Kőrizs Imre

AZ ÉLET OLYAN, MINT

Szonettkoszorú,
amelyben nem tér ki a szüntelenül fenyegetett lét szorongató drámájára és csontig ható
gyönyörűségére, és a lét kapuin se dörömböl, hanem felcsönget, bár mindig elfelejti, hogy a
gombot nyomva kell-e tartani, vagy csak jelzésre szolgál, és miután bemutatkozik az egyesek
által borízűnek és éltesnek nevezett hangnak, amelynek tulajdonosáról ő azonban tudja, hogy
jóravaló rendszerszervező, felkapaszkodik a negyedikre, mégpedig gyalog, mert
a négyemeletes házakba nem kötelező liftet építeni: éppen ezért költöznek ki belőlük
a nyugdíjasok, amellett, hogy nem bírják fizetni a távfűtésszámlát;
és amelyre mindezért némi joggal mondhatják idősebb, nagyra becsült pályatársai, hogy
posztmodern, ami azonban kevésbé idős, de nemkülönben nagyra becsült pályatársai szerint
ilyen szájakból és ilyen esetekben mindössze annyit jelent: súlytalan.

a szendvics a külvárosi gyorsétteremben, zárás előtt:
a zsemle ványadt, öreg a saláta, a hús pedig egyszerűen hideg.
Az ember mit tehet? Visszaviszi a pulthoz, és újat kér az eladótól, aki bizalmatlanul
tekint rá,
de mégis kicseréli, mert a krómacél konyhafrontok mögül megengedőleg
– hiszen ilyenkor a kólában sincs már bugyborék, és a turmix is darabos –
bólint ki a mindentudó, nyakkendős manager.

Vagy inkább olyan, mint a hidegtál egy Amszterdamban rendezett
szogd filológiai konferenciának1 azon a hajókirándulásán,
amelyet valami bizarr ötlettől vezérelve Rotterdamban ejtenek meg,
a kietlen kikötők széles, szürke ege alatt, amikor is az ember vesz
a fogpiszkálóra tűzött fasírtból,3
de amikor másodszor is venne belőle,
a nyalka host udvariasan és határozottan figyelmeztet rá, hogy mindenkinek csak egy
jut.
Dutch treat, ahogy az angol mondja.

Vagy – ha nem is habostorta5 – mint egy habostorta. (Nehéz.)

1 Ahol nincs idő hagyományos előadásra,
hanem ún. poszterrel kell készülni, amit különben ismerhetünk,
például az endokrinológusok és a tenoristák2 gyakorlatából.

2 José Cura, korunk talán legjobbnak tartott tenoristája,
egyszersmind egykori argentin body building-bajnok,
saját bevallása szerint több mint harminc szerepet tanult meg
a – természetesen: – elmúlt öt évben,
köztük a romantikus operairodalom gyakorlatilag valamennyi nagy tenorszerepét.
Ezzel memóriája, teljesítőképessége határára ért,
ezért a következő időszakban újabb szerepek helyett inkább a meglévők csiszolására,
dramaturgiai kérdésekre, érzelmi-hangulati mélységekre szeretne koncentrálni.
Érteni vélünk, Don José,
ahogy a népszerű szappanoperák egyes szereplőinek ritmusváltását is,
akik éppoly népszerűek, mint legnépszerűbb kollégáik, de mégsem keresnek annyit,
mert köti őket a kezdeti, előnytelen szerződés –
mindazonáltal hiába kecsegtetik őket a producerek
a későbbi epizódokat illetően előnyösebb ajánlatokkal,
nem adják be a derekukat, ezért aztán ki kell írni őket a következő szériából:
rákot kapnak, elgázolja őket egy autó, vagy egyszerűen csak hazaköltöznek Illinois-ba.

3 Életem – mi másom? – legjobb marhasültjét reggelire készítettem el.
Egy nehézre hangszerelt vacsora4 előkészületei során maradt meg
mintegy két szeletre való hús. Lassan majdnem meg is feledkeztem róla,
feltehetően már egészen érett volt, amikor egy este bekentem némi olajjal és
mustárral,
nehogy végül is megromoljon.
Reggel a császárvárosba készültünk, vannak ezek a leértékelések, egy olyanra.
A marhahúst sietve sütöttem ki, reggeli koleszterinbomba gyanánt.
Szinte rágni sem kellett. (Bár azért lehetett.)

4 A főfogás nem sikerült, és már nem is először.
A férjével és fiaival együtt vendégül látott konyhaművésznő
jóindulatú feltevése szerint talán azért nem, mert a Sztroganoff-bélszín
esetleg a priori nem finom.

5 A kimagozott meggyet hempergessék meg lisztben,
akkor nem süllyed le a tészta aljára.
Az elv egyébként ugyanaz, mint amikor az úszók epilálják a mellüket:
trükközünk a m-vel. A különbség annyi,
hogy sütéskor az idő nekünk, úszóversenyen ellenünk dolgozik.
Majd meséljenek.