Szvetelszky Zsuzsanna

A PLETYKA AZÉ, AKI MEGMŰVELI

Grecsó Krisztián: Pletykaanyu
Jelenkor, Pécs, 2001. 206 oldal, 1300 Ft

„…fontos dolog, hogy ezt mindenki megjegyezze.
Próbálom én is.”

(G. K.)

Grecsó Krisztián első prózakönyvéről – amely két verseskötete után jelent meg (Vízjelek a honvágyról, 1996, Tevan; Angyalkacsinálás, 1999, JAK-füzetek) – nemcsak a sablonmondat jut eszünkbe, hogy rátalált a saját hangjára, hanem inkább az, hogy több olyan hangra is rátalált, melyet mind sajátjának mondhat.
A huszonhat éves, Gérecz Attila-díjas szerző sok pletykát tud. Sokat tud a pletykáról magáról is. Végül pedig sokat képes láttatni belőle, tán többet is, mint szándékában állt. Nem a perről szóló hírekre gondolok, nem a szülőföld, Szegvár felbolydulására, nem is a kötet megjelenését követő jogi vitákra. (Bár ez az utótörténet is – ami esetünkben szervesen kapcsolódik a műhöz – része annak, hogy a mű életjelenséget mutat be.)
A fiatal író – hét évvel ezelőtt, tizenkilenc évesen mutatkozott be az ÉS hasábjain – rendkívül nehéz feladatot oldott meg a pletyka szépirodalmi formában való rögzítésével. Nem könnyű dolog ez, szerkesztői kérésre sem jött össze az Ex Symposion folyóirat tavalyi, Pletyka-különszámában: „A szerzőknek írt fölkérésben szerepelt, hogy a szerzők egy-egy saját magukról visszahallott pletykát is írjanak meg. Ez a tervem azonban dugába dőlt. Vagy nem sikerültek ezek a rövid szövegek, vagy meg sem írták azokat… Éreztem itt valami prüdériát a témával kapcsolatban.” (Bozsik Péter.)
A kötet tizenkét írásában két, egyenként hatrészes ciklusra osztva (Én, Schriwanek András – Szép) a témaválasztás-, stílus- és műfajbeli gazdagság kápráztatja el az olvasót: van itt elbeszélés, anekdota, levél, novella, novellaciklus, gazdagon megrakva vendégszövegekkel: Mikszáth Kálmántól, Bartis Attilától, Kántor Zsolttól, Kemény Istvántól, Halasi Zoltántól, Krasznahorkai Lászlótól, Szép Ernőtől (tudjuk: maga a pletyka is vendégszövegekkel operál). Grecsó magabiztosan bánik a próza eszköztárával, teheti is, hiszen az általa bemutatott világ is attól válik élettelivé, hogy nem mesterkélt, álnépies stílussal hozza elénk. Nyelve hiteles (azoknak legalábbis, akik látták közelről ezt a világot), politikai felhang nélkül népiesnek nevezhetnénk, ha tehetnénk. Élőnek, sallangmentesnek, amelyben helyén van a tájszólás, de amelybe mára beszervült a városi szleng is.
Olyan világról közvetít, amelyről olvasói közül keveseknek van tartós és közvetlen tapasztalata. A dokumentációs igényt szolgálja az írói eszközök megválasztása: a stílus helyenként zaftos, akár a pletyka maga. Aki pedig hangos olvasással is „teszteli” az elbeszéléseket, annak szembetűnhet, hogy a szöveg feltűnően sok helyen híven követi néhol a pletykának, máskor a parttalan szövegelésnek az élőbeszéd során hangzó ritmusát.
