ezeket az alakokat. Szerepjáték, ha úgy tetszik: Kovács András Ferenc módján, és annyiban is hasonlóan, hogy az adott beszélői pozíciókhoz és témákhoz történő visszatérésekkor újra és újra magára ölti, akár évtizedek után is, az adott tárgyhoz tartozó nyelvet és maszkot. Figyelmet érdemel, hogy miféle, alakzatokban talán meg sem ragadható személyesség révén sikerül megőriznie beszélői önazonosságát ezekben a maszkváltásokban.
Először is egyfajta katalógust kell készítenem a kötet költeményeiről, hogy pontosabban láthassuk, miről is van szó.
Az Ostromgyűrűben egy-egy rövidebb, „elegyes” versekből formált sorozat keretébe foglalva három ciklust tartalmaz; ezek a Tudósítás a kés alól, a Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt, piros-kék emberfejei és az Ostromgyűrűben.
A három ciklus darabjai „prózaversek”. Az idézőjel használatát egyrészt a kategória fából vaskarika természete teszi szükségessé (hiszen egy szöveg vagy vers, vagy próza; ha érezzük, hogy nem prózát olvasunk, mégsem igyekszünk megkeresni azokat a fonikai, ritmikai, verstani és retorikai alakzatokat, melyek a versszerűség hatását keltik, akkor csak a lustaságunknak engedünk), másrészt az a körülmény, hogy Orbán a szabad vers formális egyszeriségének a látszatát sem igyekszik fenntartani, hanem vállalja, hogy ezek a költemények is előzetesen létezett poétikai mintákat követnek. A minták egyik típusát a Walt Whitman és az amerikai beatköltők által kidolgozott „rövid beszéd” alakzatai alkotják. (Tehát nem az az elragadtatott, hosszú mondatos, zsoltárszerű hadarás ez, amit Allen Ginsberg Üvöltés-ében vagy Gregory Corso Kerouac-emlékversében ismerhetünk fel, hanem Ginsberg úti poémáinak – pl. Laramie fölött –, Corso élménybeszámolóinak vagy a poétaős Whitman rövidebb darabjainak – ilyenek a Hetven év első versei – higgadtabb, mégis kissé megemelt hangú intonációja.) A másik formai előkép Robert Lowell Történelem sorozata. Egyenetlen hosszúságú, többé-kevésbé ritmikus sorokból álló szövegek ezek, melyek (a szonettre történő távoli utalásként) tizennégy sorba tagolódnak. Az első és a harmadik ciklus darabjaiban ez az előkép a meghatározó.
A sorozatok közül a képzőművészeti ihletettségű középső a legegységesebb; koncepciója szerint a textilobjektek a sorsisten különböző alakváltozatait rejtik, és a versek ezeket a szerepeket igyekeznek megszólaltatni. Hangütésüket tekintve persze ezek is sokfélék, van köztük groteszk, abszurd, filozofáló és romantikusan költői hangvételű szöveg, és ezek a darabok egyfajta rangsort alkotva sorakoznak, így jutnak el a kocsmatölteléktől a hideg nőn, az eszmék megszállottján és egyebeken keresztül (mint Orbánnál mindenütt, úgy itt is) a felsőfokot jelentő költőig.
