Bán Zsófia

PRÓBACSOMAGOLÁS

([m]ottó)

A legfontosabb, hogy minden beférjen a csomagba. Hogy minden, ami kell, ott legyen, kéznél legyen. Mert vajon van-e annál rosszabb, mint amikor útközben egyszer csak kiderül: valami elengedhetetlenül szükséges holmi nincs ott, otthon maradt? Ugyanakkor az is rossz, ha kiderül, hogy ami viszont ott van, az felesleges. Feleslegesen cipeljük, felesleges, haszontalan teher. Ezért érdemes alaposan végiggondolni, hogy mi az, amire útközben szükségünk lehet. Aki a szükséget féli, az próbacsomagolást végez. A próbacsomagolás pedig a következőképpen zajlik: pontokba szedve (áttekinthetőség!) listát készítünk a magunkkal viendő, becsomagolandó dolgokról, mely listát bővíteni, illetve szűkíteni lehet szükség szerint, majd alapos megfontolás után kiválasztunk egy megfelelő méretűnek ítélt bőröndöt, és megkíséreljük a listán szereplő holmikat ebbe a bőröndbe becsomagolni. Ha azonban a listáról menet közben több tételt törlünk, akkor a kiválasztott bőrönd, illetve csomag esetleg túl nagynak bizonyulhat, így adott esetben maga a bőrönd válhat túlzott, felesleges teherré. Ha azonban, éppen ellenkezőleg, a lista hiányosnak bizonyul, és menet közben hozzáadunk ezt-azt, kiderülhet, hogy a bőrönd túlságosan kicsi. A próbacsomagolás lényege tehát egyfelől az, hogy az útravalónak szánt holmit a bőrönd méretével a legoptimálisabb módon összeegyeztessük, másfelől – és nem kevésbé lényegesen! –, hogy az ily módon kiválasztott dolgok a legoptimálisabban, azaz az adott teret legjobban kihasználva kerüljenek becsomagolásra. Mindez természetesen nagy körültekintést igényel, és nem megy egyszerre, tehát a próbacsomagolás lényegéhez tartozik a többszöri, ismételt próba. Próbacsomagolást sohasem végzünk sietve, tehát a próbacsomagolás idejét úgy kell megválasztani, hogy éppen annyi próbára jusson idő, amennyit az adott út hossza megkíván (azaz, értelemszerűen: rövid útnál kevesebb idő, hosszabb útnál több). Végül, ha mindez megvan, és elvégeztük az utolsó próbacsomagolást is (azaz maximálisan optimalizáltuk a helyzetet), rátérhetünk az élescsomagolásra, természetesen ezt is a megfelelő időben: se nem túl korán (hiszen előfordulhat, hogy valamire, amit már becsomagoltunk, még szükségünk lehet), se nem túl későn (mert kapkodással tönkretehetjük addigi fáradozásainkat). Az élescsomagolás legszebb, mondhatni legkéjesebb pillanata, amikor kipipálhatjuk a véglegesített listáról a végleges bőröndben a végleges helyükre került dolgokat. Minden a helyén. Mehetünk.
Tehát:
1. lista
2. bőrönd
3. idő
4. próbacsomagolások
5. végleges lista, végleges bőrönd
6. utolsó próbacsomagolás, max. opt.
7. idő
8. élescsomagolás, pipa
9. kéj, megnyugvás
10. elutazás
Azaz, A próbacsomagolás 10 pontja.
Bon voyage.