Grecsó az életről ír. A recenzens abban a lorcai értelemben vállalja ezt a banális mondatot, hogy pletyka nélkül nincs élet, pletyka nélkül nincsenek emberi kapcsolatok. Abban az értelemben, ahogy Lorca drámájában – Bernarda Alba háza: az egész mű a pletykától való félelemről szól – Bernarda Alba megpróbálja házát elzárni a világ elől, életfogytiglani börtönt csinálva belőle, kitépve családját a pletyka hálójából. Törekvése halálhoz vezet. (Célját sem tudja megvalósítani: a pletyka megjelenik, ha lefojtva is. Bernarda öt lánya egymásról beszél, a szolgálójuk pedig mindenkiről.) Grecsónak sikerült az, ami keveseknek: egy életjelenséget a maga élő mivoltában mutat be. Nem a pletykát kelti életre, hanem élő mivoltában ábrázol egy gazdagon burjánzó, ám mindmáig csak marginálisan kezelt humánspecifikus hajlamot. Móricznál is ott lappang a pletyka a Forró mezők-ben, de csak mint mellékszál, ha úgy tetszik, adalék; vagy Alarcón kisregényében, A háromszögletű kalap-ban, melyben a történet sok részlete úgy áll össze, hogy a jelenlévők mindig kibeszélik a távollévőt.
Grecsó a pletykát saját bevallása szerint olyan információhalmaznak tekinti, amely minden pillanatban felülírja önmagát. Ezt támasztják alá a pletyka szervezőelvére, alkotómódszer mivoltára utaló fordulatok, túlnyomórészt az első fejezetből: „ezt gondolják a faluban sokan, nem is egészen alaptalanul”, „Az is kiderült”, „Azt mondják”, „mondta valamelyik”, „azt beszélik”, „anyu azt hallotta a fóliában”, „azt szűröm ki a szavakból”, „Zsuzsa figyelte Szászné lányát”, „azt hallani” fordulatok. Ezek a fordulatok a kommunikációs térben már intenzíven terjedő, úgynevezett leföldelt pletykák mankói, amelyek továbbmondása, minősítése, tagadása a legkevesebb kockázatot rejti magában. A köz véleményére támaszkodó pletykák biztosítéka először is feltételezett mennyiségük, elterjedtségük. A pletykát mondók egy meg nem határozott közösség, „az emberek” állítását veszik ilyenkor alapul, egyenesen az ő nevükben beszélnek. A pletyka helyben robbantja ki a vitát, és helyben, autonóm módon oldja is meg. Hálója, akárcsak a közösségeké – épp a kapcsolatok bizalmas jellege miatt –, nehezen deríthető fel, és az adatgyűjtéshez nincsenek százszázalékosan beváltnak mondható módszerek. Nem elég jól kérdezni, oda is kell figyelni a válaszra – arra is, ha nincs –, és akkor is, ha tudjuk, hogy nem igaz. Nemcsak figyelni kell, de úgy is kell tenni, mint aki figyel, illetve néha éppen ellenkezőleg, sehogy sem szabad elárulni, hogy nagyon is érdekel, amiről szó van.
Arisztotelész szerint a gondolkodás legméltóbb tárgya maga a gondolkodás: a Pletykaanyu-ban a pletyka legméltóbb tárgya maga
a pletyka. Mi több, elsődleges és másodlagos jellegét is domborítva e szervezőelvnek, Grecsónál a pletyka elsődleges jellege arra vonatkozik, hogy mi történt, vagyis mi történt a pletyka szerint: a pletyka vizsgálatának szempontjából szinte tökéletesen mindegy, hogy valójában mi történt. A pletyka másodlagos jellege arra vonatkozik, hogy ki mondta.
Az áramlásnak és a hatásának az intenzitását nem csupán az ismétléssel bekövetkező megerősítésben vagy a terjedés-terjesztés során megvalósuló általános elfogadásban kell keresni. Mindez nem lenne elegendő a pletykákat terjesztők erős modellezőhajlama nélkül, amit a folyvást szaporodó tapasztalatok erősítenek. Nemcsak abban merül ki ez a hajlam, hogy egy hosszú és bonyolult pletyka motívumait és a közöttük lévő viszonyokat megfelelteti egy egyszerűbb pletykamodellnek, hanem az egyéb úton szerzett tapasztalatok tanulságai is folyamatosan beépülnek a modellpletykákat képző gondolatmenetébe. Viszont, és ez korlátozza a mikroszintű kapcsolatok szociológiai igényű feltárását, a pletykafészket nemigen érdekli az általános, csak az egyedi. Ezt szem előtt tartva válik érthetővé egy olyan gesztus, ahol a szerző „beleírja” magát a pletykába: „De mások is csipognak, mondhatom. Ki vagyok akadva teljesen. Azt hallotta apu a káeftében, hogy az a bizonyos költő, aki itt van nálunk a faluban, állna villa a hátába, kipofázza a titkos ügyeket is, a szennyest, hogy így cicomásan mondjam, olyat is esetleg, amikről még pletyka se nagyon, azokat is, bele a nagyvilágba, hogy égünk, mint az olajmező. Fenébe az ilyennel, mikor másutt is megy a szőnyeg alá söprés, minek akkor éppen minket szégyenfolttá tenni, világ csúfjára rajtunk röhögjenek. És ami a legrosszabb, anyu szerint hazudik is.