A Tudósítás a kés alól – Változatok a föltámadásra sorozat témája egyrészt maga a sorsfordító orvosi beavatkozás, másrészt az annak végiggondolása, felelevenítése során támadó gondolattársítások szellemi holdudvara. Nagyon szépen jellemzi Orbán gondolkodásmódját, ahogy a tárgy megközelítését kultúrtörténeti, metaforikus összefüggéseiből kezdi – Lázár előjön a sírból –, ezt követi a műtétről szóló vers – A csodaöreg –, de az operáció leírása ebben sem több két és fél sornál; erre építi a további darabokat, melyek szimbolikus portrét rajzolnak beteg-önmagáról, képet a világról 1936-ban és a háborúk során, arról
a világról tehát, amelybe beleszületett; majd a fiatalság és az erotika mítoszait írja maga köré, különös tekintettel a görög mitológiai és a zsidó-keresztény vallási toposzokra – ezeket különös lebegtetéssel írja át, magát egyszer a teremtő, máskor a feltámadó helyébe illesztve (nem jogtalanul, hiszen nemcsak Lázár, de Krisztus életének is jellemző fordulata ez) –, s végül a maga és a világ költészetét tematizáló, profán-himnikus darabokkal zárul a ciklus, melyekben a műtét ténye már metaforikus elvontságában jelenik meg a művelődéstörténeti és érzéki élményekkel azonos tárgyi minőségben. Ezzel az esemény költői bekebelezése, mitizálása is megtörtént.
Az Ostromgyűrűben – Változatok a túlélésre című ciklus lényegében véve ugyanennek a témának a feldolgozása, de már sokkal szélesebb eseményhorizonton, és a csoda ebben a sorozatban nem egy esetleges orvosi beavatkozásnak, hanem magának az életnek a megélése. Az élet kisebb-nagyobb részcsodái és albotrányai, a filozófia, a politika, a műértelmezés hétköznapjainak kisszerűsége, sőt magának
a teremtés egészének a vigasztalan szürkesége – Orbán szemében tucatvilág ez akkor is, ha csak egy van belőle – a meghatározó élménye ezeknek a daraboknak. Ehhez képest a Tudósítás… záródarabjánál némiképp szervetlenebbül kapcsolódik ehhez a sorozathoz a cikluszáró Élni, mely nem minden emelkedettség nélkül ironizálva látja az életet végül is az édenkertben tett látogatásnak, és a létet Isten (vagy az anyag) győzelmének a Halál Országa fölött.
Érdekes kompozíciós alakzat rajzolódik ki az eddigiekből. A könyvegész egyetlen ívet alkot, melynek csúcspontja a középső ciklus, ezt vezeti fel és le a két másik, és ez a hármas ív a ciklusba nem foglalt versek nagyon különböző fajtájú (és minőségű!), esetleges törmelékéből emelkedik ki. Az indítás pontszerűen hangsúlyos, ahogy a két záróvers is tárgyában magasztos és hangvételében komoly, mégis inkább levezetésnek tűnnek a ciklusok összetettsége után. A bevezető részben pedig bökvers, rögtönzés, paródia, csekély jelentőségű apróságok hökkentik meg az olvasót; köztük egy-két olyan darab, melytől néhány éve még maga Orbán is sajnálta volna a nyomdafestéket. (A Két mikrocsíp-ből az elsőre vagy a Puciné című népdal-imitációra gondolok.)
Persze nem akarom azt mondani, hogy a fel- és levezető verscsoport csupa jelentéktelen rögtönzésből állna. Olyan kiemelkedő fontosságú és hatású darabok is vannak ezekben a részekben, mint a kötetet mellbevágó energiával indító A tigris, a szintén a ciklusok előtt álló 65 vagy a záródarabok közül a Petri György halálára című (több mint) emlékvers, pláne mint nekrológ.