*

Nem mondhatjuk, hogy nincs remény, / ha egyszer még az is lehet, hogy van. Rácáfolsz a nagy előd szentenciájára éppen ott, ahol a hangod leginkább az övé, a kései versekben. („A kései versek.” Holott.) Mert ha van írás, van remény. Mert a ló elszáll, de az írás megmarad (és persze a madarak kiröpülnek). És igen, tudjuk jól, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. (Hát ő nem tudta, hogy mi tudjuk?) A hangodról jut eszembe, hogy elment, mielőtt te magad elmentél volna. Mondhatni, utánamentél a hangodnak, úgy is mint költő és mint magántest. Mint költő úgy, hogy nem álltál ellen a hangnak, amit a gyengülő test, a cingár láng kikövetelt, már nem tudok másfajta verset írni, / csak olyat, melyben a halál kaszája cseng, s mint egy erős hőlégballonon, szálltál vele egyre magasabbra, miközben nagyon is itt voltál. Tudtam, a hallgatásod nem a figyelem, csak a hang hiánya – mint ahogy gondolni szeretném, most is az. Rendre kiderült: nem máshol jársz; figyelsz. „Oopsl”, köpted ki hirtelen az ebédlőasztali csevej vizébe, ahol éppen Hoppál Mihály neve bukkant fel, mint valami gyorsan eliramló, ritka hal, s a szemedben ott tündökölt a jellegzetes, huncut nevetés (his eyes were twinkling with laughter, te ezt hogy fordítanád?). „Michael Oopsl”, tetted hozzá magyarázólag, ha már így szájba kell rágni. Kinek kell hang, ha van ez? Ha van.
Álmomban átmentél a tükrön – a heverőről áteveztél az óceánba. Ez volna hát az átutazás valódi értelme? Továbbá: városok, melyekben éltem, ha csak átutazóban is, / Budapest, New York, Delhi, Bangalore… Ám ez az óceán nem volt jeges, mint gondoltad, hanem szikrázott rajta a napsütés, felette makulátlan, azúrkék ég. Egy hatalmas, óceánnyi aquapark volt, ahol mindnyájan kerek kis gumicsónakokban ültünk, külön-külön, s hagytuk, hogy sodorjon bennünket az ár arra, amerre az aquapark tervezői jókedvükben kigondolták. S egyszer csak azt kiabáljuk: „Sea elephants! Sea elephants!”, s vigyorgunk hozzá veszettül, mert valóban, nem is olyan távol tengeri elefántokat pillantunk meg, amint ki-kibukkannak a vízből, s mintegy üdvözlésképpen lengetik ormányukat. Mi persze visszaintegetünk: „Hahó, sea elephants!” És vidám dolog ez nagyon. Ekkor azonban eljutunk arra a szakaszra, ahol mint egy nagy vízesésen, le kell zúdulni a csónakokkal, s legalul már a kijárat és a pénztár van, ahol be lehet fizetni egy újabb körre. A te csónakod azonban sehol, nem találjuk. Lehet, hogy eltévesztetted a járást, és elkerülted a vízesést? A pénztárnál kérdezzük: per favore, az elveszett embereket hol adják le? Kiderül, nincs ilyen szolgáltatás. Tanácstalanul ácsorgunk. Napokkal később, egyszer csak SMS érkezik: „Süt a nap, sós a szél. Visszavárunk! Sea elephants.” A feladó: ismeretlen szám.
A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új, / csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra… A jó hírszerző, aki sokat utazik, ismeri a próbacsomagolás fortélyát; ismernie kell, része a kiképzésnek. A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen… Csomagolástechnika III, csak haladóknak. Azonban: gyakorlat teszi a Mestert. A gyakorlat pedig minden utazással nő. Minden elutazás és minden visszatérés, comeback gazdagítja a repertoárt. Másodszor megszületni azért jó, mert érett fejjel látjuk a teremtést: / minden csiricsáré, mint a vursliban vagy a fauve-ok festményein / mértéktelenül színes lombok, papagájok, céllövöldék, angyalok, / s köztük barettal a fején, kordbársony festőkabátban Matisse. E színáradattal azonban szinte lehetetlen megbirkózni, ha a sötétségből – mi több, a jövőből – jövünk, s bizony Lázárnak nem volt éppen könnyű dolga, / mikor föltámadt halottaiból a saját életkoránál tíz évvel fiatalabban… És mi nem tudtunk veled örvendezni, csak magunkban, magunk közt, míg te a csodától elnémulva küzdöttél a fénnyel. A jó hírszerző azonban hamar megfejti a kódot: elektromosság és képzelet, íme hát meglelted az új korszak jelszavát. Kérdésedre válaszolva: a kettő egymás nélkül, valóban, mit sem ér, s magad is ebbe a felismerésbe kapaszkodtál. És hát kell egy kis idő, egy kis távolság a teremtéstől, miképpen az emlegetett barettes Matisse is egy hosszú bambuszrúdra erősített ecsettel festett, hogy rálátása legyen arra, amit művel. Bambuszrúd helyett ott volt neked az ezüstfejű bot, amit az ugrás pillanatában ugyan elhajítottál, mégis megőriztél, hogy meglegyen ez a kellő rálátás. És feketén izzik a fekete égen / a fekete nap. A fekete is szín, ugyebár.
Utazunk. Először és utoljára, mi ketten; külön úton járunk, külön utakon. Dombra fel, dombról le, a szelíd fényben fürdő szőlőhegyek, a kanyargós, szemrevaló utak, puha, délies lankák. Brummog a Tapolca–Farkasrét viszonylat, nem sietősen, egyenletes, kényelmes utazótempóban. Elöl ülök én, hű sofőröd, hátul meg te, az egyetlen, kitüntetett utas, a gyakorlott világutazó, a transzkontinentális világfi. Figyelem! Itt megy a Nagy Próbacsomagoló, a behozhatatlan, az utolérhetetlen! S íme, nem volt hiábavaló a temérdek erőfeszítés, rákészülés. A végén minden befért egyetlen közepes méretű csomagba. S jó szél dagasztja vitorláinkat a borszínű tengeren, útban Trója felé.
Mert nem mondhatjuk, hogy nincs remény, ha egyszer még az is lehet, hogy van.

(Az idézetek Orbán Ottó utolsó kötetéből, Ostromgyűrűben [2002], valamint a Holmi 2002. májusi számában publikált Az éjnek rémjáró szaka című dalciklusból valók.)