Egyszer találkozzak vele, megmondom neki a véleményem, abban biztos lehet.”
Ez a bekezdés kétszeresen is érdekes: egyfelől megelőlegezi az azóta különböző sajtóorgánumokban nyomon követhető szegvári botrányt, melynek lényege, hogy a magukat fölismerni vélő szereplők a könyv egyes részleteinek – szépirodalmi műről lévén szó, irreleváns – valóságalapját vitatják. Másfelől, és ezt sokkal fontosabbnak tartom, ahogy a szerző maga is belehelyezkedik a pletykába, ekképpen sorsközösséget vállal a többi szereplővel.
Nem először a magyar irodalom történetében.
Az Édes Anna utolsó fejezetében (Párbeszéd egy zöld kerítéses ház előtt) színre lép „egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.
Ezek elszégyellték kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.
– Kosztolányi – mondta Druma egy kis idő múltán –, Kosztolányi Dezső.
– Az a hírlapíró? – kérdezte az első kortes.
– Az.
– Ez is írt egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette.
Druma ezt mondta:
– Nagy kommunista volt.
– Ez? – csudálkozott az első kortes. – Hiszen most nagy keresztény.
– Igen – tódította meg a második kortes. – Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.
– Nagy vörös volt – ismételte Druma. – Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.
– És mit csinált ott vele? – tudakolta az első kortes.
– Nézte – felelte Druma titokzatosan.
– Nem értem – csóválta fejét az első kortes. – Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?
– Egyszerű – döntötte el a vitát Druma. – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg
a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott.
– Tudja, hogy mit csinál.”
Édes Anna alig szól, képtelen arra, hogy verbalizálja magát, az igazát, az igazságot. Ugyanúgy nem tudnak róla semmit („az emberek”), s ugyanúgy ítélkeznek róla, mint a fenti párbeszédben a magas, kócos férfiról. Grecsó hőseinek szóbelisége azonban a wittgensteini indíttatás hiányától lesz különleges, vagyis itt mindenki beszél mindenről, gyakran arról is, amiről hallgatni kellene. Mindig és mindenhol beszélnek, magukról és másokról, és elmondják, hogy mások kiről mit mondtak.
„Kérdeztem anyut, milyen volt akkor a negyedik daráló, ha se széna, se szalma. Nem tudta ő sem, mert nem lehetett tudni, egyszerűen érthetetlen, de semmit sem beszéltek róla a faluban, idáig is csak az újságból jutottunk el, nagy erőfeszítéssel (nekünk nem jár).
Abban meg csak annyi van, amennyi a zaccosa.”
„Valaki egyébként azt beszélte anyunak (valaki: tudom is, hogy ki)…”
„Egyszóval, mindenki tud mondani róla valami újat, valami meglepőt, valami nem igazat, ami mind nem tesz semmit, mert én tudom, hogy hiába mondja anyu, nem így van.”