A tigris természetesen Blake versének, a világirodalom egyik legismertebb és legtöbbet elemzett költeményének a parafrázisa, és ha van vers, melyre problematikus dolog új változatot készíteni, hát ez az. Negyedfeles trocheusai mind angolul, mind az azzal egyenértékűnek mondható magyar változatban (Szabó Lőrinc fordítására gondolok) dalszerű könnyedséggel szökellnek (dacolva a trocheus eredendő nehézkességével, különösen a magyar költészeti hagyományban, ahol ez a mérték a hangsúlyos hetesre épül, és elsősorban a Himfy-strófa rövid soraiból ismerős), rímei kifinomultak, de nem hivalkodók, és maga a gondolati mag, a pusztítás eleganciájának ambivalens csodálata is egyedien szuggesztív. Mit lehet ehhez hozzátenni? Csupa olyasmit, amivel rontunk rajta. Orbán Ottó is (programszerűen) ezt teszi. Az expresszív, ugyanakkor emelkedett nyitókép („Tigris, tigris, ifjuság, / Mennyből lesújtó husáng…”) után kizökkenti a szótagszámot, a dilettantizmussal kacérkodóan igénytelen „ragadozó / okozó” rímpárral egyszerre üti agyon az „ifjuság” szóval megelőlegezett tematika szentimentalizmusát (ennek karikatúraszerű kiemelésére is szolgál a rövid ékezet, nemcsak a rímkényszer íratja így!) és a minta alapján elvárt eleganciát. A „csíkos ékkő” képzavara, majd a második szakaszt záró kancsal rím („ösztön / koszton”) végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy persziflázzsal van dolgunk, és a „Művészi, ahogy te ölsz” sor arra is rámutat, hogy az irónia nem a költemény, hanem a morál helyett az esztétikum értékrendjének eszményét zászlajára tűző és a verset emblematikusan, a maga érdekeinek alárendelten felhasználó irodalomelmélet ellen irányul. Éppen ez teszi lehetővé, hogy amikor a zárószakaszban (ellentétben az eredetivel) fordított sorrendben ismétli meg a nyitósorokat, az olvasó ebben a lefokozott változatában mégiscsak megérezze azt a valamit, amit Orbán
az ifjúság dolgában érez és éreztet: hogy a világ rendjének alapelve ez, amit az öregség (és nem a halál!) felprédál, egyetlen tragikus mozzanatban elejt és átlényegít, de ami, szemben állva az időnek kiszolgáltatott világgal, mint minden létező örök princípiuma, szüntelenül győzelmet arat az idő, a halál, a romlás fölött. Az ironizáló felülírás tehát nemcsak lefokoz, de ugyanazzal a gesztussal épít is, kissé másképp bánva Blake versével, mint az a másik feldolgozás, amire Orbán tájékozódásának irányait ismerve nem lehet nem gondolni: Allen Ginsberg, Gregory Corso és barátaik munkája. A hanglemezen is kiadott, valami kis klubban rögzített előadóesten kocsmadalstílusú feldolgozásban éneklik a verset, Peter Orlovsky gitár- és Ginsberg gombharmonikakíséretével. Ezen a koncerten a Cocksucker blues szomszédságában szólal meg A tigris, talán mint potenciális slágerdarab, talán mint mindenki által az unásig ismert költői közhely, nyelvi Für Elise. Orbán vélhetőleg inkább rokonszenvezett ezzel a vulgarizáló megközelítéssel, mint az irodalomtörténészek magasztos magyarázataival.
Az efféle általánosítások, tehát hogy mire gondolt Orbán, amikor ezt vagy azt csinált, akár veszedelmesek is lehetnének. Azonban éppen ő ad okot az efféle általánosításokra: témái, ítéletei és rövidre zárt politikai gondolatmenetei egy bő évtizede, de egyes esetekben még hosszabb ideje rendszeresen visszatérnek. Érdekes módon éppen ez az a kötet, amelyben ez a sajátosság a legkevésbé zavar.
