Balázs Imre József

A KONKRÉTUMOK PRÓZÁJA

Bodor Ádám: A börtön szaga.
Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
Magvető, 2001. 224 oldal, 1790 Ft

TartAzok az írók, akik a harmincas évek második felében Erdélyben születtek, látszólag nem különösebben beszédesek. De az is lehet, hogy egyszerűen nem jutott eszébe eddig senkinek körültekintően, részletekbe menően szóra bírni őket arról az élethelyzetről és irodalomról, amelyben otthonosan mozognak. Vagy amelyikben idegenek. Lehet, hogy olyasfajta ellenállásról van/volt szó, amelyet Bodor Ádám a Korunk 2001/11-es számában emleget egy interjúban: „Amikor az ember már túl sokat hagyott maga mögött, egyre kevesebb benne az ellenállás az ilyen kihívásokkal szemben, azonkívül – és valószínűleg ez is életkor függvénye – ösztönösen át kíván adni valamit abból, amire szert tett, például az emlékeit.” Az, hogy ez az ellenállás csökkenőben van, mindenesetre azt a szerencsés tényt eredményezte, hogy 2001-ben két interjúkötet is hozzáférhetővé vált, amely ennek az írói korosztálynak az emlékeit és irodalomkoncepcióját rajzolja ki. Az egyik Kolozsváron, a Polis Könyvkiadónál jelent meg Vissza a Forrásokhoz címmel, és rendhagyó, nyilvánosság előtt lezajlott interjúk gyűjteménye, amelyeket a kolozsvári Láthatatlan Kollégium diákjai és tutorai készítettek. (A beszélgetések interjúalanyai: Bálint Tibor, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba és Szilágyi István, egy posztumusz kerekasztal-beszélgetés erejéig pedig Szilágyi Domokos.) A másik, szintén rendhagyó interjúkötet Balla Zsófia és Bodor Ádám beszélgetéseinek több verzión át kialakult végső változata, amely A börtön szaga címmel jelent meg a Magvető Kiadónál.
A két kötet egymás könyvterjedelmű lábjegyzete. Több értelemben is. Egymást korrigálják és kommentálják anélkül, hogy tudnának egymásról. De főleg kiegészítik egymást. A Bodor-kötetben három olyan író közös emlékei is feltűnnek, akik különböző okoknál fogva nem kerülhettek be a Vissza a Forrásokhoz-ba: a már korábban elhunyt Palocsay Zsigmondról, a Svédországban élő Veress Zoltánról és magáról Bodorról van szó. Azokról a szerzőkről, akik együtt szerveztek középiskolás fejjel rendszerellenes összeesküvést, akik együtt ültek emiatt a börtönben, és akik együtt szabadultak később váratlanul, Palocsay édesapjának köszönhetően.
Csupán A börtön szaga ismeretében is érezhető: Bodor kivétel. Őt tartóztatják le utoljára az „összeesküvők” közül, ő az, akit (már) fölösleges lenne verni, ő az, aki mindössze egy festékesvödör társaságában üldögél munkaidőben a szamosújvári börtönben leltári számok festegetése előtt és után. Ő az, aki később írásai honoráriumaiból él, anélkül, hogy állandó munkahelye lenne. (Ne irigyeljük ezért vagy a korábbi „kivételekért” túlságosan!) Ő az, aki minden évben hónapokat tölt a hegyekben teljesen egyedül. Ő az, aki pályafutása során nem szembesül igazán a cenzúrával, hiszen gyakorlatilag cenzúrázhatatlan: „Bár az én novelláim tagadhatatlanul egy megzabolázott világban keletkeztek és egy megzabolázott világról szóltak, fiktív, időtlen térségükben, rezignált légkörükben, olykor groteszk belső viszonyaikban a politikai hatalom már röstellt magára ismerni. Ami a lényeg, a cenzúra nem bírt mit kezdeni velük. Soha egyetlen novellámat ki nem vették a lapból. A kérdés valószínűleg úgy tevődött fel: vagy kitiltják valamennyit a sajtóból, vagy méla undorral megtűrik őket” – mondja a kötetben (154.). Morális szempontból is kivétel. Ennek persze ára van: elsősorban a napi kenyérgondok, a felhalmozott adósságok. Részben az is, hogy sokáig nem forog közszájon a neve. Ugyanakkor 1982-ig, kivándorlásáig „élhetővé” teszik számára a helyzetet a folyamatos folyóirat-publikációk, a megjelenő kötetek, az utánajárással megszerzett külföldi utak. Az interjúkötetből ugyanaz az attitűd rajzolódik ki, amely a Sinistrá-ból vagy Az érsek látogatásá-ból ismerős: a legabszurdabb pillanatokon, helyzeteken is át lehet siklani azzal a viszonyulással, amely alapvetően a csendé. A történet rezignált alaphangvételébe ugyanolyan váratlansággal szüremlenek be az aktív, a helyzet radikális megváltoztatására irányuló cselekvések, „zajok” (például az útlevélszerzéssel vagy a titkosrendőrség zaklatásaival kapcsolatos közbenjárás), mint ahogy Az érsek látogatásá-ban időnként megszöknek a főhősök, anélkül, hogy ezek a gesztusok különösebben elő lennének készítve, vagy a szereplők gondolataiba közvetlenül beleláthatnánk.