A kötet két elbeszélésében is életre kel a kisközösségek mentális ágense: a pletykafészek. A Pletykaanyu-ban az alábbi mondatokkal legitimizálja a szerző hatáskörét: „Anyu úgy emlékszik”, „Anyu szerint mindez hiába”, „Anyu például azt mondja, igen szereti, hogy tud beszélni, meg kérdezni, és nem is tudja, mivé válna kiégett tankkal a nagy kukaságban”. Nagy szerepe van a pletykálás során az emlékezetnek. Egyfelől az emlékezőképesség javításának, karbantartásának szolgálatában álló ismétlés a pletyka egyik fő sajátossága. Másfelől, mivel a plety-
ka nem kanonizált szövegtípus, ezért fel vagyunk mentve az emlékezés kötelezettsége alól. Mindazonáltal a pletykában sokszor a „mi történt valójában?” és a „szerintem hogyan is történt a dolog” feszültsége realizálódik, és a végső eredmény kialakulásában meghatározó szerepük van az emlékezet mellett a személyes élményeknek, benyomásoknak.
A kötet második részében, az Övcsattogás című írásban kel életre Vizi néni, aki nem annyira mindent elmondó, mint mindent tudó ágens: „Vizi néni ezután sokat mesélt Gyula bácsiról”, „Vizi néni mindent tud”, „Vizi néni szerint”.
Pletykaanyu és Vizi néni: a pletykafészek az adott közösségek, csoportok kommunikációs folyamatainak egyik fő reagense. Méghozzá báziságens: erre utal magyar szavunk is, illetve a német Klatschbase, Schwatzbase (jelentése: pletykafészek) kifejezés. A schwatzen ige egyik jelentése: beszél, így a Schwatzbase fordítása akár beszédközpont is lehetne. Elhamarkodott dolog lenne misztifikálni a pletykafészek szerepét: nem a falu bölcse, nem a törzs varázslója vagy gyógyító sámánja. Nem ő a bölcs asszony, a tudós asszony, a füvesasszony. Sokkal inkább élmunkás a társadalmi kommunikáció „Sződd magad!” mozgalmában, akinek ügybuzgósága persze néha visszataszító is lehet. A „mindenki pletykálhat” áldatlan hangzavara és a „senki sem pletykálhat” síri csöndje között a pletykafészek komoly szerepet vállal a mikrokommunikációs egyensúly optimalizálásában. Kommunikációs tényező: tényeket kezel és közöl, forgat ki és kombinál, rekombinál, valamint sokszoroz. Mint báziságens nem állítható párhuzamba a tömegkommunikáció kapuőreivel (az úgynevezett gate-keeperekkel), mert előbb-utóbb szinte mindent elmond, mesterséges szűrőmechanizmusok nélkül és az alkalmazott beszédmód vagy a hivatalos hírnyelv mellőzésével. Nem biztos, hogy úgy és annak mondja el a pletykát, ahogyan és akinek optimális lenne, de szabadon beszél bele az emberi kommunikáció terébe, ahol majd a konkrét és adott pletyka önálló entitásként is dolgozni kezd, vagyis terjed és kapcsolódik. Ezen a ponton érdemes elgondolkozni azon, hogy női szerzőknek még sosem sikerült a pletykát szépirodalmi eszközökkel bemutatni. Talán nem is akarta soha senki a szebbik nem közül ezt megtenni, legalábbis nincs ilyesmiről tudomásom.
Az autentikus pletyka mellett ott a média is: „Ilyen ez a pletyka, mint a tévében is mondták, a fele sem igaz.
Na de a tévé is: milyen bolondulás van mostanában! Nincs az utcán ember, ha megy a sorozat délután. Aki lemarad, mérgelődik, mert az van, igaz, hogy kétszer adják, ismételés van másnap délelőtt, de a legtöbben úgy vannak vele, hogy olyan jól van megcsinálva, úgy egészében, miért ne néznék meg kétszer is, ha lehet.”
A jelenségről J. H. Barkow evolúciós pszichológus is ír a The Adapted Mind című könyvében, kifejezetten a pletyka kapcsán: magyarázata szerint a sztárokat a lelki reflexek összetévesztik a valódi ismerősökkel, mivel ismerjük arcukat, hangjukat, naponta „találkozunk velük” a képernyőn vagy a nyomtatott sajtóban. Az érdeklődés hajlamának rögződésekor a pleisztocén korban, mivel virtuális kapcsolatok akkor még nem léteztek, ennyi kellett ahhoz, hogy valakit életéhez tartozónak tartson az ember. Hiába kínos is akár egyeseknek, hogy érdeklik az ismeretlen, esetleg kitalált alakok (leginkább: a szappanoperák főhősei), nemigen lehet védekezni.