A tiszteletkörök mintájára Orbán tiszteletlenköröket ír le, kötetről kötetre változatlan ellenszenvéről biztosítja a politikusokat, az irodalomtudósokat (különös tekintettel a hermeneutika és a recepcióesztétika művelőire), továbbá minden rendű és rangú, a posztmodernitás létét elfogadó és annak konzekvenciáit levonó törekvést, diszciplínát és személyt vagy ezek csoportjait. Néhány szövegpélda: „…A birodalmak ezután is / szilárdan állnak pilléreiken: a háborúkon és a hadisarcon, / akármilyen posztmodern néven nevezzük is őket” (A csodaöreg), „…az izzadt ágynemű / melegében futkározó politikus poloskák / kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt, akármit – / a csípés tény, tehát a hazugság igaz” (A föltámadás szomorúsága), „…a műszavaival mankózó műelemző receptje nyomán / még soha senki nem főzött ehető levest…” (Műelemzők rémuralma). Ezeket a gondolatokat más és más megfogalmazásokban a korábbi kötetek talán mindegyikében olvashattuk már. Valami olyasmit gondolok, hogy vannak költők, akik arra számítva írják a verseiket (vagy legalábbis úgy jó olvasni őket), hogy az olvasók az életmű egészével ismerkednek, és a visszatérő elemeket is fejben tartják. Ilyen költő például Tandori. Nem mintha az ő költészetében nem lenne önismétlés – ellenkezőleg. Ez az ismétlődés azonban egy nagyon kis eseményrádiuszú élet apró történéseit mutatja mindig, újra és újra más oldalukról. Orbán ezzel szemben olyan olvasókra számít, akik csak egyetlen versét olvassák, azt, amelyen éppen dolgozik. Tudatosan kerüli tehát az önidézeteket, nem támaszkodik olyasmire, amit egyszer már leírt, de nem is kerüli fixa ideáinak ismételt elmondását. Aki mégis sokat olvasott tőle, az rosszul jár, de magára vessen. A másik lehetséges interpretáció – elsősorban a politikai tárgyú versek esetében – a vers közvetlen hatásának ironizálva ugyan, de lényegében véve mégis megőrzött illúzióján alapul. Orbán talán úgy gondolja, hogy amíg a bírált jelenségek – korrupció, pénzimádat, kisszerűség stb. – nem tűnnek el a politikai gyakorlatból, addig lankadatlanul ostorozni kell ezeket a hibákat. Ehhez a tevékenységhez az energiát meghatározó alkati adottságából: a felháborodásra és megbotránkozásra való lankadatlan és kimeríthetetlen készségből meríti. Van ebben valami naivitás, de természetesen eszemben sincs hibának minősíteni ezt a sajátosságot.
Ha már naivitásról beszélek, ide tartozik Orbán beszédmódjának az a vonása, ami szintén az amerikai beatköltőkkel, különösen az ő öregkori lírájukkal rokonítja ennek a kötetnek a darabjait (is). Arra az olykor már kényszeresnek tűnő iróniára gondolok, ami valamennyiük ábrázolásmódjában felváltotta a leegyszerűsítő politikai oppozicionizmust, és a művelődéstörténet valamennyi tekintélyszemélye ellen irányul, olykor valami provokatív trágárság szomszédságában. Ilyen helyekre gondolok: „Akhilleusz, a kopaszra nyírt, mürmidón izompacsirta…” (A föltámadás szomorúsága), „A görögök főistenét a nagycsaládosok gondja nyomasztja…” (A tavasz fűzöld műtőjében), „A föltámadás az Isten szerzői jog által védett csodája…” (Újrakezdés), „Szophoklész, a színes arapapagály [sic!] / szoba nagyságú kalitkájában röpködve rikácsol…” (A törpe korszak). Lehet, hogy egyikük sem örül(ne) az összehasonlításnak, de a magyar költészetben Eörsi István az a költő, akinél ezekkel a stíluselemekkel találkoztam. Bizonyára nemzedéki rokonság is ez, de inkább
a mentalitás hasonlósága és a tájékozódás azonos iránya áll mögötte. (Már az 1967-ben megjelent Üvöltés antológiában egymás mellett szerepeltek beatirodalmi fordításaik, és azóta alig maradt valaki kettejükön kívül, aki nem fordult el ettől az irodalmiságtól.) Nem szeretném túlhangsúlyozni Orbán költészetének ezt a beatirodalmi elemét, de mióta Ginsbergék kimentek a divatból, és sok helyütt már az irodalomtörténetből is kiszorultak, erről az összetevőről olyan kevés szó esett, hogy az szinte már a dolog elhallgatásának tűnik.
