Alfred Brendel

A PEDÁL

Nádori Lídia fordítása

Pedál? Nem, pedálok. De nem az orgona pedálsora vagy a clavichord és a csembaló járulékos, lábbal kezelt klaviatúrája. Nem is a hárfáé vagy a dobé. Most csak a mai zongoráról, a pianofortéról és annak pedáljairól beszélünk – kettőről vagy háromról, amelyek közül a jobb oldali gazdagítja, meghosszabbítja, elködösíti a hangot, míg a bal, más néven tolópedál eltávolítja és redukálja. Közöttük található a Steinway sustaining pedalja, amely bizonyos hangok elkülönített kitartására szolgál, és amelynek korlátozott használata csak a huszadik században nyert polgárjogot.
A biedermeier korának billentyűs hangszere mintegy nyolc pedállal büszkélkedhetett, egy egész gereblyével, amelynek netovábbja a „Tschinellenpedal” nevű humorforrás volt. Nélküle nem szól olyan autentikus-janicsárosan Mozart Török induló-ja! Beethovennek a hangosító mellett egy második pianopedál is a rendelkezésére állt, amely kísérteties suttogássá változtatta a hangot. Ma ezt a pedált is nélkülöznünk kell.
És mégis: a pedál. Liszt erről a jobb pedálról mint a zongora lelkéről beszél. Busoni úgy hívja: az ég fotográfiája, a holdfény sugara, amivel nem volna szabad úgy bánni, mintha a levegőt és a vizet akarnánk geometrikus formákba önteni. Ez a pedál a legkülönlegesebb, amit a zongora nyújtani tud; csak a zongora sajátja, mint az emberé a nevetés. Ha fantáziadúsan használják, akkor színt, atmoszférát, térhatást, telítettséget kölcsönöz a hangnak. Segít az artikulációban, a hangszínek keverésében és a „zenekari hangzás” létrehozásában, ami különösen fontos a zongorairodalomban, mert a zongorára írott mesterművek legnagyobb része nem a tiszta zongorahangzás szűkös adottságaiból indul ki, hanem zenei lehetőségek egész sorát rejti magában: zenekari, ének- vagy éppen orgonaszerű hangzást – más hangszerek hangszínét, lélegzetét, habitusát. Az átváltozás folytonos kihívásával szembenéző zongora már Bach és Mozart óta feszegeti perkusszív határait.
Vannak pianisták, akik még a szünetekben is pedáloznak, és megint mások, a pedalofóbok, akik olyan távol tartják lábukat a pedáltól, mint a tűztől. Mintha az egyik csoportba tartozók süket akusztikájú helyiségben, kopogós zongorán gyakoroltak volna, míg a pedálkerülők lágy hangszeren, visszhangos teremben. Egy biztos: nem Busoni volt az első, aki bebizonyította, hogy pedállal is lehet áttetszően és cizellált világossággal zongorázni. A helyes legatót természetesen nem pótolhatja, mint ahogy nem takarhatja el a technikai fogyatékosságokat sem. A legszebb zongorakantilénák egyikét-másikát azonban a szélső ujjakkal kell játszani (Schumann: Fisz-dúr románc, Schubert: Gesz-dúr impromptu), ilyenkor csak a pedál segítségével lehet könnyedén billenteni.
A kifinomult pedáltechnika alig tanítható. Liszt, akinek a zenéjében annyi minden függ a pedálozástól, meglehetős felületességgel kezelte a pedálnotációt. Nem is lehetett volna elvárni egy ilyen elfoglalt embertől, hogy még jobb lábának finom mozgásait is tudatosítsa magában. A pedál igazi úttörője Beethoven volt. Előtte csak elszórtan találkozunk pedálbejegyzésekkel; Beethoven mindjárt a konvencióktól eltérően használja, például a hang szüneteken túli vagy egész frázisokon átívelő meghosszabbítására, ami a kantiléna aláfestését, ezen keresztül pedig a költői atmoszférateremtést szolgálja.
Az op. 31/2-es szonáta első tételének recitativója Czerny szerint úgy kell, hogy szóljon, mint panaszszó a távolból. A Waldstein-szonáta utolsó tételének főtémája révült ködkép, amelynek a végén fortissimóban tör elő a nap. Jaj annak a zongoristának, aki tanára dorgálásától tartva tisztán elkülöníti egymástól az akkordokat! A hosszú pedál ugyanakkor nem szó szerint, „padlógáz” módjára értendő: nem tintafoltot, hanem az elmosódás ideáját kell közvetíteni, fényesen vibráló levegőt. Schuberttel kapcsolatban számos félreértés van. Az általa lejegyzett kottaértékek gyakran azt az időtartamot jelölik, ameddig az ujjnak lenyomva kell tartania a billentyűt, nem pedig a hangzó tartamot, amely csak pedál segítségével realizálódik.
A pedálozás mindezen felül spontán, improvizatív, a helyhez és a mindenkori zongorához igazodik. Olykor semmivel sem biztosabb, mint kávézaccból jósolni: a pódiumon hallott hang ritkán egyezik a nézőtéren hallottal, és az üres terem is másként szól, mint az este – remélhetőleg – zsúfolt. Fiatalabb játékosok számára a pedál földerítetlen terület. Wilhelm Kempff Liszt- és Brahms-felvételei 1950-ből, amelyeket eddig csak kevesen ismertek, és amelyek csak az utóbbi időben kaphatók lemezen, ideális színvonalon őrizték meg a pedálvirtuóz játékát.

 

* A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kleines Wörterbuch der Tonkunst in einundzwanzig Lieferungen und mit einer Zugabe (Zeneművészeti kisszótár. Huszonegy címszó és egy ráadás). Szerkesztette Wolfgang Sandner. Residenz Verlag, Salzburg und Wien, 1999.