„Én leginkább azt ismétlem folyton, mikor hasonlítgatásról esik szó, hogy lehet mondani, de az a biztos, hogy akinek nem inge, annak még próbálgatnia sem kell, nemhogy magára venni.” Az ismétlés – mellesleg, transzcendens kategória – a következő darabban, az Én, Schriwanek András című ciklusban is terítékre kerül: „Az jut most eszembe darálás közben, hogy milyen lenne, ha úgy is tudnánk beszélgetni, hogy nem jártatjuk a szánkat, hogy ha Schriwanek bácsi ezen a viszketős zajon át is mondhatná tovább a dolgokat, én meg át tudnék hallgatni rajta, mi van. Mondjuk elég lenne, ha azt gondolná át, amit már elmondott egyszer, nem kell vadonatúj, éppen megfelelő lenne az, amit tavaly mesélt…”
Schriwanek bácsi bölcselkedése a leghatékonyabb – egyben az egyik legősibb – pedagógiai módszert eleveníti fel: igazán nagy létkérdések megvitatására csak a kétszemélyes párbeszédekben kerülhet sor. Grecsó egy interjúban elmondja, hogy Schriwanek bácsi teljes mértékben fiktív alak. Az, hogy a kötetben a Pletykaanyu után következik, nem véletlen. Alakja nem a beavatásé, inkább a pigliai novellaelmélet értelmében vett profán megvilágosodásé, mégis messze szakrálisabb és kizárólagosabb viszonyt mutat fel az elbeszélő – akinek a helyzete talán ebben a darabban a legkevésbé lebegtetett – ezzel a népmesék bölcs öregemberére emlékeztető figurával, mint a kötet bármely más alakjával.
Grecsó nem egy szereplőjének tudata – inkább kimondva, mint kimondatlan – főként annak a tükörképe, amit a többiek gondolnak róluk, és az önmagukról alkotott kép abból épül fel, amit feltételezésük alapján a szomszédjuk gondol róluk: így tesznek komoly lépéseket önmaguk megismerésében, az önkifejezés gyakorlásával, vagyis az állandó szövegeléssel (A különbözés esetei, Ahogy Csikivel mi ketten). A pletykát nem lehet kívülről szemlélni, összetevői akkor válnak láthatóvá, ha nyakig benne van az ember. Ezzel magyarázható, hogy csak a természetes csoportokban működik, mert mindig a csoport tagjaival kapcsolatos akciókra (történtekre, lehetséges megtörténtekre és várhatóan bekövetkező eseményekre) épül.
Grecsó olyan csoportról és helyszínről készít pillanatfelvételeket, ahol nemcsak hogy pletykálnak még, de ahol pletykafészek is van. És ez nem kis dolog. Tény és való, hogy a globális gazdaságnak alávetett régiókban szükségszerű és elkerülhetetlen a pletyka hanyatlása. Ennek az az oka, hogy a globalizáció nagy része speciális intézményekben és folyamatokban testesül meg, ahol a mentális tér és a földrajzi tér egyre nehezebben vetíthető egymásra, így a pletyka ma már egyre kevésbé tudja betölteni kohéziós, szocializációs és integrációs szerepeit, ok és okozat pedig az egyének atomizálódását és intézményesülését eredményezi.
Gluckmann-nak, aki a már említett Barkow tanára volt, igaza van abban, hogy a pletyka definiálja a csoportot, de ezt kiegészíteném azzal, hogy csak az adott, megfigyelt pillanatra vonatkozó állapotát: ennek magyarázata a pletyka élő, folyton változó, dinamikus mivoltában rejlik. Ebben az értelemben a pletykát
– az adott időpontban a csoportban terjedő pletykák összességét – csoportképnek, vagyis lenyomatnak, csak a megfigyelés pillanatára érvényes pillanatfelvételnek tekinthetjük. Különleges elbeszéléstechnikai fikció segítségével valósul meg ez a Szép című írásban, ami műfaját tekintve tényszerű vallomásgyűjtemény: a múltat mintegy visszaemlékezésekben idézi fel a narrátor, oknyomozó technikával, tanúvallomások alapján. A viszonylagos egyéni nézőpontokat egymásra vetíti a szerző, de Grecsónál alig van nyoma annak az iróniának, amivel például Böll a Csoportkép hölggyel című regényben megkérdőjelezi az események ilyeténvaló rekonstrukcióját. Ezt az írástechnikát egyébként a szociográfia is kedveli, lásd például: Tiszántúli Emmanuelle.