Azért tartom fontosnak felidézni minden esztétikai esetlegessége és ambivalens megítélhetősége ellenére ezt a hagyományt, mert fontos vonása, hogy a költemény narrátorának, illetve a költő alakjának nagysága és minősége definiálhatatlan. (Auktor és narrátor alakja a beatirodalomban meglehetősen egybemosódik; éppen ezért csillogott ki közülük Gregory Corso, aki szinte mindig játszott ezzel a lehetőséggel. Áradó monológjaik sorában ellenállhatatlanul mulatságosnak tűnnek „az őrült jak” szavai, amikor ugyanebben az apokaliptikus hangvételben azon kesereg, hogy szegény bácsikája pompás farkából cipőfűzőket készítenek majd.) A beatirodalom szövegeinek a beszélője egyfelől hangsúlyozottan „csak egy srác” (vö. csak egy ürge; © by Ottlik), egy csóró hippi, csavargó, hobó, aki eksztázisban hadarja a magáét (sokszor piásan vagy befüvezve), de ez a beszélő gyakran hatalmasra növesztett, omnipotens alak, aki éppen beszédének meg nem gondoltsága révén mondja ki a feltételezett abszolút igazságokat, melyek magában a szövegelésben vagy egyszerűbben szólva a nyelvben foglaltatnak. (Lám csak, a nyelvben való megelőzöttség elve is megelőződött…) Ginsberg egyszerre beszél a mosdatlan szájú nagyvárosi csavargók és az ószövetségi próféták nyelvén; egyszerre tud „csak egy srác” lenni és „maga Amerika”, ugyanakkor rendíthetetlen fensőséggel oktatni ki Amerikát (önmagát!) az igazságról.
Orbán esete ebben a tekintetben hasonló; persze más is, mert ő nem tudna kibékülni ilyen mélységű tisztázatlanságokkal, de perszónájának vagy imázsának vagy micsodájának a jellege és nagysága ugyanilyen ellentmondásos. Általában egy beteg öregember alakját ölti magára, aki gyakorlatilag azonos lehet civil önmagával, de azért művelődéstörténeti minták nyomán épül, elsősorban görög előképekhez igazodva: az öreg Oidipusz, Odüsszeusz, Sziszüphosz, az aggastyán „füstfogta, férfi Kirké”, másutt Casanova vagy egyszerűen csak „egy öregember” alakjába bújik. (Ez persze nem egyszerű eset, mert a színpadon ülő öregembert a költő kívülről szemléli, és inkább a rajta röhögő ördöggel azonosul, mint a teátrálisan tehetetlenkedő Beckett-hőssel.) Olyan versekben azonban, mint a Hajnal Gabriella-ciklus Költő című darabja, melyben a sorsisten ölti magára a költő alakját, és megteremti a világot, majd hallgatja a csillagok dicsőítő kórusát; A csontmező, melyben a magányos költőalak egy csontmezőn tántorog, igyekszik versekkel vizet fakasztani a csontból, és ihletét hallgatja, aki mellesleg kurva, de azt állítja, hogy a költészet varázslás; vagy a kötetet záró három „közéleti” költeményben, ahol a megnövesztett költőalak az ítélkezés jogát is magának igényli – ezekben a darabokban és néhol másutt is a versben beszélő pasas kilép eredeti méretarányai közül, és főként önnön realitásával szakít, legalábbis átmenetileg. A Tudósítás a kés alól zárósoraiban ezt mondja: „…elegyes életmű a foglalkozásszerű túlélőé, / örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai, / mint koponyámon a két műtét hege: / költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz”. Szimpatikus, ha nem is nagyon divatos program ez (de hát ki a fenét érdekelnek a divatok). Éppen ennek a programnak nem sikerül érvényesülnie az említett versekben, illetve helyeken.