A Vissza a Forrásokhoz című kötetből ugyanakkor árnyaltabban, más oldalról is kirajzolódik Bodor Ádám kívülállása. Az is, hogy Bodort az irodalmi életből sokkal inkább érdekelte a barátság, mint az irodalom vagy az a folyamat, ahogyan a kéziratból publikált szöveg vagy könyv lesz. A kortársak történetei többnyire a szerkesztők nézőpontjából mutatják fel azokat az életszeleteket, amelyek részben átfedik egymást a Bodor Ádáméival. Itt is azok az emlékezetesebbek, ahol például a történetek állandó szereplője, a cenzor kilép az arctalanságból. Láng Gusztáv órákig pingpongozik a cenzorral munkaidőben, hogy annak kevesebb ideje legyen olvasni. A cenzor pedig szívesen megy bele a játékba, annak ellenére, hogy tisztában van vele, miért hívják ki állandóan új mérkőzésekre. Mintha ezt a történetet is Bodor írta volna.
A Bodor-interjúkötet elsődlegesen írói teljesítmény. Nem annyira a szabatos helyzetelemzések jelentenek revelációt a kötet olvastán, hanem a történetek és anekdoták, illetve az a könnyedség, amellyel a szerző néhány mondatban képes emlékezetessé tenni egy-egy figurát vagy helyszínt. Ez a könyv érezhetően egy másik helyett született meg. „Ezért nem írok börtönregényt sem. Nekem a börtön, Szamosújvár túl konkrét, túl közeli és még mindig annyira erőteljes, hogy egyelőre nem is bírom költői mását kitalálni” – mondja Bodor (184.). Megmutatja tehát a konkrét és közeli börtönt, amely a maga konkrétságában is kitölt egy beszélgetést, annak talán legfontosabb részét. Ilyen egyértelmű nyíltsággal, mindenféle heroizálás szándékától távol kevesen beszélnek börtönélményeikről. Felsejlik a szamosújvári közelmúlt démonisága is a belső, rabok által irányított „átnevelésekkel”. De az a vitalitás is érezhető, amely a börtönbe került középiskolásokat mindenekfelett jellemzi. Rejtőzködő vitalitás: elsősorban néhány poénban tör felszínre. Illetve abban az egyszerű tényben, amelyet Bodor később döbbenten konstatál: „szabadulásomkor százhetvenkilenc centiméter magas voltam, ugyanannyi vagyok ma is. Én a börtönben még tizenegy centit nőttem” (45.).
Nemzedéktársaiéval – a Vissza a Forrásokhoz interjúalanyaival – nagyjából egybehangzó véleményt fogalmaz meg Bodor Ádám akkor, amikor művei korabeli fogadtatásáról beszél. Szövegei – ahogyan a Szilágyi Domokoséi vagy Szilágyi Istvánéi sem – nem fértek bele abba a skatulyába, amelyet a „kisebbségi író” státusa jelölt ki számukra. Ennek eredménye volt, hogy Bodor és társai műveit szinte alig részesítette figyelemben a korabeli magyarországi kritika. Az a néhány név, aki az „erdélyi magyar irodalmat” jelentette akkoriban, meglehetősen egyoldalú képet mutatott az irodalomnak erről a szeletéről, s ennek az egyoldalúságnak a lebontása akkor is, később is nehézségekbe ütközött. Érdekes ugyanakkor, amit Bodor saját közvetlen környezete kritikusairól mond: „Az én köteteimet K. Jakab Antal, Marosi Péter, Tamás Gáspár Miklós és Bretter György méltatta, de ezeknek az elemzéseknek nem lehetett kanonizáló ereje.” (200.) Az akkori erdélyi kritikai élet legszavahihetőbb kritikusairól van szó (mára legalábbis úgy tűnik), akik mindahányan tagjai voltak annak a zsűrinek is, amely évente kiosztotta a legjobb erdélyi könyvnek járó Pezsgő-díjat. 1975-ben Bodor is megkapta a díjat a Plusz-mínusz egy nap című novelláskötetért – ő maga némi rezignációval számol be erről az interjúkötetben, alighanem kissé alábecsülve a díj jelentőségét.
„Ösztönösen kerülöm minden konkrét esemény fölelevenítését, mindig csak olyasmit írok meg, amit magam ötlöttem ki. Soha nem foglalkozom magammal, családtagjaimmal vagy barátaimmal, és ismerősöket sem próbáltam megjeleníteni, még ha alakjaim mutatnak is olykor némi hasonlóságot egy-egy baráttal, ismerőssel.” (183.) Ehhez az írói anyagkezeléshez képest hatalmas fordulatot jelent az interjúkötet. És bebizonyosodik: a konkrét események, a családtagok, ismerősök ugyanúgy képesek működtetni egy Bodor-könyv világát, mint a fikció. Ahhoz, hogy biztonsággal szólaljanak meg a valós események, történetek, láthatólag mégis szükség volt arra a műfaji keretre, amelyet az interjú nyújthat. Balla Zsófia kérdései nem tolakodnak, mégis sikerül olyan történetdarabokat előcsalogatniuk Bodor Ádámból, amelyeket ilyen pontossággal, ilyen részletességgel kevesen ismerhettek. A prózaírói elv – hogy semmi konkrét, semmi személyes – így, az interjúkeretben nem sérül. És mostantól mégis eggyel nőtt az emlékezetes Bodor-prózakötetek száma.