Élvezetesen és hitelesen dolgozza fel a szerző a gyermekkorából, saját természetes közegéből származó nyersanyagot. El kell hinnünk neki: nem egy új, vidéki próza megteremtése a célja, hanem egy megjelenítésre érdemes élményanyagról van rengeteg mondandója. Amennyiben mégis a vidék mint téma elkötelezettjeként akarnánk feltüntetni, annyiban megtehetnénk ezt, hogy legtöbb kortársánál érzékletesebben mutatja meg erről a közegről, ami annak lényegbevágó vonása: mi változik. Akár szociográfiai igényt is kielégítve, egy épület történetének százötven évét feldolgozva (A Híres-ház). Grecsót persze – novellákra bontva – az ember érdekli, ez azonban olyan problémakör, ami csak kapcsolatokban értelmezhető.
A pletyka Grecsó szerint alkotó módszere. A pletyka időbeliségét és térbeliségét így mossa össze: „Nem tudok itt már biztonsággal eligazodni. Merthogy először nemcsak ez volt, hanem a palesztinok is, ugye, amire most már mérget lehet venni, akkora hülyeség, mint ide Lacháza, és meddig mondták mégis, hogy igaz. Meddig lehetett hallani, különösképp Döröginétől, na tessék, baromság! Most akkor mit higgyek el, ha hamissággá válik minden? Elfoszlik az egész, mintha nem is lett volna semmi.” Az időszerkezet önkényes alkalmazása az élmények belső, újbóli megélését, átértékelését tükrözi. Az ösztönvilág bugyraiba nyerhetünk bepillantást (Övcsattogás, A Mindenható tekintete), de szerencsére enyhít az élményen az általában biztos kézzel, néhol megengedhető túlzásokkal adagolt irónia és humor.
Túlmutat azonban a módszeren, ahogy a misztikum és az irracionalitás felsejlik egyes szövegekben (A fekete doboz, Külterület, Halotti Beszéd). Ez utóbbi a kötet egyik legjobb darabja: egy öreg, „szottyos” hal, név szerint Szeri Ferenc társalgása a kanálisban egy ponttyal, egy másvalaki – ismerek valakit, mondja róla Szeri – által kitalált focistáról, Rudolfról. De sajnos már az első mondat helyére tesz minden elképzelhetetlent: „Elképzelem a halat”, így kezdődik a Halotti Beszéd. Ami csalafinta dolog, mert mellső és hátsó uszonyaival legyintgető halat könnyedén elképzel bárki, de olyat, hogy tejszínnel s kávéskanálnyi kakaóval igya a kávét, az utolsó kortyot sohasem hörpintve ki?
Hálás lehet a szerzőnek ezért a vállalásáért nemcsak az olvasóközönség, hanem a pletykakutatás is, amikor írásbeli nyomait keresik majd egy hajdan autentikus közösségi hajlamnak. Grecsó transzformál, de prózája nem az első transzformációja az élményanyagnak: akiktől hallotta a történeteket, azok mindnyájan minden egyes alkalommal már átalakított nyersanyagot tárnak elé.
Viszont nála fejeződik be a transzformáció. A prózakötet nyomtatott, kézzelfogható tárgyi valósága, legalábbis a mondatok szintjén, megmerevíti a pletykát. Életre is kelti, persze egy másik szinten – félreértések elkerülése végett: nem a pletyka szintjén –, és ezzel már a szociológiának kellene foglalkoznia: miért e nagy felhajtás a néni (le sem merem írni a nevét) nagy feneke körül?