Ugyanakkor nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a földhözragadt témákkal foglalkozó költészet kizárólagosságát kérem számon Orbán Ottón. Elfogadom, hogy a költészet „örökös rögtönzés”, és magam is valami olyasmit gondolok, amit ő ír a Hatvan fölött-ben: „[az idő] …merénylete nyomán nem is marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei / és utódainkon vigyorgó, sárga koponyáink”. Azt azonban nem tudom komolyan venni, hogy „a költészet […] nem kedélyállapot, nem irodalom. / A költészet hírszerzés odaátról, ahol sohasem történik semmi új […] a csillagok közt hajózva is fülünkbe makogja ritmusát / dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers” (A közös nyelv). Határozottan az a véleményem, hogy a költészet az irodalom egyik ága, és az ilyesfajta romantikus kinyilatkoztatások mentén nem a mondhatatlan mélységei, hanem a meghatározhatatlan tartalmú közlések vákuuma felé haladhatunk. Vannak ezzel szemben szép és tágas terei a költészetben a konkrétumokból építkező csodának. A Tudósítás a kés alól ciklus első darabjában írja Orbán: „Hülyék sportja arról vitatkozni, hogy mi a fontosabb, / az élet-e vagy az irodalom? Az élet egy beépített, kis készülék / a kulcscsontom alatti lyukban, félig eszme, félig műanyag… / Tedd föl a kérdést, hogy mire megy egymás nélkül elektromosság és képzelet, / s láthatod a bottal járó nyomorékot, aki voltam…” (Lázár előjön a sírból.) Ennek a ténynek a költészetbe emelése után nem lehet egy oldallal odébb azt írni, hogy „Minden az marad, ami volt” (A csodaöreg). Nem maradt ugyanaz: az emberi élet új tényei állnak itt, költői igazságokba, versbe foglalva. Ez ennek a dolognak a tétje, és ez messze több, mint valami ködös, romantikus bűvészkedés kozmosszal, végtelennel, odaáttal. Orbán költészetének legjobb darabjai ilyesféle tényeket foglalnak nyelvi-poétikai anyagba. És szép számmal vannak ebben a költészetben ilyen munkák; a régebbi kötetekben is, és ebben az utolsóban is. A többi pedig dokumentuma annak a munkának, mely ezekhez a darabokhoz vezetett. Nem mérhető a nagy versek mértékével, de nem is értéktelen. Adalék, szövegkörnyezet, szellemi közeg.
Végül még egy személyes apróság. Nem ismertem közelebbről Orbán Ottót, szerkesztőségekben, ha olykor összefutottunk, alig néhány szót váltottunk egymással. Sohasem jutott eszembe megkérdezni, és most már módom sem lesz rá, hogy hogyan kerül szövegeibe az Istenmezeje helynév. Fiktív hely ez nála: 1989-ben írt egy Isten mezeje című verset, mely afféle példázatos szöveg, helyszíne is jelképes; de Robert Lowell History-jának általa készített fordításában is van egy ilyen sor: „A marhák megtorpantak Istenmezején…” (Amerika Oxfordból, 1970 májusa.) Érdekes és szokatlan, hogy Orbán magyarra fordította az angol helynevet. Figyelemre méltó egybeesés, hogy éppen ebben a szép nevű faluban volt módom megfogalmazni ezeket a gondolatokat.

Istenmezeje, 2002. július

 

* Én legalábbis így tudtam. Azóta felvilágosítottak Orbán Ottó közeli ismerősei, hogy a műtét után egyre sűrűbben mutatkozott a betegség a teljes mozgásképtelenség formájában. Így végre azt is értem, hogy mit jelent a címadó ciklus A porszívó című részében ez a mondat: „…Tegnap nem nyitottam ajtót; / valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába, / a szoba közepén lebetonozva / csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület.” Ez azonban nem változtat azon a körülményen, hogy én úgy olvastam a könyvet, illetve annak idevágó verseit, mint a bekövetkezett orvosi csodatételről szóló beszámolókat.